100 éve született a Béres Csepp atyja, aki ugyan a rák ellenszerét nem fedezte fel, de alaposan felkavarta a szocializmus állóvizét

Béres József születésének 100. évfordulója felé közeledve gyarapodnak az életművét feldolgozó alkotások: 2019-ben a Duna tévén futott négyrészes filmsorozat Cseppben az élet címmel, tegnap este pedig bemutatták a sorozat jelentősen átalakított, a Projekt Film és az MTVA koprodukciójában készült filmváltozatát, A feltalálót, ugyancsak Gyöngyössy Bence rendezésében. A súlyos társadalmi problémákat felfedő Béres-ügy közismert szereplői ma már nem élnek; Béres József élete fokozatosan átkerül a történelem és az emlékezet birtokába, ahol a Béres-vállalat és a regnáló emlékezetpolitika közös érdeke egy vitathatatlan üdvtörténet kikerekítése. De mi is az az ügy és az a vita, ami az 1970-es években megrázta, majd lázban tartotta a magyar közéletet?

Béres József emléktáblája a nevét viselő III. kerületi általános iskola bejáratánálForrás: Wikimedia Commons

Egy csipetnyi vas, cink, réz és mangán

Béres József 1920. február 7-én Záhonyban született. Gyerekkorát ebben a Tisza-parti kisvárosban töltötte, élete végéig szorosan kötődött a folyóhoz és a természethez. 1937-től Kecskeméten, kertészeti szakiskolában tanult, majd egy hosszabb megszakítást követően Szabolcsba visszakerülve 1954-től a kisvárdai mezőgazdasági gépállomás laboratóriumának vezetője lett. Ezzel párhuzamosan folytatta tanulmányait, 1965-ben agrármérnökként diplomázott a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, aztán 1967-ben doktori fokozatot szerzett általános élettanból és agrobiokémiából.

Béres sorsfordító kutatásait egy másik kisvárdai laboratóriumban, a Nyírségi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetben végezte, ahová 1964-ben került. Burgonyanemesítési vizsgálódásai során fedezte fel, hogy a krumplit érő betegségek forrása részben az elhasználódott talajban keresendő, amely nem képes bizonyos létfontosságú nyomelemeket biztosítani a terménynek. A megállapításon túl az a merész következtetése bizonyult forradalminak, miszerint ha a talajból hiányoznak ezek a nyomelemek, akkor a föld terményeiből élő ember szervezetéből is hiányozni fognak. Felfedezése rendkívüli értékkel bír az immunológia területén, Béres azonban továbbment, és azt állította, hogy a daganatos betegségek (szerinte vírusok) kialakulása is ezeknek a nyomelemeknek a hiányára vezethető vissza.

1972-ben elkészítette a nyomelemeket a legjobb arányban tartalmazó oldatát. Először saját magán tesztelte ötvenszeres mennyiségben, majd miután nem bizonyult ártalmasnak, titokban beadta agytumorral küzdő húgának, aki meggyógyult. Ezután visszafordíthatatlanul elterjedt a szóbeszéd, hogy megvan a rák ellenszere.

Béres József Az utolsó szó jogán című filmbenForrás: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum

A betegek reménykedni kezdtek, a környékbeli falvakból, városokból tömegesen érkeztek Kisvárdára, Béres József házához, hogy kérjenek a szerből. Közülük sokan annyira súlyos rákbetegségben szenvedtek, hogy már az orvosok is lemondtak róluk. Béres József egy 2010-ben kiadott interjúkötetben úgy emlékezett vissza, hogy súlyos morális dilemmát jelentett számára, adjon-e a betegeknek a még nem törzskönyvezett, toxikológiai vizsgálaton át nem esett készítményből – lényegében törvénytelenül. Végül engedett a nyomásnak, és mindenkinek, aki kért, ingyen adott a szerből. Ezzel kivívta a helyi rosszakarók, többek között intézetvezetője figyelmét, akik feljelentették kuruzslás vádjával. Az első években, az események eszkalálódásával párhuzamosan az orvostársadalom egyszerűen tudománytalannak bélyegezte és gyakorlatilag ignorálta Béres kutatásait. Az 1970-es évek közepére ellentmondásos helyzet alakult ki: hősünk körül elfogyott a levegő, a cseppek híre azonban nemcsak lefelé, de felfelé is terjedt. Elsőként 1975 -ben Ratkó József költő biztosította Bérest támogatásáról, majd rajta keresztül a történet eljutott Nagy László költőhöz és Kósa Ferenc filmrendezőhöz, akik azonnal segíteni akartak a kutatónak.

Az orvostudomány és a hivatalos oldal

A Béres körül kialakuló konfliktus egyik legfajsúlyosabb szereplője maga a magyar orvostársadalom volt, amely ekkor már nem tehette meg, hogy ne reagáljon az immunterápiás rákgyógyszer felfedezéséről szóló, évek óta keringő hírekre. A téma rendkívül érzékenynek számított: a daganatos betegségek – akárcsak 1990 után, sőt a mai napig – ott voltak a vezető halálokok között, és a rákot sokan magával a halállal azonosították. Anélkül, hogy mélyen belemennénk a rákkutatás témájába, a korszak vezető onkológus professzora, Eckhardt Sándor cikkét idézem iránymutatásként. Eckhardt az Orvosi Hetilap egyik 1979-es számában a daganatos betegségek gyógyításával kapcsolatban a hagyományos kezelési módszerek (sebészeti, sugárkezelés, kemoterápia) mellett az immunterápiát a „legfiatalabb módszernek” nevezte, „amely heves viták kereszttüzében áll. Vannak lelkes hívei és cinikus ellenzői. Az utóbbi években mintha az utóbbiak volnának túlsúlyban.” Az immunrendszer szerepe a daganatgyógyításban tehát általában is tudományos vita tárgyát képezte; az orvosok érzékenyebben, egyben szkeptikusabban viszonyultak az új eredményekhez. Az orvosok többségének másik alapvető problémáját Béres József kutatása és életútja jelentette. Béres ugyanis nem volt orvos, doktori címét agrártudományi területen szerezte, és burgonyanemesítési vizsgálódásaiból levont következtetéseit nem tartották orvostudományi értelemben komolyan vehetőnek.

Eckhardt egy másik, 1982-ben a Társadalmi Szemlében megjelent cikkében a rák köztudatban betöltött szerepével kapcsolatosan állapította meg, hogy a betegségtől való félelem, a megfelelő tájékoztatás hiánya és az egészségügyi dolgozók pesszimista, távolságtartó attitűdje együttesen járult hozzá a daganatos betegek és családjaik bizalmatlanságához. Eckhardt sem hallgatta el, hogy a betegek jelentős része bizalmatlan volt az orvosokkal szemben. Inkább a „csodát” várják, ahelyett, hogy a tudományosan bevett kezelési utat válasszák, és az újabb csodagyártót látták Béresben. Viszont ha tágabb kontextusban tekintünk a problémára, akkor a jelenségben, amit a tudós babonás csodavárásnak ábrázolt, valójában egy sokkal ősibb emberi ösztön munkálkodását fedezhetjük fel, amit Illyés Gyula naplójában úgy ír le, mint a „hit hatása egy hitre képtelen, de mégis hitszomjas világban.”

A váci Szőnyi Tibor (ma Jávorszky Ödön) kórház, 1972Fotó: Urbán Tamás, Fortepan

Kevés helyi orvos, így a nyíregyházi tüdőgondozó orvosa kivételével az orvostudomány jelentős része kuruzslónak tartotta Bérest – köztük a legjelentősebb pozíciókat betöltők, mint az Országos Onkológiai Intézet vezetője, a már idézett Eckhardt vagy az egészségügyi miniszter Schulteisz Emil. Szkepszisük nem volt alaptalan, hiszen korábban valóban több csodaszernek szánt termékről – például az ötvenes években a Vajda-cseppekről – bizonyosodott be, hogy nem hatásos. A Béres Cseppről is kiderült, hogy általános érvényben nem lehet rákgyógyszernek nevezni.

Az orvosok távolságtartásában egzisztenciájuknak, a rendszer normálisnak tartott működésének és a bizonyítékokra, igazolásra alapozott tudományszemléletnek a védelme is szerepet játszott. A tudományos élet akkor is kollektív és hierarchizált rendszerben működött, amiben az eredményekhez kutatócsoportok, intézetek, tanszékek hosszadalmas munkája nyomán jutottak, és amibe ugyanakkor a kívülálló egyén nehezen tudott beleszólni, főleg, ha állítása ellentmondott a hivatalos álláspontnak, vagy ha heurékázva, forradalmi eredményként kürtölték szét. Az orvosok jogosnak nevezhető kritikai attitűdje egy olyan elitista nézőponttal fonódott össze, ahonnan szemlélve a természetgyógyászat minden lehetséges eredménye és a párbeszéd puszta lehetősége is nonszensznek tűnhetett. Mikrokozmoszukban egy kisvárdai agrármérnök nem lehetett élet és halál ura. A Béres és támogatói elől elzárkózó orvosok pedig éppen azt az árkot ásták mélyebbre, ami egyébként is mély volt a társadalom és az egészségügy, tágabban pedig a hivatalos elit között .

A humánértelmiség megmozdul

A Bérest támadókkal szemben a hetvenes évek közepén állt össze az őt támogató, elsősorban művészekből, értelmiségiekből álló oldal. Az újítás problémája nem volt ismeretlen számukra. Kovács András 1964-es, nyolc évvel a Béres Csepp feltalálása előtt bemutatott, Nehéz emberek című dokumentumfilmjében már felvillantotta, hogy a szakmai féltékenység, hozzá nem értés vagy a gyávaság hogyan nehezíti, már-már lehetetleníti el az újdonságok elfogadását. A filmben több feltaláló mérnökember harcol, hogy találmányát szabadalmaztassa. A Nehéz emberek egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy addig, amíg a bürokrácia illetékeseinek nem érdeke, hogy változás történjen, a jobbító szándék kudarcra van ítélve a dolgok normálisnak beállított rendjével szemben.

Az ügy a Béres-féle cseppeknél is hasonlóan indult, Béresnek azonban nem egyedül kellett küzdenie. 1975-től megingathatatlan támogatását élvezhette olyan elismert művészeknek, mint a már említett Ratkó József, Nagy László és Kósa Ferenc, rajtuk keresztül pedig fokozatosan olyan újabb támogatókat nyert, mint Déry Tibor, Pozsgay Imre, Csoóri Sándor vagy Illyés Gyula. Számukra a vita tétje túlmutatott annak orvostudományi jelentőségén, és legalább annyira az egyén szabadságáról, a művészetben és a tudományban egyaránt kulcsfontosságú kreativitás és egyéni intuíció lehetőségéről szólt egy olyan közegben, ahol a társadalmi-kollektív normák szélsőségesen korlátozzák az individuum mozgásterét. Nagy László naplóbejegyzéseit olvasva érezhetjük át, milyen szenvedélyes volt az a késztetés, ami a költőt vezette, hogy Béres ügyét előremozdítsa.

A vita 1976 végére forrósodott fel igazán. Ekkora ugyan eldőlt, hogy Béres Józsefet az ügyészség felmentette a kuruzslás vádja alól, eredményeinek kritikai feldolgozása és a szer vizsgálata mégsem indult meg. A kutató Kádár Jánosnak írt levelére korábban, 1976. április 15-én az Egészségügyi Minisztérium így válaszolt: „Bár gyógyszerére vonatkozóan közelebbi adatokat nem közöl, csupán annyit, hogy egy már alkalmazásban levő gyógyszer tized vagy század részeként is alkalmas a daganat keletkezésének megelőzésére vagy gyógyítására, már egymagában illuzórikusnak tűnik.” A szerrel kapcsolatosan valóban éltek illúziók mind Béres, mind a művészek fejében, akik naplójukban, leveleikben rendre a rák ellenszereként hivatkoztak a készítményre (Ratkó egy Illyésnek címzett levelében a „rák totális gyógyszerének” nevezte a cseppet.) Eközben a szer tényleges immunerősítő hatása ismert volt, és már nem csak a daganatos betegek szedték. A képet árnyalja az is – amint Babosi László nyíregyházi történész kiváló tanulmányában rámutat –, hogy Béres többszöri kérés ellenére sem küldte el a szert az illetékes intézetnek, így azt nem is engedélyezhették volna. Ennek okát ugyancsak Nagy László naplójából láthatjuk tisztán: nemcsak Béres, de az őt támogatók is nagyon féltek attól, hogy a találmányt ellopják.

Nagy László a Magyar Rádió stúdiójában, 1977Fotó: Szalay Zoltán, Fortepan

Az értelmiségi csoport szerint a Béres-ügy egyik kulcsa egy olyan mozgóképes dokumentáció lett volna, ami bemutatja a tudós sorsát, betegei állapotának javulását és az orvostársadalom merev elutasítását. 1976 végére Kósa Ferenc tízórányi interjúanyagot forgatott az ügy számos szereplőjével. A filmben minden dialógus improvizatív, nem volt semmi megtervezve előre. Számos beteg mesélte el saját történetét Kósa kamerájának: többeket korábban sikertelenül kezeltek citosztatikus eljárásokkal, és olyanok is voltak köztük, akikről már végleg lemondtak az orvosok. A cseppek hatására sokaknak jelentősen javult a közérzete, és voltak olyanok is, akik az utólagos vizsgálatok szerint meg is gyógyultak. A több ezer beteghez képest, akikhez a cseppek eljutottak, a film csak egy töredéknyi csoportot mutat be, ereje mégis átütőnek bizonyult. Kósa visszaemlékezése szerint 1976. november 21-én, amikor az alkotást bemutatták a filmgyár vetítőjében, a jelenlévő vezető onkológusok teljességgel elvetették, hogy a film megjelenjen, az ugyanis beláthatatlan következményekkel járna, „a betegek megszöknének az onkológiáról”, ha értesülnének a könnyű gyógyulás esélyéről. Ez a félelmük valószínűleg nem volt teljesen megalapozatlan.

Ratkóék igyekeztek olyan szövetségeseket is megnyerni, akiknek közvetlenül Kádárhoz vagy Aczélhoz van bejárásuk, ezért keresték meg Illyés Gyulát (aki egyébként nem igazán volt kibékülve a kultúra területén saját maga által „provinciálisnak” nevezett szerepével). Illyés a beavatásától kezdve közelről, de végig egy lépéstávolságnyi szkepszissel figyelte az eseményeket. Ő is tartott attól, hogy a kollektív hiedelem képes látszatcsodát kreálni, ráadásul, ahogy fogalmazott, „oly óriási dologról van szó, és ami nagy dologban bíztam, mind elbukott”. Kezdetben Kósa Ferencet is inkább afelé terelte, hogy a jelenség szociológiai aspektusára, a folklóranyagra koncentráljon. Illyés ekkoriban több ízben beszélgetett a történetben ellentmondásos pozíciót elfoglaló Aczéllal, és a Béres-ügy is terítékre került. Aczél a kultúra meghatározó személyiségei mellett a tudósokat, az orvosokat is képviselte, és – legalábbis a szépíró naplóbejegyzései alapján – a vitában végig defenzív szerepet vett fel. Bérest sarlatánnak tartotta; nem tudta elképzelni, hogy ha a gyógyszer hatásos lenne, az orvosok nem foglalkoznának vele. Ezzel az attitűddel éles ellentmondásban áll Aczélnak az Akadémián előadott 1979-es, általánosabb tematikájú beszéde, amiben a tudomány demokratizálódásáról beszélt, és amelyben még szélesebb körű társadalmi vitát hirdetett a tudomány és társadalom szereplői között.

1976 decemberében újabb fordulat állt be az ügyben. Nagy László Élet és Irodalomba írt támogató cikkét letiltották, és sajtózárlat állt be a tudóst támogató cikkekkel szemben. Nem sokkal később, 1977 januárjában megjelent az Országos Onkopathologiai Kutató Intézet vizsgálatának eredménye: a szer hatástalan, de nem ártalmas. Ezután az orvosok már nem érvelhettek azzal, hogy a cseppnek mérgező hatása is lehet, ugyanakkor hangsúlyozhatták, hogy a daganat méretének alakulására nincs kedvező hatással. A Népszava 1977. január 23-i cikke is ezt az utóbbi aspektust domborította ki annak érdekében, hogy tájékoztathassa a lakosságot a „csodaszer” „gyógyítással” szemben elszenvedett vereségéről. Még a hónap vége előtt Nagy László újra bedobta magát Pozsgaynál, és ultimátumot adott, miszerint ha nem sikerül eredményesen előremozdítani az ügyet, akkor kilép az Írószövetségből. Ennek is köszönhető, hogy Kósa filmjét 1977-ben többször is bemutatták zárt körben, a lebilincselő őszinteségű alkotás pedig egyre több hívet szerzett a cseppeknek.

„Oly közvetlenül, s ráadásul olyan ízes magyarsággal beszélnek [...] hogy azon nyomban elhiszem, amit mondanak. S a cáfoló orvos oly szerencsétlenül önhitten tudományoskodó, hogy viselkedése csökkenti szava hitelét.” (Illyés Gyula, 1977. február 14.)Forrás: Az utolsó szó jogán című film, Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum

A szellem már kikerült a palackból

A cseppek és a film engedélyeztetése egyaránt megakadt, de a hivatali procedúra elhúzásával, a sajtózárlattal és a film bedobozolásával már nem lehetett a szellemet visszatuszkolni a palackba. A sokórás dokumentumanyagot egyre többen látták, az illegálisan terjedő szert pedig már nemcsak vidéken, hanem a városi értelmiségi körökben is rengetegen szedték.

Bár a fentebb bemutatott ellentétek teljesen nem oldódtak fel, 1977 októberére sikerült kompromisszumos döntésre jutni, amivel mindkét fél részben elégedett lehetett. A Béres Cseppet ezután sem lehetett gyógyszernek nevezni, ennek megfelelően azt nem a Chinoin gyógyszergyár kezdte előállítani, hanem a Herbária Gyógynövény-forgalmazó Vállalat. Támogatást, reklámot ezután sem kapott a szer, a lejárató cikkek sem csendesedtek, azonban már legálisan lehetett vásárolni; mindazonáltal lényegében úgy árulták és vásárolták a Béres Cseppet, hogy ekkor sem lehetett biztosan tudni, pontosan mire jó és mire nem. 

A „csoda” mégsem három napig tartott, ahogy sokan várták. A Béres Csepp a rendszer fokozatos bomlásával, a nyolcvanas években indult el diadalmas útjára. Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa után a sérültek ellátása érdekében a Szovjetunió hatalmas mennyiséget rendelt belőle, 1987-ben óriási érdeklődés mellett bemutatták a Filmszemlén Kósa filmjét, 1988-ban megszületett a Béres Alapítvány, majd egy évre rá a Béres Rt. már egy sikeres nemzetközi brand előfutáraként indult.

Egy társadalmi vita konzekvenciái

A maga fonákságaival és igazságtalanságaival együtt mégis valódi társadalmi vita zajlott a hetvenes és nyolcvanas években az újságokban, orvosi rendelők váróiban és a helyközi buszjáratként ingázó Ikarusokon. Ha visszatekintve állást akarunk foglalni, mindenekelőtt le kell szögezni, hogy rendkívül összetett problémával állunk szemben, amit persze ezúttal is nagyon könnyű lenne leegyszerűsíteni. Ugyanakkor a lélekemelő erőt, ami abban rejlett, hogy az összeütközésnek társadalmi súlya és formáló ereje van, ma, a sajtószabadság korában is különösképpen átérezhetjük, mikor paradox módon igen ritkán van részünk hasonlóban.

A Béres Cseppről szóló vitát az orvostudomány és a mellettük álló politikai szereplők igyekeztek a racionalitás és normalitás vs. irracionalitás kérdésének medrében tartani. Merev kategóriarendszerükben már pusztán az is tudománytalannak minősült, ha valaki komolyan fontolóra vette, hogy egy szabolcsi agrármérnök rákgyógyszert fedezhetett fel. Azonban, ahogy a vita kiterjedt a közbeszédben, egy olyan szimbolikus térbe került át, ami már nem kizárólag a szemben álló tények, hanem a különböző narratívák összeütközéséről szólt, és még annál is messzebb mutatott, mint „csupán” a rák gyógyítása. Az orvostudománnyal szemben álló gondolkodók számára a vita tétje, bármennyire szimbolikus értelemben is, nem volt kisebb a halálnál, mert valójában a fogva tartott élet kiszabadításáról szólt. Konkrétabban fogalmazva ennek az oldalnak a narratívája a jó szándékú, egyszerű emberről szólt, akit a társadalmi felelősségtudat vezérel, az uralkodó tudományos és politikai elit mégsem hallgat rá, és még az is megeshet, hogy elhallgattatja, meghurcolja. Az ügy tehát nemcsak egy ember ügye, hanem azoké a millióké, akik nem választhatják meg szabadon, hogyan élik az életüket, hogyan gyógyítják magukat, miben hisznek és reménykednek. A racionális igazságon túl egy morális-társadalmi igazságot képviseltek, a tudomány nézőpontjából egy valamelyest valóban illuzórikus célért küzdöttek. Hozzá kell tenni, hogy a kulturális szféra szereplői ezzel az akcióval részben a saját mozgásterüket és a párbeszéd lehetőségét is tesztelték a lassan három évtizede fennálló rendszeren belül.

Az egykori Korányi (ma Péterfy Sándor utcai) kórház, 1983Fotó: Urbán Tamás, Fortepan

Az orvostudomány és állampártbeli szövetségeseik a racionális igazság képviselőinek felsőbbrendű tudatával szerkesztették meg narratívájukat, amelyben a természetgyógyászat egésze humbug, a nép gyógyulásba vetett elszánt hite tudatlan, babonás misztériumvilág, Béres pedig maga a vajákos, aki félrevezeti a csodavárókat. De a tudományos érvek mögött is húzódtak társadalmi és még inkább hatalmi célok. A hatalom képviselői feladatuknak tekintették a szisztéma normális működését veszélyeztető folyamatok felszámolását – egyrészt azért, hogy mindenki a kollektívában elfoglalt helyének megfelelően viselkedjen, másrészt azért, mert meggyőződésük szerint az élet és halál misztériumában csakis az állampárt mondhatja ki az utolsó szót. Az orvosoknak természetesen alapvető egzisztenciális érdeke is fűződött annak megakadályozásához, hogy egy vidéki kisváros apró, rosszul felszerelt mezőgazdasági kutatóintézetében szülessen olyan forradalmi eredmény, ami a korszerű eszközökkel, jóval nagyobb pénzből gazdálkodó kutatócsoportoknak nem sikerül.

Az utolsó szó jogán című dokumentumfilmben több orvos is felszólalt, akik állításuk szerint a betegek védelmében vetették el az alternatív „csodagyógymódokat”, ezzel szemben viszont nem tettek semmit a Béres-féle cseppek hatásának bevizsgálására. Meglátásom szerint ez a paternalista alapállás a Béres-ügy egyik meghatározó tényezője. Plasztikusan szemléltetik dr. Ászity Mirjána nyíregyházi orvos Kósa filmjében elhangzó szavai, mely szerint az orvosi protokoll azt írta elő, hogy a daganatos betegségről nem kell feltétlen tájékoztatni a beteget, mert csak kétségbe ejtené. Egyes orvosok nemcsak babonásként, de gyerekként is kezelték a betegeket. A filmben az is megmutatkozik, amire az idézett Eckhardt is utal, nevezetesen hogy tudatlanság és bizonytalanság övezte a daganatos betegségeket, amelyek így részben valóban a misztérium világába kerültek. De a ködösségért nemcsak a laikusok voltak a felelősek. Maguk az orvosok sem voltak mindig a birtokában a minden kétséget kizáró bizonyosságnak: némely gyógyulás esetében az sem volt teljesen egyértelmű, hogy valóban daganatos betegségről volt szó vagy valamilyen más kórról.

A két narratíva erősíti egymást: az ellenállás annál erőteljesebb, minél nyomasztóbb az elhallgattatásra tett erőfeszítés. Béres bár valóban nem találta fel a rák ellenszerét, rendkívül értékes eredményre bukkant az immunrendszer működésével kapcsolatban, a szakma mégis a teljes kutatását lesöpörte az asztalról. Amilyen szélsőséges volt az orvosok válasza, olyan erőteljes állítást kellett tenni a viszontválaszban. Így, a retorika területén lett meg „a rák totális ellenszere”.

Sokat elárul a hetvenes–nyolcvanas évek állapotairól az a bizalmatlan légkör, amiben a vita folyt. A hivatásos szakma nagy része – háta mögött a párttal – kuruzslónak nevezte Bérest, egy idő után mégis bevizsgálta a szert. Közben az irodalmi- és művészvilág egy markáns része és a társadalom jelentékeny hányada egy szót sem hitt el a hivatalos álláspontból. A tények helyét – elsősorban, hogy pontosan mi is az a Béres-féle csepp – a narratívák vették át. Megértésük nem kevésbé fontos, és mindenekelőtt azt kell tudni a narratívákról, hogy funkciót töltenek be, konkrét cél lebeg a szerkesztőik szeme előtt. Ez ma is így van, nem kell messze keresni a példát: a 2019-es Cseppben az élet című sorozat szintén a narrativizálás egy szélsőséges formáját mutatja, ahol a Bérest kritizáló karakterek egytől egyig sötét, maradi, elnyomó „komcsi” figurák, támogatói pedig mind igaz szívű, nemes, „népi” emberek.

Bár a hivatalosan elfogadott, 18 cseppenként 2 milligramm vasat és 1,14 milligramm cinket tartalmazó készítmény világban elfoglalt helye ma ténykérdésnek látszik, a vita által a diskurzusba behozott problémák –  mint az orvostudomány és a természetgyógyászat viszonya, a hivatalos tudomány és az outsider kutató világa között húzódó feszültség, a regnáló vezetés biopolitikai szándékai, illetve az ember szellemi mozgástere és testével való rendelkezésének joga – máig nagyon aktuális és heves indulatokat kiváltó kérdések. A Béres-vita, illetve dokumentuma, Az utolsó szó jogán nagy kérdése, a rákos betegek gyógyulása pedig az a misztérium, amitől az egzakt tudomány egy kicsit kevésbé egzakt tudomány.

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.

Felhasznált források, irodalom

Babosi László: Ratkó József és a Béres-ügy (1975–1987). Hitel, 2018/8. szám, 76–100.

Béres Klára: Cseppben az élet. Béres József életútja. Budapest, 2010.

Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1975–1976. Budapest, 1991.

Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1977–1978. Budapest, 1992.

Kósa Ferenc: Az utolsó szó jogán, I–II. rész (Dokumentumfilm.) 1976–1986.

Kósa Ferenc – Vészits Andrea (szerk.): Az utolsó szó jogán – Portréfilm dr. Béres Józsefről. Budapest, 1987.

Nagy László: Krónika-töredék. Nagy László naplója 1975. február 14-től 1978. január 29-ig. Budapest, 1994.

Neked is fontos, hogy hitelesen tájékozódj tudományról, technológiáról, klímaharcról: az emberiség jövőjéről? Nekünk az. Támogasd a munkánkat Te is!