Még mindig nincs oltás a SARS-CoV-2 vírus ellen, és a WHO becslései szerint egy darabig még nem is lesz: az Egészségügyi Világszervezet szerint még körülbelül másfél évet kell várni egy bevethető vakcinára. A kutatások persze gőzerővel folynak, de a modern eljárások egyelőre leginkább csak elméletben működnek. 

A vakcina fejlesztésének egyik leginkább időigényes része a tesztelés: ezen gyorsítana Nir Eyal amerikai bioetikus azzal, hogy száz egészséges önként jelentkezőt megfertőzne a COVID-19-cel, és rajtuk próbálná ki, hogy hatásosak-e az oltások, illetve ha azok, akkor melyik verzió bizonyul a legjobbnak. 

Eyal úgy gondolja, hogy a mostani óvatosság és önkéntes karantén miatt a kutatók csak nagyon lassan juthatnak értékelhető eredményekhez. Az a bizonyos csoport pedig, amely önként vállalja a betegséget, még jobban is kijöhet a dologból, mint aki csak simán elkapja a koronavírust, hiszen az alanyokat folyamatos és alapos orvosi megfigyelés alatt tartanák, illetve alapvetően egészséges, fiatal felnőtteket keresnének, akiknél ugyan szintén kockázatokkal jár a COVID-19, de ritkábban halnak bele a betegségbe, mint az idősebbek vagy az egyéb egészségügyi problémákkal élők. 

Bele is halhatnak, de jobb, mint az intenzív

Azt Eyal is elismeri, hogy az önkéntesek ennek ellenére akár a halált is kockáztatják, de amellett érvel, hogy az ezzel járó kockázat megéri, ha a járvány globális terhéről van szó (és ha a résztvevők maguk is tisztában vannak azzal, hogy mit vállaltak). A bioetikus további kritériumként hozza fel, hogy olyan önkéntesek közül kell válogatni, akik előbb-utóbb valószínűleg úgyis elkapták volna a vírust, így voltaképpen nincsen vesztenivalójuk – viszont még nyernek is valamit a szokásosnál alaposabb felügyelettel, amelyet egy intenzív osztályon nem feltétlenül kaphatnának meg. 

Még így is veszélyes a dolog, de a kutató szerint a társadalomban így is rengeteg olyan tevékenységet fogadunk el normálisnak, ami egyébként életveszélyes: ilyen a fertőzött területeken dolgozó orvosok és nővérek munkája is. Eyal számít az altruizmusra is: bízik benne, hogy a közjó érdekében lesznek olyanok, akik vállalják a kockázatot, emiatt sem gondolja úgy, hogy az önkénteseknek különösebben magas javadalmazást kellene biztosítani – amivel egyben azt is ki akarja küszöbölni, hogy a legszegényebbek váljanak kísérleti egérré. 

Ez azért is fontos kérdés, mert az Egyesült Államokban folyamatos gondot okoz a vérbiznisz és a szegények kizsákmányolása: azzal, hogy sok helyen akár hetente kétszer is lehet vérplazmát adni megfelelő fizetségért cserébe, a szó szoros értelmében kivéreztetik a szegényeket, Clevelandben vannak olyan szűkös körülmények között élő emberek, akik a bevételük harmadát köszönhetik az egészségkárosító gyakorlatnak. 

Sárgaláznál bevált, a Zikánál nem merték meglépni

Hasonló teszteket már korábban is folytattak, igaz, arról a mai napig vitáznak, hogy ezek etikusak voltak-e: 1900-ban Walter Reed hadiorvos vizsgálta a sárgaláz terjedését önkéntesek bevonásával. A szúnyogoknak kitett önkéntesek kétszáz dollárt kaptak, ha belementek a kísérletbe, és ötszázat, ha sikeresen el is kapták a betegséget (ez mai értéken 8000, illetve 20000 dollárnak felelnek meg). A kísérlet sikeres volt: bebizonyosodott, hogy a betegséget szúnyogok terjesztik, a szúnyogirtással pedig jelentősen sikerült visszaszorítani a terjedését az érintett trópusi területeken. Eyal szerint a hasonlóan magas összegek negatívan befolyásolnák a kontrollcsoport összetételét és motivációit, bár valamiféle anyagi ellenszolgáltatást nem tart kizártnak. 

Eyal azt is kiemelte, hogy a teszt során kizárólag az önkéntesek lennének kitéve veszélynek: egy korábbi tervezett kísérletben a Zika-vírussal végeztek volna hasonló vizsgálatokat, de ott a résztvevők szexuális partnerei és születendő gyermekei is veszélybe kerültek volna, ezért végül elvetették az ötletet. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: