A koronavírus-járvány megfékezésére a világ kormányai egyre-másra hoznak rendkívüli intézkedéseket: a határok lezárása, a szabad mozgás, a szabad gyülekezés korlátozása, az iskolák bezárása egyik napról a másikra és így tovább. Mind olyasmi, amit normális időkben megengedhetetlennek tartanánk. Sokan aggódva figyelik, amint a politikai hatalom birtokosai világszerte egyre szélesebb jogköröket követelnek maguknak, hisz ezek könnyen utat nyithatnak a politikusi önkény és túlhatalom előtt (lásd például itt, itt és itt). Ez a probléma Magyarországon is felmerült az úgynevezett „felhatalmazási törvény” kapcsán, amely egyesek szerint csupán arra szolgál, hogy a járvány kezeléséhez szükséges különleges jogosítványokat biztosítson a kormánynak, mások szerint viszont egyenesen az a célja, hogy  még inkább kiiktassa a fékek és ellensúlyok rendszerét.

Mindez felveti a kérdést: egy, a mostanihoz hasonló vészhelyzetben meddig mehet el az államhatalom, miféle jogosítványokra tarthat igényt, melyek máskor nem illetik meg? Ez  a kérdés persze nagyon általános, amelynek minden aspektusát nem tudom itt áttekinteni. Ezért most egyetlen szempontra koncentrálok: az állam és az állampolgárok viszonyára. Azt a kérdést vizsgálom, hogy mit tehet meg az államhatalom az állampolgárokkal, miféle terheket róhat rájuk céljai elérése érdekében, és miféle kötelezettségei vannak velük szemben. Ezt a kérdést számos különféle nézőpontból közelíthetjük meg. Az alkotmányjogászoknak, a társadalomtudósoknak, és a jelen helyzetben a járványügyi szakértőknek is van releváns mondanivalójuk róla. A következőkben a probléma politikafilozófiai oldalának megvilágítására szorítkozom.

Még egy előzetes megjegyzés: mikor azt kérdezem, mit tehet meg az államhatalom az állampolgárral szemben, nyilvánvalóan leegyszerűsítéssel élek. Az államhatalom nem  egységes entitás. Az önkormányzatok, a bíróságok, a kormány, a parlament mind az államhatalom részei -- amit az egyik intézmény megtehet, nem biztos, hogy a másik is megteheti. Az egyszerűség kedvéért most mégis egységes valamiként fogok beszélni az államhatalomról, hogy eljussak néhány általános alapelvig, amelyek azután eligazíthatnak minket az egyes intézményekkel kapcsolatos kérdések megválaszolásában.

Haszonelvűség és alapvető jogok

Az első lehetséges elv, amely meghatározza, mit tehet meg az államhatalom vészhelyzet esetén, egy utilitarista vagy haszonelvű elképzelés. Eszerint az államhatalomnak minden intézkedés megengedett, amely minimalizálja az állampolgárok által a vészhelyzet során elszenvedett károkat, és a lehető legtöbb embert a lehető legjobb helyzetben vezeti ki a vészhelyzetből. Ez első ránézésre vonzó elvnek tűnhet, azonban könnyen beláthatjuk, hogy ebben a nyers formában elfogadhatatlan következményekhez vezet.

Az utilitarista elv például feljogosítaná az államhatalmat arra, hogy egy világjárvány esetén a fertőzötteket egy lakatlan szigeten vagy a puszta közepén összegyűjtse, majd megszakítson velük minden emberi kontaktust, így akadályozva meg a járvány terjedését. Még ha ez az eljárás hatékonyan akadályozná is meg a járvány terjedését, a legtöbben mégis elfogadhatatlannak tartjuk azt, hiszen végső soron a betegek sorsukra hagyását jelentené.

Márpedig az államhatalom nem hagyhatja sorsára beteg polgárait, még akkor sem, ha ezzel fékezhetné meg leghatékonyabban a járványt. Az államhatalomnak ugyanis vannak bizonyos kötelességei az állampolgárokkal szemben, melyeket vészhelyzet esetén sem hagyhat figyelmen kívül. De melyek ezek a kötelességek? Mely jogainkat kell az államhatalomnak tiszteletben tartania és melyeket korlátozhatja vészhelyzet esetén? Hol kell meghúzni a határt?

Henry Shue amerikai filozófus 1980-as alapművében rámutatott, hogy bizonyos jogaink védelme, érvényre juttatása előfeltétele annak, hogy más jogainkat élvezni tudjuk. Az előbbiekre használja Shue az alapvető jogok (basic rights) fogalmát, és a következőkben én is ebben az értelemben használom a kifejezést. Az alapvető jogok közé tartozik Shue szerint az élethez, a biztonsághoz és a létfenntartáshoz való jog. Világos, hogy egyéb jogainkat – például a szabad szóláshoz vagy szabad gyülekezéshez való jogot – nem tudjuk élvezni, nem tudunk érdemben élni velük, ha az élethez vagy a létfenntartásunkhoz való jogunk folyamatos közvetlen veszélyben van.

Az állam legfontosabb kötelességei közé tartozik tehát alapvető jogaink védelme. Egy vészhelyzet – mint a világjárvány – részben éppen azért vészhelyzet, mert az emberek alapvető jogaira, pontosabban az e jogok által védett érdekekre jelent súlyos veszélyt. Az állam a vészhelyzet elhárítása által épp ezt a veszélyt akarja elhárítani, ezt pedig nyilvánvalóan nem teheti meg úgy, hogy intézkedései által maga sodorja veszélybe alapvető jogainkat.

Természetesen előállhatnak helyzetek, mikor egyesek alapvető jogainak védelme csak mások alapvető jogainak megsértése árán lehetséges. Ezek tragikus helyzetek, amelyekben bizonyos értelemben nem dönthetünk jól. Ilyen lenne az a helyzet, melyben süllyed a mentőcsónakunk, és csak úgy akadályozhatjuk meg, hogy mind megfulladjunk, hogy egyvalakit kidobunk a tengerbe (ezt az esetet egy másik cikkemben elemeztem). Ilyen esetekben még az alapvető jogok elve is megengedheti az alapvető jogok megsértését, ha ez mások alapvető jogainak védelméhez elengedhetetlenül szükséges.

Ám abból, hogy egy vészhelyzet kezelésének leghatékonyabb módja egyesek alapvető jogainak megsértése – például azáltal, hogy a puszta közepén internáljuk, majd sorsukra  hagyjuk őket – még nem következik, hogy ez az intézkedés egyúttal szükséges is. Vegyük észre továbbá, hogy nem minden vészhelyzet olyan, mint a fent említett mentőcsónak-helyzet: a jelenlegi világjárvány például kétségtelenül nem ilyen; nem arról van szó, hogy vagy megsértjük néhány ember alapvető jogát, vagy senkiét sem tudjuk megvédeni. Ez talán igaz lenne egy olyan halálos vírus esetében, amely az egész emberiség kipusztításával fenyeget, jelenleg azonban erről szó sincs.

Társadalmi igazságosság

Mit tehet meg az államhatalom egy vészhelyzet kezelése érdekében és mit nem? Láttuk, hogy a határ meghúzásakor nem hagyatkozhatunk kizárólag utilitarista elvekre. Nem igaz, hogy az állam mindaddig jogosan hoz rendkívüli intézkedéseket, ameddig ezek a lehető legnagyobb hasznot hajtják – a járvány kontextusában: a lehető leghatékonyabban szorítják vissza a betegség terjedését. Az államhatalmat még a vészhelyzet sem jogosítja fel arra, hogy megsértse, vagy akár csak korlátozza az állampolgárok alapvető jogait – abban az értelemben, ahogy Shue használja a kifejezést.

De elmondtunk-e ezzel mindent a kérdésről? Úgy áll-e tehát a helyzet, hogy ha az állam teljesíti az alapvető jogok védelmére vonatkozó kötelességeit, onnantól kezdve teljesen utilitarista megfontolások szerint járhat el, azaz minden erőforrását a vészhelyzet megfékezésére fordíthatja, és vészhelyzet-kezelési intézkedései közben akármekkora terheket ráróhat a lakosságra, amíg ezek nem érik el az alapvető jogok megsértésének szintjét?

Úgy gondolom, hogy a válasz nemleges. A vészhelyzet kezelését nem az államhatalom birtokosai végzik önmagukban: az mindig kooperatív vállalkozás, amely az állampolgárok együttműködését is igényli. Nem csak azért, mert az állam az állampolgárai által megtermelt erőforrásokat használja fel céljai – így vészhelyzet-kezelési céljai – elérésére, hanem azért is, mert rendelkezései az állampolgárok együttműködése híján erőtlenek. Nem lehet minden ajtó elé rendőrt állítani, hogy betartassunk egy kijárási tilalmat; sok állampolgárnak önként kell úgy döntenie, hogy betartja az állam rendelkezéseit, és együttműködik a járványkezelés kollektív projektjében.

Az állam tehát igényt tart az állampolgárok együttműködésére. Hatalmával  nem isteni elrendelésnél vagy természeti törvényszerűségnél fogva rendelkezik  az állampolgárok nem tartoznak neki feltétlen engedelmességgel. Az állampolgárok együttműködésére vonatkozó igény igazolásra szorul. Mikor jogos ez az igény? Akkor, ha az együttműködés feltételei méltányosak, az együttműködésben minden állampolgár egyenlőként, emberi méltóságát megőrizve képes részt venni. Röviden, ha az állam nem csupán hatékonyan, de igazságosan jár el vészhelyzet kezelése közben.

Ha az állam járványügyi intézkedései nyomán széles társadalmi rétegek zuhannak anyagi létbizonytalanságba, míg mások összeköttetéseik, vagyonuk, vagy a vakszerencse folytán alig szenvednek károkat, úgy az állampolgárok joggal gondolhatják, hogy az államhatalom nincs tekintettel érdekeikre, igényeikre, semmibe veszi őket. Ha ez így van, akkor mégis milyen alapon tarthatna igényt együttműködésükre?

Felvethetjük, hogy még ha az állam igazságtalanul jár is el, minden állampolgárnak kötelessége hozzájárulni a vészhelyzet megfékezéséhez, már csak a polgártársak iránti szolidaritás miatt is. Ha ez a leghatékonyabban úgy oldható meg, hogy együttműködnek az állam igazságtalan intézkedéseivel, akkor az együttműködés is kötelességük. Ez talán igaz, azonban ez akkor sem jogosítja fel az államot, hogy igazságtalanul járjon el a vészhelyzet kezelése közben – meglehet, bizonyos helyzetekben egy túsznak is kötelessége teljesíteni a túszejtő parancsait, mert így biztosíthatja leginkább túsztársai épségét, de ez nem jelenti, hogy a túszejtőnek joga van rendelkezni a túszok fölött.

Az állam tehát akkor várhatja el jogosan az állampolgároktól, hogy viseljék el vészhelyzeti intézkedésének terheit, ha e terheket igazságosan osztja el, ügyelve arra, hogy még ezekben a nehéz időkben is olyan feltételeket teremtsen, amelyek között az állampolgárok egyazon közös társadalmi vállalkozás egyenlő résztvevőiként tekinthetnek egymásra, nem pedig fölöttük álló mérhetetlen hatalmaknak kiszolgáltatott egyénekként, akik csak az uralkodók jó szándékában és pusztán a szerencse kedvezésében reménykedhetnek.

Jogállamiság

A hazai sajtóban “felhatalmazási törvénynek” keresztelt törvényjavaslat kapcsán a legtöbbekben az a kérdés merült fel, vajon miféle védelmet kell, hogy élvezzen a jogállamiság vészhelyzet idején. Vajon ilyenkor is joggal várhatják el az állampolgárok, hogy az állam céljait a fékek és ellensúlyok, a hatalmi ágak megosztása, és általában a joguralom rendszerén belül folytassa? Vagy ez olyan luxus, amely olyan sajátos helyzetekben, mint a mostani, korlátozható, esetleg fel is függeszthető?

A jogállamiság elsődleges funkciója annak biztosítása, hogy az állampolgárok ne legyenek kiszolgáltatva a politikai hatalom birtokosainak, hogy alapvető jogaik védelme és a társadalmi igazságosság megvalósítása ne a hatalmasok önkényétől függjön, hanem legalább bizonyos fokig biztosított legyen, hogy a hatalom birtokosai az állampolgárok érdekében, igényeiket szem előtt tartva járjanak el.

A jogállamiság intézményei tehát egy alapvető érdekünket védik, azt, hogy ne legyünk kiszolgáltatva senki önkényes uralmának, hogy ne legyünk senki rabszolgái, jobbágyai vagy alávetettjei a társadalomban, hogy életünk és jólétünk felől senki ne dönthessen kénye-kedve szerint. Ennek korlátozása aláássa az állampolgárok egyenlőségét és méltóságát a politikai hatalom birtokosaival szemben. Ám az egyenlőség és méltóság tiszteletben tartása – mint láttuk – előfeltétele annak, hogy az állam jogosan tartson igényt az állampolgárok együttműködésére. Ezért puszta hatékonysági megfontolások nem igazolhatják a jogállamiság korlátozását ugyanúgy, ahogy a társadalmi igazságosság figyelmen kívül hagyását sem.

Itt azonban még nincs vége a történetnek. Láttuk, hogy az állam elsődleges kötelessége az állampolgárok alapvető jogainak – az élet, a biztonság, a létfenntartás – védelme. Mi történik akkor, ha akár a társadalmi igazságosság, akár a jogállamiság követelménye szembe kerül ezzel a kötelességgel? Más szóval, mi van akkor, ha az állampolgárok életének és biztonságának védelme csak a társadalmi igazságosság és a jogállamiság figyelmen kívül hagyásával, korlátozásával biztosítható?

Első ránézésre magától értetődőnek tűnik, hogy az élet védelme előbbre való, mint az egyenlőség és méltóság védelme. Őrültség lenne, ha csak azért hagynánk, hogy valaki halálos veszélybe kerüljön, hogy meg ne sértsük egyenlőségét vagy méltóságát. Tegyük fel, hogy valaki – nevezzük Albertnek – súlyosan legyengült immunrendszere miatt rendkívüli veszélyben van, a fertőzés biztosan az életébe kerülne. Ugyanakkor hanyag természete folytán nem törődik a veszéllyel, ezért aggódó rokonai erővel rákényszerítik az izolációra.

Ez nyilvánvalóan bizonyos mértékig sérti Albert egyenlőségét és méltóságát – a rokonok megtagadják tőle, hogy felelős felnőtt emberként viselkedjen, aki képes maga eldönteni, hogyan élje az életét. De ha ezt nem puszta hatalomvágyból teszik, nem az uralom nyers öröméért, nem azért, hogy házi rabszolgává tegyék Albertet, vagy megkaparintsák a vagyonát, akkor bármennyire zavarja, idegesíti is őt a rokonok tevékenysége, akkor sincs alapja panaszra, sőt úgy tűnik, inkább hálával tartozik nekik.

Igen ám, de honnan tudhatja Albert, hogy a rokonok csakugyan jó szándékkal járnak el vele szemben, hogy nem élnek vissza kényszerítő erejükkel, hanem az intézkedéseik csakugyan az ő érdekeit szolgálják? Meglehet, egy családon belül a kölcsönös bizalom kellő biztosítéknak számít. Ám egy politikai közösségben intézményi garanciákra van szükség. Csak ezek birtokában gondolhatják az állampolgárok, hogy a politikai hatalom birtokosai nem ajánlanak nekik tisztességtelen üzletet: csak akkor gondoskodom az életed és egészséged védelméről, ha aláveted magad korlátlan önkényünknek. Meglehet, az életveszély küszöbén az embernek a józan megfontolás azt ajánlja, fogadjon el még egy ilyen tisztességtelen ajánlatot is. Ám ez az ajánlat ettől még tisztességtelen marad.

Tehát vészhelyzet esetén is igaz marad, hogy a jogállamiságnak csakis olyan korlátozása  engedhető meg, amely egyrészt feltétlenül szükséges az állampolgárok alapvető jogainak védelméhez, másrészt nem számolja fel azokat az intézményi garanciákat, amelyek arról biztosítják az állampolgárokat, hogy ezek az intézkedések nem az állami önkény korlátlan kiterjesztését szolgálják, hanem az ő érdekeiket. E garanciák közé tartozik a hatalmi ágak elválasztása és egymás általi kölcsönös felügyelete, a politikai hatalom birtokosainak az állampolgárok általi számonkérését és felügyeletét biztosító intézmények – ilyenek a szabad és tisztességes választások és a független média –, és az alkotmányosság intézményei. Ezek önkényes felfüggesztése még vészhelyzet esetén sem megengedett.

A szerző filozófus, a CEU PhD-hallgatója, kutatási területei a politikai filozófia, társadalomfilozófia és kritikai elmélet. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható, Facebook-oldaluk pedig itt érhető el.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: