Népszerű turisztikai desztinációk sorozatunkban bemutatkozik: a pokol
A tudomány és a babona egy darabig kéz a kézben jártak: Johannes Kepler német matematikus-csillagász ugyanolyan szilárdan hitte, hogy végre ki tudja számolni, mikor térnek vissza az üstökösök, mint azt, hogy egy ilyen égi jelenség valami nagy baj előhírnökének számít, és kolerát, pestist, sőt különösen súlyos esetekben franciák érkezését jósolja.
Nem ez volt az első eset, hogy a tudomány eszközeivel próbálták megfejteni a megfejthetetlent: az emberiséget régóta lázban tartotta a pokol kérdése, pontos elhelyezkedése, beosztása, illetve az, hogy egyáltalán létezik-e. A pokol vagy az alvilág persze mindig is érdekes, ha nem is épp vonzó desztinációnak mutatkozott, legyen szó mitológiáról, vallásról vagy akár népmeséről. Ez utóbbi még néptől is független, az észtek, az írek és a magyarok is átjáróháznak használták a poklot, és annyiféleképpen szedték rá szerencsétlen ördögöt, hogy az ember egy idő után már meg is sajnálta. Görögországban több lejárat is akadt, ezek általában kénes, büdös barlangok voltak, Máté evangéliuma szerint pedig maga Jézus is bezárt egyet (ez valószínűleg egy Pán istennek emelt szentély lehetett, bár a patás-szarvas hatás stimmelt, a görög pásztorok istene a hagyomány szerint ugyanis épp annyira volt kecske, hogy kellőképpen hasonlítson a néphit ördögképéhez).
Büdös barlangok
Az egy dolog, hogy a legtöbb helyen megjelenik a pokol, de hol a pokolban lehet? A görögök még viszonylag egyszerűen elintézték a kérdést: van pokol, itt és itt van a bejárata, sőt, Orpheusz még járt is ott, igaz, ahogy Vergilius római költő is megírta, a kalandba még az orfikusok misztikus társaságának alapítójának bicskája is beletört. A bibliai Lót feleségéhez Orpheusz is egy lopott pillantásba bukott bele, csak míg az asszony vérbeli katasztrófaturistaként Szodoma és Gomora tüzes végzetében akart gyönyörködni (ami miatt Isten sóbálvánnyá változtatta), Orpheusz az alvilágból megszöktetett szerelmére Eurydikére pillantott rá „egy őrült pillanatban”, ezért vallott kudarcot.
Orpheusz életművének megfelelően az orfikusok a görögök és a rómaiak között is elsősorban a halállal és a túlvilággal voltak elfoglalva, erről tanúskodnak az általuk hátrahagyott aranylemezek is, ezekben hasznos itiner található a pokolbéli létre vonatkozóan – viszont a misztikus szövegek gyakran homályosak, nem adnak egyértelmű útmutatást arra nézvést, hogy pontosan mi a teendő, ha valaki előnyösebb pozíciót szeretne elérni a halála után. Ebből a szempontból az egyiptomiak gyakorlatiasabbak voltak: amellett, hogy uzsonnát és használati tárgyakat is csomagoltak a halottnak, még azt is lehetett tudni, hogy milyen mérlegen mérik a lélek súlyát, ennek megfelelően pedig az eredményt is befolyásolhatták, általában az elhunyt javára (a lélekvándorlással kapcsolatos orfikus tanokat viszont nem Indiával, hanem épp Egyiptommal hozzák összefüggésbe).
Nincs hárfa harmónia nélkül
Platón Phaidón című dialógusában orfikus hagyományokat idéz, amikor ennek a misztikus társaságnak a szellemében a lélek halhatatlansága mellett érvel – nem túl meglepő módon Szókratész utolsó napjait idézve. A dialógusban felbukkanó lant-hasonlat szintén orfikus jegyeket mutat: ebben Szókratész amellett érvel, hogy ahogyan lant sem létezett az összhang előtt, a lélek pedig maga az összhang, így nem születhetett meg a lant (a test) után. Miután Orpheusz a történet szerint lantjátékos volt, nem nehéz észrevenni az utalást – Platón viszont a dialógust, legalábbis Radcliffe G. Edmonds walesi történész szerint, egyáltalán nem a túlvilágra szóló baedekkerként írta meg, sokkal inkább egy társadalmi reformot sürgetett azzal a projektjével, hogy a mitológiát alárendelte Szókratész filozófiai tekintélyének, így középpontba helyezve a filozófust, a társadalom ideális tagját, sőt, tökéletes vezetőjét.
A társadalmi rend efféle tárgyalása után világossá válik, hogy a pokolban bizony szigorú rend uralkodik, de hogy pontosan miféle, azzal a kora középkor óta grimoire-ok (varázskönyvek) egész sorozata foglalkozik. Az egyik legismertebb példája ennek a Salamon kulcsai, amelyből egészen pontos munkaköri leírások kerülnek elő a különféle démonokról, de Eliphas Lévi francia okkultista is úgy benépesítette az alvilágot különféle hivatalnokokkal a 19. században, hogy ember legyen a talpán, aki megjegyzi, ki hány légiónak parancsol a maga bugyrában.
Pokoli hierarchia
Helmuth von Glasenapp német vallástörténész szerint ez aligha véletlen: az egyház a menny- és pokolbéli hierarchiával próbálta indokolni az egyházi és világi hierarchia meglétét, ez viszont semmit nem árul el a helyszín térbeli elhelyezkedéséről. Terry Pratchett brit író Glasenapphoz hasonlóan komoly hierarchiát feltételez odalenn (már ha tényleg odalent van): a Faust Eric című könyvében egy jól olajozott multiként képzeli el, igaz, ő már mond valamit arról is, hogy merre van – egyértelműen a jó szándékkal kikövezett út végén.
A hierarchiával foglalkoztak elegen, a geográfiával viszont kevesen, míg meg nem jelent Dantétól az Isteni színjáték, amelyen a költő szűk tizenöt éven át dolgozott, és nem csupán a pokol bejáratát jelöli meg benne (Golgota hegyén lehet oda lejutni), hanem még a pontos beosztását is közli – szép eredmény volt ez a 14. század hajnalán. Az már csak hab a tortán, hogy az elbeszélő kísérőnek nem kisebb személyiséget választ maga mellé, mint Vergiliust, akinek Orpheusz óta azért van némi tapasztalata a pokoljárásban. Dante kilenc kört különböztetett meg, a bűn súlya szerint, de az érzékletes leírás térképért kiáltott, hátha valaki eltévedne ott. Nem is kellett rá sokáig várni: a pokol szervezeti felépítésének egyik leghíresebb megalkotója az olasz Sandro Botticelli volt az 1480-as években. A festő Lorenzo de Medici megrendelésére kilencven illusztrációval látta el Dante művét. Hasonló réteges pokolképet festett fel Nardo de Cione 1354-ben, de ez korántsem aratott akkora sikert, mint Botticelli műve – annál is inkább, mert a megrendelő Medici bizonyára kíváncsi volt rá, hol érdemes keresni a rokonságot.
Csak megbírja az!
Az első, aki nem művészként, hanem mérnökként tekintett Dante poklára, és kíváncsi volt arra is, hogy pontosan mekkora melyik bugyor (kit ne érdekelne, hogy vajon milyen távon úsznak forró vérpatakban azok, akik életükben erőszakosak voltak?), egy firenzei matematikus, Antonio Manetti volt a 15. században. Azt nem lehet pontosan tudni, hogy vajon miért lett a megszállottja a pokol kiosztásának, könnyen lehet, hogy a térképészet korabeli népszerűsége hajtotta, mindenesetre komoly fejtörést okozott neki, hogy a pokol tornáca vajon mekkora lehet – végül 87 és fél mérföldes átmérőt állapított meg az esetben.
Manettit a kortársai meglepő módon nem röhögték ki, sőt, komoly vitákat kavart ezzel az állításával – olyannyira, hogy 1588-ban maga Galilei is nekiállt kiszámolni, hogy pontosan mi is lehet a helyzet a pokollal, a tizennegyedik századi egyház és az értelmiség többsége is valósként fogadta el Dante pokolbéli földrajzát. Nem is csoda, hiszen Dante bámulatosan pontos, ahogy Szerb Antal írja A világirodalom történetében, „a Divina Commediát a hármas számra komponálja, három részből áll, minden része 33 énekből, az egészet egy előhang vezeti be, ez összesen 100 ének”, a költeményben pedig hatalmas helyet foglal el a csillagászat, nem csoda, hogy más, az asztronómia iránt érdeklődő elméket is megfogott. Annál is inkább nem csoda ez, mert Dante – szintén Szerb Antal szerint - „mindenen elmélkedik és jóformán mindent tud. Pontosan tudja, mikor volt a vízözön, hány éves Ádám és hány esztendőt töltött a Pokol tornácán”.
Ezek után nem csoda, ha a bűvkörébe vonta nemcsak a korabeli, hanem a későbbi gondolkodókat is. Galileit első körben nem is annyira a pokol mérete érdekelte, hanem inkább az, hogy vajon milyen boltív tartja meg a Purgatórium tetejét, valamint az is, hogy ez miképpen tarthatja meg a saját és a fölötte lévő rétegek súlyát.
Káromkodásból katedrálist
Galilei nem légvárakat épített: egy másik firenzei szaktekintélyhez, Brunelleschihez folyamodott, aki a helyi székesegyház számára egy káprázatos, 45 méter átmérőjű, de csupán három méter vastag kupolát tervezett. Innentől már nem volt más dolga, mint felszorozni az eredményt: ha a dóm elbírja ezt a súlyt, méghozzá emberi tervek alapján, a pokolnak bizonyára elegendő lenne, ha 600 kilométer vastag lenne a teteje. Ugyan a számítások hibásak voltak, de a hatásukra Galilei állást kapott a pisai egyetemen, úgyhogy úgy döntött, hogy inkább hallgat.
Galilei rájött, hogy mit rontott el: az átmérő és a kupola vastagsága nem egyenes arányban növekszik, és ez nincs máshogy a pokol esetében sem – ez vezetett a Galilei-féle négyzetes-köbös törvény születéséhez, amelyet a tudós csak jóval később, 1638-ban tett közzé, jóval a pere után. Ez végre alapos, tudományos választ adott arra, hogy milyen mélyen van a pokol, de még ez sem nyugtatott meg mindenkit: egészen a 19. század elejéig születtek teóriák arról, hogy vajon hogyan is néz ki pontosan, illetve hol és mennyit kellene ahhoz ásni, hogy az ember még idő előtt megnézhesse. Az ember azt hinné, hogy Michelangelo Caetani 1855-ös ábrája lehet az utolsó, amely még komolyan foglalkozik a pokol bugyraival, de nem ez a helyzet: a művészetben ugyan közkedvelt téma maradt, de van, akiket nem az esztétikai értékei vagy rendezési elve érdekel, hanem maga a rögvalóság.
Ennek a teológiában persze komoly hagyománya van, és nem is kell feltétlenül arra gondolni, hogy valaki egy tölcsér alakú, irdatlan mélyedést képzel el Botticcelli vagy Doré modorában valahol a Föld mélyén, hiszen Isten létét sem cáfolta az, amikor az embernek sikerült a felhők fölé szállnia, és mégsem volt ott a kaporszakállú. Az elméletben az egyik legnagyobb gondot az okozza, hogy egyáltalán minek van szükség pokolra, illetve ha már van, vajon Isten miért ítélne valakit örök kárhozatra – de van, aki itt még nem adja fel, és próbálja megtalálni, hogy pontosan hol is működik ez az intézmény.
A másik ember
De maradjunk a pokolnál, mint desztinációnál, és felejtsük ki a szórásból a kevésbé kedvelt magyar vidéki városokat, vagy akár Budapestet, sőt, még Türkmenisztánt is, ahol aztán tényleg felcsendülhet lelki füleinkben a Diablo zenéje, és kereshetjük a bárdot: ennél komolyabbra van szükség.
A mélyfúrások után egyetlen darabka ördög sem került elő, sem Jeruzsálemben, sem sehol másutt, pedig az olajipar aztán keményen próbálkozott, de a kőzet- és jégminták sem jártak jobb eredménnyel. A pokol geográfusai azért nem csüggedtek: a kvantumfizikával újabb fegyver került a kezükbe, ugyanis ha több dimenzióban gondolkozunk, ott bőven akad hely a mennyországnak és a pokolnak is.
Ha másra nem volt jó Galilei enyhén opportunista felfedezése, mint hogy megsegítse a modern és kevésbé modern mérnöktudományt, már jó, de a küzdelmet ezután sem adták fel: Jung szerint a pokol a kollektív tudatalatti felszínre kerülése, már ha felszínre kerül. Sartre szerint a pokol a másik ember – ez itt viszonylag jól lokalizálható, bár sok helyen.
De ha nem szakad rá a fejedre a kupola, köszönd Galileinek és az ördögnek, amiért az előbbi kiszámolta, hogy lehet ilyen körülmények között élni.