Kell-e rendőr az iskolába?

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

2020. május 26-án nyújtották be a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény módosításáról szóló törvénytervezet, mely beemelné a nevelési eszköztárba a rendőri segítséget. Ennek elsődleges célja a javaslat 1. paragrafusa szerint, hogy „a pedagógus és a nevelő-oktató munkát közvetlenül segítő munkakörben alkalmazott személy munkáját biztonságos, emberi méltóságát, személyhez fűződő jogait tiszteletben tartó, nyugodt körülmények között végezhesse”. A kormány június 3-án, szerdán az Országgyűlés elé terjesztette a törvényjavaslatot.

Egyre sürgetőbb a biztonságos iskolákért határozott lépéseket tenni – ezzel senki nem vitatkozik, hiszen a diákok, pedagógusok, szülők közös érdeke, hogy az iskolai közösség élhető, sőt a fejlődést segítő közeg legyen. A fő kérdést szociális és konfliktuskezeléssel foglalkozó szakemberként, mediátorként abban látom, hogy sikerül-e megtalálni a megfelelő eszközt az adott nézetkülönbség, norma- vagy szabályszegés kezeléséhez, illetve hogy milyen lehetőségek vannak az iskolai szakemberek kezében ahhoz, hogy ezek a konfliktusok ne mérgesedjenek el. 

Lehetnek olyan helyzetek, amikor egy oktatási-nevelési intézményben karhatalmi beavatkozás szükséges, de vajon az iskola atmoszféráját hogyan befolyásolja az állandó, gyakori vagy rendszeres rendőri jelenlét? Hogyan hat a külső kontroll diákok, pedagógusok, szülők között felmerülő vitás helyzetek hosszú távú rendezésére?

Közhelyszerű megállapítás, hogy a konstruktív konfliktuskezelésre való nevelést minél kisebb életkorban, az óvodában, alsó tagozatban szükséges elkezdeni. Ennek megvalósítása azonban rendkívüli következetességet, konfliktuskezelési ismeretek és együttműködést igényel. Együttműködést a pedagógusok között, szakmaközi kooperációt, együttműködést a szülőkkel és a gyermekekkel. A konfliktusokról és azok kezeléséről a gyerekek a legtöbbet azokból a szituációkból tanulnak, melyekbe érintettként – akár elkövetőként, akár sértettként – belekerülnek. Ezért kiemelten fontos kérdés, hogy hogyan kezeljük ezeket a helyzeteket.

Az eszközválasztás fontossága

A konfliktusok azért is különböznek egymástól, mert az érintettek közötti viszony, a felek közös története más és más. Nagy felelősség ezért adekvát megoldást találni az egyes szituációkra és nem eltéveszteni a mértéket sem (nem ágyúval lőni a verébre). A helyzet értékelésekor figyelembe kell venni többek között azt is, hogy mennyire eszkalálódott, azaz kiterjedt a konfliktus. 

Friedrich Glasl osztrák közgazdász és konfliktuskutató, aki több évtizede foglalkozik vállalati, iskolai és más közösségi vitarendezéssel, Confronting Conflict című könyvében írta le modelljét a konfliktusok eszkalálódásáról (magyarul lásd például itt). A kilenc fázisra osztott folyamat utolsó harmadában látjuk azokat a helyzeteket, amikor a konfliktusban álló felek célja, hogy a másiknak ártsanak, akár még akkor is, ha az számukra is súlyos veszteséggel jár. Az ilyen szinten eszkalálódott konfliktusokra az adekvát lépés a külső autoritás behívása – iskolai közegben fegyelmi tárgyalás, akár a rendőrség bevonásával. Ezt a szakaszt azonban hat másik előzi meg, ahol a cél az, hogy a nézeteltérést, összetűzést az érintettek akár közvetlen tárgyalás útján, akár egy harmadik, semleges és pártatlan fél bevonásával hosszú távú megoldást alakítsanak ki. Az iskolában dolgozó szakembereknek (pedagógusok, óvodai- és iskolai szociális segítők, iskolapszichológusok) fontos felismerni, hogy melyik fázisban tart a konfliktus és segíteni a részvevőket abban, hogy megfelelő eszközt találjanak a helyzet kezelésére. 

Büntetés helyett helyreállítás

Az iskola polgárai közötti viták, főként a normaszegéssel is együtt járó konfliktusok elsődleges következménye, hogy sérül az érintettek közötti bizalom és így a kapcsolatuk is. A normaszegésre adott különböző reakciók nemcsak a konfliktusos felek további cselekedeteit, de az egész iskola légkörét befolyásolják. 

Tengerentúli példákon, köztük az 1999-es Columbine iskolai lövöldözésen  jól látszik, hogy az egyoldalúan kontrollra (fémdetektorokra és öltözet-vizsgálatokra, megerősített rendőri jelenlétre) támaszkodó modell nem hozza meg a várt eredményt, sőt tovább erősíti a bizalmatlanság, a frusztráció légkörét. Az iskolai mészárlást követően először tovább szigorították a rendészeti intézkedéseket, azonban később a helyzet súlyosbodása miatt Elliot Aronson amerikai szociálpszichológus javaslatait is felhasználva dolgozták ki az új szabályozást.

Magyarországon nincs még egy olyan újság, mint a Qubit. De ahhoz, hogy továbbra is lehessen, arra kérjük kedves olvasóinkat, hogy támogassátok erőfeszítéseinket egyszeri vagy rendszeres adománnyal, és járuljatok hozzá, hogy a Qubit még alaposabb, még hitelesebb, még tudományosabb tudjon lenni.
Támogasd a Qubit munkáját – nekünk minden segítség számít!

Az Terry O’Connor, Ben Wachtel és Ted Wachtel által leírt és a resztoratív, vagyis helyreállító vagy jóvátételi módszertannal foglalkozó hazai szakirodalomban is sokat hivatkozott modell szerint a kontroll és támogatás dimenziói mentén négyféle válasz lehetséges: elhanyagoló, személyközpontú, korlátozó, büntető és helyreállító. A különböző resztoratív eszközök azt célozzák, hogy egyszerre jelenjen meg a kontroll és a támogatás is. Ebben az esetben a kontrollt azonban nem egy külső tekintély biztosítja, hanem az a közösség, amelynek az elkövető és a sértett is tagjai. A resztoratív konfliktuskezelés alapelvei közé tartozik, hogy 

  • nyílttá teszi a konfliktust; 

  • a megoldásba bevonja azokat, akiket közvetlenül érintett és azokat, akikre közvetetten hatott;

  • ott és azok körében kezeli a konfliktust, ahol keletkezett;

  • az érintettek és a közösség szükségleteire, a jövőre és a megoldásra fókuszál;

  • alapvető célja a belátás és a jóvátétel, így a közösség erősítése. 

Szakemberek közötti szoros együttműködés

Egy olyan komplex probléma kezelésénél, mint az iskolai konfliktusok, az iskolai erőszak kérdésköre, rendkívül fontos, hogy a jelenlévő szakemberek egymással egyeztetve és hosszú távra tervezve tudjanak közösen olyan keretet kialakítani, ami segíti a biztonságos iskola kialakulását. Nem szabad a pedagógusokat magukra hagyni ezzel a problémával, ugyanakkor nem lehet elvárni egy szakembertől sem (legyen az szociális munkás vagy rendőr), hogy önmagában kezdjen valamit ezzel az összetett jelenséggel. Az első lépés a hatékony kezelés irányába inkább a témakörre fókuszáló interdiszciplináris team alakítása lehet. 

Az elmúlt két évtizedben több olyan resztoratív szemléletű program indult, ami hozzájárult az iskolai konfliktusok konstruktívabb kezeléséhez és pozitívabb iskolai légkör kialakításához. Ezek azonban inkább szórványosnak mondhatók, minthogy rendszerszerűen jelent volna meg a resztoratív szemlélet az iskolákban. Fontos lenne, hogy az iskolában dolgozó szakemberek egymással és a diákokkal együttműködve dolgozzák ki azokat a resztoratív szellemű eljárásokat, amelyek szerint a közösségben a konfliktusokra reagálni fognak. Ehhez kellenek olyan munkatársak, akik ismeretekkel és tapasztalattal rendelkeznek a helyreállító konfliktuskezelésről, ugyanakkor az előrelépés akkor várható, ha a kollégák többsége nyitott erre. Ezt a feladatot érdemes olyan szakemberre bízni, aki nemcsak a konfliktusok szakértője, de egyfajta függetlenséggel is rendelkezik az iskola szervezetében, hiszen könnyen állhatnak elő olyan esetek, amikor a pedagógus és a diák között feszül a konfliktus. A 2018 szeptemberétől kötelező óvodai és iskolai szociális segítő szolgáltatás jó keretet nyújthat ehhez, de mindenképp fontos, hogy a felelős munkatárs megfelelő konfliktuskezelői tudással rendelkezzen.

Ki védi meg a többieket?

A biztonságos, emberi méltóságot tiszteletben tartó, nyugodt körülmények az oktatási intézményekben a gyermekek, a pedagógusok és más szakemberek, valamint a szülők számára is elengedhetetlenek ahhoz, hogy az iskola motiváló, a fejlődést, tanulást elősegítő hely lehessen. Úgy tűnik, mintha a törvényjavaslat a pedagógusok védelmére fókuszálna. A védelem természetesen minden arra szorulót (akár pedagógust, akár diákot, akár szülőt) megillet, a kérdés inkább az, hogy ki tudja ezt biztosítani. 

A deviáns, normaszegő diákok vagy éppen felnőttek viselkedését a kontrollra és a büntetésre alapuló rendszer nem tudja megváltoztatni, ezért védelmet sem képes nyújtani a potenciális sértetteknek. A közösségben rejlő erő megfelelő kihasználása és a konstruktív konfliktuskezelés felé való csatornázása segítsége lehet minden iskolai polgárnak. És hogy ki lesz a motorja egy ilyen folyamatnak? Egy pedagógus, egy szociális munkás, egy rendőr vagy más szakember is élére állhat a kezdeményezésnek. Ebben az esetben talán az alapszakmánál fontosabb a mediációs-resztoratív szemlélet, a kooperációra nyitott hozzáállás és a többi szakembert, a gyerekeket is erre ösztönző jelenlét.

Kell-e rendőr az iskolába? Talán nem is ez a jó kérdésfeltevés. Fontosnak tartom, hogy az iskolai konfliktusokról közösen gondolkodjunk és együtt keressünk megoldásokat. És itt a „közösen”-t a lehető legszélesebb értelmében használom: különböző területeken tevékenykedő szakemberek, az iskolai közösséget alkotó gyermekek és szüleik. Ha rendőr menne egy iskolába, ebben a teamben kellene megtalálnia a helyét és partnerként segíteni abban, hogy az intézmény adekvát megoldást tudjon kínálni a különböző konfliktushelyzetekre. Ehhez azonban szükséges az is, hogy az érintett szakembereknek ismeretük és optimális esetben tapasztalatuk legyen a konfliktuskezelés módszereinek alkalmazásáról. 

A szerző szociális munkás, szociológus, mediátor. A Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karán működő Mentálhigiéné Intézet egyetemi adjunktusa, a Közösségi és családi mediáció szakirányú továbbképzés szakfelelőse.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: