Megítélhetjük-e a múlt bűneit a jelen erkölcsi mércéjével?

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

A múlt megítélése kapcsán gyakorta felvetődik a gondolat, hogy elmúlt korok embereit nem ítélhetjük meg a jelenkor erkölcsi mércéi alapján. Értelmetlen és helytelen például felróni Winston Churchillnek, hogy rasszista, Thomas Jeffersonnak, hogy rabszolgatartó, Immanuel Kantnak, hogy antiszemita volt. Ostobaság volna például emiatt megkérdőjelezni, hogy helyénvaló-e a nyugati történelem e nagy alakjainak köztéri szobrot állítani. Ennek oka – állítják sokan –, hogy a „jó” és a „rossz”, a „helyes” és a „helytelen” viszonylagos, relatív fogalmak: mindig csak egy adott korhoz, történelmi kontextushoz mérten értelmezhetjük őket. Igaz-e ez az elképzelés?

Az itt vizsgált nézetet morális relativizmusnak nevezik. Eszerint a jó, rossz, helyes és helytelen viszonyfogalmak: olyanok, mint a nagy, kicsi, magas alacsony. Mikor azt kérdezzük, hogy egy tárgy nagy-e, mindig van értelme feltenni a kérdést: „mihez képest?” Hasonlóképpen, amikor azt mondjuk, hogy Thomas Jefferson rabszolgatartóként helytelenül cselekedett, rögtön fel kell tennünk a kérdést: mi az a viszonyítási keret, amelyben meghozzuk ezt az ítéletet? Ahogy a morális relativizmus egyik jelentős kortárs védelmezője, Gilbert Harman írja: „Nincs egyetlen igaz moralitás. Különböző morális keretrendszerek vannak, melyek közül egyik sem helyesebb a másiknál”.

Fontos, hogy ne keverjük össze a morális relativizmus tézisét azzal a magától értetődő gondolattal, hogy a morális előírások kontextusérzékenyek. Ha valaki fuldoklik a tóban, egy jó úszónak kötelessége kimenteni, de egy gyenge úszónak, aki valószínűleg előbb fulladna maga is a tóba, mint hogy bárkin képes lenne segíteni, nem kötelessége. Embert ölni általában morálisan helytelen, de vannak helyzetek, kontextusok – pl. önvédelem – mikor elfogadható, vagy megbocsátható lehet.

Az ilyen kontextusérzékeny vagy feltételes morális előírások elfogadása még nem relativizmus. Teljesen koherensen állíthatja valaki: az a morális előírás, hogy „ki kell mentened a fulldoklót, de csak akkor, ha ki tudod!” abszolút, azaz nem viszonylagos értelemben érvényes. A morális relativista azonban hallva, hogy „ki kell mentened a fulldoklót, de csak akkor, ha ki tudod!” még azt a további kérdést is felteszi: „milyen morális keretrendszerhez viszonyítva?” A relativista tehát azt állítja, hogy az ilyen feltételes morális előírások is csak egy viszonyítási rendszerhez mérten, azaz relatív, viszonylagos értelemben érvényesek.  A következőkben ezzel az utóbbi elképzeléssel foglalkozom.

A morális relativizmus gondolata rögtön felveti a kérdést: mihez képest relatív a moralitás? Mi a releváns viszonyítási rendszer? A történelem nagy alakjainak megítélésekor jellemzően az adott történelmi kort szokás felemlegetni: „abban a korban” – mondják olykor – a rabszolgatartás nem számított elítélendőnek, így a múlt rabszolgatartóit sem tarthatjuk egyértelműen rossznak. De hol húzódnak pontosan az „adott kor” határai? Mi alapján állíthatjuk, hogy Thomas Jefferson és Immanuel Kant, pláne Winston Churchill egy másik korba, másik morális viszonyítási rendszerbe tartozik, mint mi magunk?

A második kérdés, hogy pontosan mi határozza meg az adott korban, az adott viszonyítási rendszerben érvényes morális mércéket. Honnan tudjuk, hogy „abban a korban” mi számított elfogadhatónak? Kézenfekvő lenne az uralkodó erkölcsi nézetekre hivatkozni. De kinek az erkölcsi nézeteire? Hiszen ahogy ma, úgy a múltban sem értett mindenki egyet abban, hogy mi helyes és mi helytelen. Meglehet, Churchillnek a nem fehér gyarmati alattvalókhoz való hozzáállása a brit elitek körében teljesen elfogadhatónak számított, de a kor antikolonialista aktivistái már alighanem akkor is láttak benne kivetnivalót. Kinek az erkölcsi mércéje számít tehát? A vizsgált egyén társadalmi osztályáé, a belső baráti köréé? Esetleg csak a sajátjai? Ha nem vigyáz az ember, könnyedén átcsúszik a történelmi relativizmusból - más néven historicizmusból - a morális szubjektivizmusba, amely szerint jó és rossz pusztán egyéni megítélés függvénye.

Tegyük fel azonban, hogy a relativista meg tud birkózni ezekkel a nehézségekkel, és ad valamiféle elfogadható választ arra, hogy a jó és rossz, helyes és helytelen pontosan mihez képest relatív. Miféle érveket hozhat fel nézetei tisztázása után azok igazsága mellett?

Egyet nem értés

A morális relativizmus kiindulópontja általában az erkölcsi kérdésekkel kapcsolatos mélyreható és tartós véleménykülönbségek ténye. Az emberek nagyon eltérően gondolkodnak arról, mi helyes és mi helytelen, különösen, ha korokon és világrészeken át hasonlítjuk össze vélekedéseiket. Arisztotelész még úgy vélte, hogy a rabszolgasággal minden rendben van. Ma már ezt a nézetet elfogadhatatlannak tartjuk. Egyes kultúrákban a női körülmetélés – bizonyos mértékig – elfogadott, míg máshol tiltott. A jóról, rosszról, helyesről, helytelenről szóló alapvető nézeteltérések fényében hogyan is gondolhatnánk, hogy létezik abszolút morális igazság?

Csakhogy a nézeteltérés ténye önmagában keveset bizonyít. A történelem során az emberek nagyon különbözően gondolkodtak arról, hogy a Nap kering-e a Föld körül, vagy fordítva. Napjainkban is akadnak, akik úgy vélik, a Föld lapos, és a Nap körülötte (fölötte) kering. Ebből azonban semmiféle asztronómiai relativizmus nem következik: Kopernikusz előtt nem a Nap keringett a Föld körül, hogy aztán az emberi vélemények változása nyomán helyet cseréljenek.

De talán a morális nézetkülönbségek mások. A természettudomány területén – gondolhatnánk – idővel csökkent a mélyreható nézeteltérések száma: ma már a szakértők közt konszenzus uralkodik arról, hogy a Föld kering a Nap körül, és akik ezt tagadják, szélsőséges kisebbséget alkotnak. A moralitás területén azonban – gondolhatnánk – nyoma sincs efféle konszenzusnak. A társadalmat, sőt az emberiséget a mai napig mélyreható és tartós morális nézetkülönbségek jellemzik. Ez talán arra enged következtetni, hogy a moralitás csakugyan relatív.

Ez az érvelés azonban nem meggyőző. A Pitagorasz-tétellel kapcsolatban már az ókorban konszenzus alakult ki a szakértők között, ám a heliocentrikus világképről csak az újkorban, majd 2000 évvel Euklidész után született hasonló konszenzus. Ha létre is kell jönnie konszenzusnak a moralitással kapcsolatban, ugyan ki szabja meg a határidejét? Emellett semmiféle logikai kapcsolat nincs aközött, hogy egy nézet relatív vagy abszolút módon igaz-e, és hogy kialakul-e róla konszenzus. Ezer oka lehet annak – politikai, kulturális stb. –, hogy a moralitással kapcsolatos nézetkülönbségek miért maradnak fenn a társadalomban, amelyeknek semmi köze ahhoz, hogy a moralitás relatív-e vagy abszolút.

Miben nem értünk egyet?

A morális relativisták kiindulópontja leggyakrabban a mélyreható morális nézeteltérések, viták, egyet nem értések ténye. De miről szólnak ezek a viták, nézeteltérések? Miben nem értenek egyet a különböző morális meggyőződéseket valló korok, kultúrák, egyének? Mit állítunk, ha azt mondjuk: bár a múlt rabszolgatartói és gyarmatosítói úgy vélték, megengedhető az emberek rabszolgasorba hajtása vagy a gyarmati népek alávetése, nem volt igazuk – a valóság az, hogy megengedhetetlenül jártak el?

A morális relativistának azt kell mondania: az ember ilyenkor olyasmit állít, hogy a múlt rabszolgatartóinak és gyarmatosítóinak morális keretrendszerében a rabszolgatartás és gyarmatosítás elfogadható volt, a miénkben azonban nem az. De helyes leírása-e ez a morális nézeteltéréseknek? Vegyünk egy hétköznapi példát.

Vonat: Anna megígéri Beának, hogy kimegy elé a pályaudvarra autóval, hogy Beának ne kelljen egy nagy bőrönddel buszoznia. Az utolsó pillanatban azonban Anna kap egy feladatot a munkahelyén, amivel kereshet egy kis plusz pénzt, de ami miatt nem tud kimenni Beáért. Anna úgy dönt, vállalja, és mert senki más nem tud kimenni elé, Bea hazabuszozik. Másnap Bea Anna szemére veti, hogy amit csinált, helytelen volt, tartania kellett volna magát az ígéretéhez. Anna válasza, hogy ezekben a szűkös időkben a plusz pénz nagyon fontos a számára, Beának igazán meg kellene értenie. Kettejük közt morális nézeteltérés van.

Miben nem ért egyet Anna és Bea a Vonat példában? A morális relativista szerint Bea állítása azt jelenti, hogy „a jelen korban, a mi társadalmunkban elfogadott morális keretrendszer szerint amit Anna tett, helytelen volt”. Anna állítása a relativista szerint annyit tesz: „amit ő tett, ebben a morális keretrendszerben elfogadható”. Eszerint ha Anna igazolni akarná az álláspontját, teljesen helyénvaló lenne a számára a következőképpen érvelni:

„Nézd, Bea, ha szemügyre vesszük a mi társadalmunkban uralkodó, legelterjedtebb nézeteket arról, hogy az embereknek hogy és mikor kell betartaniuk az ígéreteiket, amivel tartoznak a barátaiknak, akkor azt találjuk, hogy az általánosan elterjedt, legnépszerűbb és uralkodónak mondható nézet szerint megengedhetően jártam el.”

Bea azonban joggal tarthatná ezt az érvelést abszurdnak. Joggal mondhatná: „nem érdekel, miféle nézetek a legelterjedtebbek, egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak mások. Egyáltalán nem erről vitatkozunk.”  Anna és Bea vitája nem arról a szociológiai kérdésről szól, hogy mely vélekedések mennyire elterjedtek a társadalomban, hanem arról a morális kérdésről, hogy mivel tartoznak a barátok egymásnak.

Úgy tűnik, a morális relativista képtelen különbséget tenni e között a kétfajta kérdés között. A relativista számára a morális kérdések végső soron a közvélekedéssel kapcsolatos szociológiai kérdésekre redukálódnak: hisz még ha érvelésében Anna további morális megfontolásokhoz folyamodik is, a relativista szerint végső soron ezeket is a jelenkori társadalomra és a benne elterjedt, uralkodó vélekedésekre vonatkozó szociológiai tények teszik igazzá.

Ez azért probléma, mert a szociológiai állítások leíró, deskriptív állítások: arról szólnak, miféle tények állnak fenn a társadalomban. A morális állítások azonban természetüknél fogva előíró, normatív állítások: arról szólnak, mit kellene tennünk. Amikor Bea azt mondja: „ha megígéred a barátodnak, hogy kimész elé a pályaudvarra, akkor – hacsak valami vészhelyzet nem jön közbe – ki kell menned”, állítása nem arra vonatkozik, mit hisznek, hogyan vélekednek a társadalom tagjai, hanem arra, hogy Annának mit kell tennie.

Azzal, hogy a relativista a morális állításokat deskriptív állításokra redukálja, megfosztja őket morális mivoltuktól. A relativista tehát valójában azt állítja, hogy morális állítások mint olyanok nem léteznek – ami normatív morális állításnak tűnik, az valójában deskriptív szociológiai állítás. A moralitást tehát törölnünk kell a világnézetünkből. Ahogy a New York-i Egyetem professzora, Paul Boghossian írja: ha logikusan végiggondoljuk, mit állít a morális relativizmus, be kell látnunk, hogy az végül morális nihilizmusba torkollik.

Természetesen előfordulhat, hogy egyesek számára a morális nihilizmus vonzó opció. A filozófia történetében kétségtelenül sokan védelmezték azt az álláspontot, miszerint voltaképpen nincs se jó se rossz, se helyes, se helytelen. Bár én magam úgy vélem, hogy ez az elképzelés téves, itt nem szándékom érvelni ellene. Pusztán arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a relativizmusért végső soron a nihilizmus árát kell megfizetni. Ez pedig sokak számára alkalmasint túl nagy ár.

Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek

De még ha mindez igaz is, mit kezdünk azzal az intuíciónkkal, hogy bizonyos értelemben mégis különösnek tűnik az elmúlt korok emberein a mi erkölcseinket számon kérni? Csakugyan abszurdnak tűnhet a gondolat, hogy az ókori Egyiptom rabszolgatartóin valamilyen módon számon kérhetők azok a morális belátások, amelyekre mi magunk küzdelmes évszázadok és – szó szerint – vérre menő viták során jutottunk csak el.

Erről az intuícióról azonban számot adhatunk anélkül is, hogy a relativizmushoz kellene folyamodnunk. Arisztotelész óta él a filozófiában a nézet, miszerint az, hogy számon kérhetünk-e valakin valamit, amit tett, vagy elmulasztott megtenni, két dologtól függ: volt-e befolyása az eseményekre, és tudta-e, tudhatta-e, hogy mit tesz.

Vegyük a következő esetet.

Ikrek. A környéken egy szökésben lévő sorozatgyilkos garázdálkodik, aki a hatóságok hiteles értesítése szerint minden útjába kerülőt különös kegyetlenséggel tesz el láb alól. Szerencsére a rendőrség már a nyomában van, a fantomképét is közzétették, és vélhetően hamarosan elkapják – mégis aggódva figyeled a fejleményeket. Eközben tudtodon kívül a szomszédba költözik a gyilkos egypetéjű ikertestvére, aki hajszálpontosan ugyanúgy néz ki, mint ő, de aki életében a légynek sem ártott. Egy nap becsönget hozzád, hogy üdvözölje új szomszédját, te azonban az ismerős arcot látva joggal, de tévesen azt hiszed, hogy a gyilkos állított be hozzád. Mivel már jó előre eldöntötted, hogy ilyen esetben nem hagyod magad, úgy döntesz, elejét veszed a bajnak, nekitámadsz a másiknak, mielőtt ő támadhatna neked: alaposan megvered a sorozatgyilkos ikertestvérét, majd bezárod a pincébe, és kihívod a rendőröket, akik miután kijönnek, tudatják veled, hogy felindulásod alaptalan volt.

Mit tartsunk erről az esetről? Helytelen volt-e mintegy önvédelemből nekitámadni a másiknak? Amikor ajtót nyitottál, a rendelkezésedre álló információk alapján teljesen igazolt volt azon vélekedésed, hogy az életed közvetlen veszélyben forog, és ha nem cselekszel időben, gyilkosság áldozata leszel. Nem volt okod feltételezni, hogy a gyilkosnak van egy ikertestvére, pláne, hogy itt lakik a szomszédban.

Amit tettél, mégis helytelen volt: szerencsétlen ember semmivel nem szolgált rá, hogy elverjék, és aztán órákra bezárják egy pincébe. A legtermészetesebb reakció, amikor megtudod az igazságot, hogy bocsánatot kérsz. Ennyivel minimum tartozol az ártatlanul megvert embernek. Mégis igazságtalan volna úgy eljárni veled szemben, mintha minden ok nélkül támadta volna rá egy idegenre. A rendelkezésedre álló hiányos információk alapján joggal gondoltad úgy, hogy elfogadhatóan cselekszel. Tudatlanságod nem igazolja, de bizonyos mértékig bocsánatossá teszi az eljárásodat. Amit tettél, továbbra is helytelen, ám a tény, hogy nem tudtad, és az adott körülmények között nem volt észszerűen elvárható tőled, hogy tudd, amit teszel, helytelen, bizonyos mértékig felmentést ad.

Talán hasonlóan gondolkodhatunk az ókori rabszolgatartóról, akit gyermekkora óta úgy neveltek, hogy a rabszolgaság a világ legtermészetesebb dolga, amely ellen semmiféle morális ellenvetés nem hozható fel. Meglehet, továbbra is helytelenül járt el rabigába hajtott embertársaival szemben, mégis, ha nem tudta és esélye sem volt tudni, mit is cselekszik tulajdonképpen, azaz felmérni tettei valódi morális minőségét, akkor valamelyest enyhébben kell őt megítélnünk. Itt érdemes újra felidézni a különbséget relativizmus és kontextusfüggőség között: meglehet, hogy az adott történeti kontextust figyelembe véve nem ítélhetjük meg őket ugyanazzal a mércével, amivel a modern kor embereit, ám ezt anélkül is elismerhetjük, hogy a morális relativizmust a legcsekélyebb mértékben is elfogadnánk.

A relativizmus útja morális nihilizmushoz vezet

Ha úgy véljük, van egyáltalán jó és rossz, helyes és helytelen, egyszóval vannak érvényes morális állítások, úgy nem gondolhatjuk, hogy a moralitás relatív. A relativizmus útja morális nihilizmushoz vezet. Ha valaki ezt az utat választja, lelke rajta, de látnia kell, hogy az pontosan hova visz: a morális nihilista nemcsak a múlt bűneiről, a rabszolga-kereskedelemről és a gyarmatosításról nem állíthatja, hogy helytelenek, rosszak lettek volna, de a jelenkor rémtetteiről, gyilkosairól, zsarnokairól sem.

Ugyanakkor a morális relativizmus nélkül is könnyedén számot adhatunk arról, hogy az elmúlt korok embereit, akik a miénktől igencsak eltérő értékrendben szocializálódtak, miért nem mérhetjük ugyanazzal a mércével, mint a kortársainkat. Annyit kell mondanunk, hogy amennyiben esélyük sem volt hozzáférni azokhoz a megfontolásokhoz, amelyek alapján beláthatták volna, hogy amit tesznek, helytelen, úgy ez, bár nem igazolja, de bizonyos mértékig bocsánatossá teheti tetteiket: nem tudták, nem tudhatták, mit cselekszenek.

Ez a felfogás azonban korántsem ad általános felmentést a múlt bűnei alól. Az, hogy valakit csakugyan enyhébben kell-e megítélnünk, e szerint a felfogás szerint attól függ, hogy volt-e esélye az adott egyénnek felmérni tettei helytelen, immorális voltát: hozzáférhetők voltak-e számára azok a megfontolások, amelyek alapján beláthatta volna, hogy amit tesz, helytelen, és joggal volt-e elvárható tőle, hogy azokat észszerű megfontolás tárgyává tegye.

Látnunk kell mármost, hogy a múlt bizonyos nagy bűneit – mint a rabszolgaság és a gyarmatosítás – már a saját korukban, a kezdetektől fogva súlyos kritikák érték. A gyarmatosító spanyolok kegyetlenkedéseit, amelyeket az amerikai őslakosokkal szemben követtek el, már kevéssel az Újvilág felfedezése után, a 16. század elején hangosan kritizálták például olyan dominikánus szerzetesek, mint Bartolomé de las Casas vagy Antonio de Montesinos.

A felvilágosodás gondolkodói közt megtaláljuk ugyan a rabszolgaság és a faji alapú alávetés apologétáit, de ugyanígy azokat a hangokat is, amelyek a rabszolgaság eltörlése mellett szólalnak fel. Maga Thomas Jefferson is keményen elítélte a rabszolgaság intézményét, miközben neki magának több mint félszáz rabszolgája volt élete során – pontosan tudta tehát, hogy mit cselekszik, miben vesz részt. És éppen Winston Churchilltől, Gandhi kortársától ne lett volna elvárható, hogy megértse, mi a probléma a kolonializmussal, a gyarmati népek alávetésével?

Az „akkoriban más idők jártak” kényelmes narratívája megkímélhet minket attól, hogy szembenézzünk a ténnyel, történelmünk jelentős alakjai nem makulátlan jellemű hősök, így – még ha el is ismerjük erényeiket – megítélésük során nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy érzéketlenek maradtak azokkal az érvekkel és megfontolásokkal szemben, amelyek már a saját korukban felhívták a figyelmet tetteik elfogadhatatlan voltára. A morális relativizmus tarthatatlan álláspontja ezt a problémát csupán a szőnyeg alá söpri, és mindössze álmegoldást kínál rá.

A szerző filozófus, a CEU PhD-hallgatója, kutatási területei a politikai filozófia, társadalomfilozófia és kritikai elmélet. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható, Facebook-oldaluk itt érhető el.

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző öt újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: