Mire tanítanak a farkasok?
Az önfejlesztő, tanácsadó, horoszkópos és egyéb könyveket egyszerűen nem nekem találták ki. Nem érdekel Malacka viszonya a taóhoz, nem szeretném megtudni, hogy hogyan lehetnék sikeres menedzser, ahogy az sem, hogy a csillagjegyemhez pontosan milyen retekcsírát kell fogyasztanom ahhoz, hogy elérjem a 120 éves életkort. A farkasok viszont érdekelnek, ezért is olvastam el Elli H. Radinger német farkaskutató könyvét, A farkasok bölcsességét – annak ellenére, hogy az alcím szerint (Mire taníthatnak bennünket a vadon lakói?) ebben is az önfejlesztés réme fenyegeti az olvasót.
Radinger harminc évvel ezelőtt szakított ügyvédi pályájával, azóta rendszeresen visszatér az amerikai Yellowstone Nemzeti Parkba a farkasokat tanulmányozni, emellett 1990-ben elindította a német Wolf magazint is. Amióta a farkasok visszatértek Németországba, Radinger ismeretterjesztő munkájával próbálja meggyőzni a kirándulókat, mezőgazdászokat és azokat, akik csak úgy egyébként félnek a farkastól arról, hogy ezek az állatok valójában ártalmatlanok, nem kifejezetten veszélyesek az emberre, és kellő körültekintéssel az állattartók is megóvhatják tőlük a jószágot.
Ügyvédből lett farkaskutató
Nem állítom, hogy túl kiművelt lennék farkasügyben: Farley Mowat kanadai ökológus-író 1963-as klasszikusát, A ne féljünk a farkastól!-t ugyan olvastam, ahogy Jack Londont is, de ezen túl legfeljebb a veresegyházi medvefarmon látott, egészen kutyaszerű farkasokat ismertem csak (volt olyan kutyám, aki jobban hasonlított egy farkasra, mint egy valódi farkas, így ez az élmény nem hagyott túl mély nyomokat bennem). Radinger szerint a farkasokat rabságban viszont nem lehet tanulmányozni, ugyanis vadon egészen másként viselkednek, például az alfahím is csak mesterséges körülmények között bukkan fel egy falkában, ahogyan a börtönben is kialakul valamilyen speciális hierarchia, ami kinti körülmények között nem feltétlenül jönne létre.
A szerző, miután rájött, hogy az ügyvédi pályát nem neki találták ki, elutazott Indianába, a Wolf Parkba, ahol először fogságban tartott állatokkal találkozott, majd kiköltözött egy minnesotai kunyhóba, ahol már vadon élő állatokat is megfigyelhetett. Ez a része a könyvnek érdekes: valóban enyhén őrültnek kell lenni ahhoz, hogy az ember a farkasordító hidegben egész napokat töltsön lesben, hogy megfigyelhesse a falka tagjait, és Radinger rengeteg érdekes újdonságot ír le az állatok családi viszonyairól, személyiségéről és szokásairól – az ezekből leszűrt tanulságait viszont már annál nehezebb megemészteni.
Farkas és iPhone
Érdekes, még ha nem is feltétlenül úttörő jelentőségű az a rész, ahol a szerző azt tárgyalja, hogy hogyan kell viselkedni egy farkassal – erre bármelyikünknek szüksége lehet. Az a következtetés viszont, amely szerint a farkasok jobban kedvelik a nőket, a nők pedig azért vonzódnak jobban hozzájuk, mert ők háziasították az első kölyköket, egy kicsit gyanús. Amikor néhány oldallal később Radinger Clarissa Pinkola Estés etnológus és pszichoanalitikus elméletét ismerteti, amely szerint minden nőben egy farkasnő szunnyad, amelyhez vissza kell találni, az ember már nem is lepődik meg olyan nagyon.
Lehet, hogy ott a hiba, hogy én nem találtam meg a bennem szunnyadó farkasnőt, de erre a forgatókönyvre is felkészült: minden fejezetre jut egy erkölcsi lecke. Érdekes, hogy miként élnek együtt a farkasok és a hollók: a madarak direkt a vacok közelében raknak fészket, játszanak a kölykökkel, megbarátkoznak velük, cserébe pedig a zsákmányból is jut nekik valami. Ez önmagában szórakoztató, de számomra nem következne belőle az a tanulság, amire Radinger jut, miszerint lám, a farkasok még más fajokkal is jól kijönnek, az emberek pedig még a többi emberrel sem – ennyi erővel azt is megtanulhatnánk tőlük, hogy nem érdemes hollót enni. Egy másik tanulságos fejezet szerint a farkasok sokat játszanak és törődnek a kölykökkel, amit a szerző hosszan meg is figyelt, viszont amikor munka után egy helyi gyorsétteremben vacsorázott, látta, hogy a szomszéd asztalnál ülő család minden tagja a telefonját nyomkodja – így hát a szerző szerint a családi életben is mintát kellene vennünk a farkasokról, ők ugyanis nem nyomkodják a telefonjukat étkezés közben.
A farkasokról, nem a farkasoktól
Ezek a didaktikus megjegyzések persze valószínűleg nem zavarnak mindenkit: a harminc évnyi idegenvezetés és farkasles hatása azért meglátszik a könyvön, és a néha csak pár soros tanulságok szerencsére nem uralják el a könyvet, bár a szerzőnek helyenként valószínűleg komolyan meg kellett erőltetnie magát, hogy eszébe jusson valami megfelelő erkölcsi lecke.
Ezektől eltekintve viszont a könyv célja világos: Radinger a farkasokkal kapcsolatos tévhiteket próbálja eloszlatni azzal, hogy analógiákat keres az emberi és állati viselkedés között. Leginkább pedig a Piroska és a farkastól akar szabadulni, állítása szerint természetes körülmények között ugyanis a farkasok a legritkább esetben esznek nagymamákat, és még kevesebbszer fordul elő, hogy annak is adják ki magukat. A könyv elején még csak bevezetést kapunk a farkasológiába, jellemzően itt is kerülnek elő a meglepőbb tanulságok, a vége felé viszont a jelek szerint az író is feloldódott: mihelyst az ember tudja, hogy milyen körülmények között kerültek vissza a farkasok a vadonba, kik és hogy felügyelik az életüket, mi az a revír, és milyen titkai vannak az állatok megfigyelésének, már magabiztosabban lehet arról is írni, hogy mi történik akkor, ha nem kell a Yellowstone-ig utazni azért, hogy farkast lásson az ember, hanem már egy hétvégi kirándulás közben is létrejöhet a nagy találkozás.
Nem lehetetlen ez már Magyarországon sem; igaz, az még odébb van, hogy hemzsegjenek a medvék és a farkasok a magyar erdőkben, de már előfordulhat, hogy az ember farkast lát – ahogyan az is, hogy az állatok elragadnak egy-egy haszonállatot. Ez ellen Radinger és a Veresegyházi Medveotthon vezetője, Szilágyi István is a megelőzés fontosságát hangsúlyozza: ha a farkast elriasztja a villanypásztor vagy a kutya, inkább más préda után néz.
Mowat 1963-as könyve után számos kritika érte a szerzőt, amiért túl empatikus képet fest a farkasokról, és nem vérengző vadállatokként írja le őket. Radinger szerint a mai napig erős a farkasellenes lobbi: ha az emberek azt hallják, hogy visszatértek az állatok az erdőbe, tartanak tőlük, lépéseket követelnek a kormánytól és az erdészettől, hogy űzzék ki a farkast a vidékről, és még akkor is jobban éreznék magukat, ha éppen a farkasok valahol máshol, lehetőleg jó messze élnének tőlük, ha alapvetően kedvelik az állatokat.
És hogy mit tanulhatunk a farkasoktól? Szerintem semmi különöset, Elli Radingertől viszont annál többet. Igaz, itt nem életvezetési tanácsokról van szó, hanem például arról, hogy miként változik meg az ökoszisztéma egy olyan helyen, ahová vadon élő falkákat telepítenek be, hogyan kell megfigyelni az állatokat, mi szigorúan tilos, ha farkassal találkozunk, és honnan lehet megtudni, hogy élnek-e farkasok a környéken.
(Elli H. Radinger: A farkasok bölcsessége – mire taníthatnak bennünket a vadon lakói? Park Könyvkiadó, Budapest, 2020, ford.: Malyáta Eszter)