1945. augusztus 6-án reggel a 14 éves Josicuka Micsikó elaludt, és kis híján lekéste a vonatát. Arra gondolt, hogy a következő vonattal is éppen csak, de beér a munkahelyére, de aztán mégis úgy döntött, hogy futva eléri a szokásos járatot, és ez épp hogy sikerült neki. A sprint és a vonat életmentőnek bizonyult: a lány így már a Hirosima központjától 8 kilométerre keletre található gyár biztonságában volt, amikor az uránnal teli bombát, a Little Boyt negyed 9-kor Truman amerikai elnök parancsára ledobták a szülővárosára.

A légoltalmi szirénák aznap reggel is szóltak, az amerikai B-29 bombázókat már mindenki szinte megszokta, de az egyszerre körülbelül 70 ezer – és a következő hónapokban elhunytakkal együtt összesen 140 ezer – életet követelő pusztítást senki nem láthatta előre, legfeljebb azok, akik az atombomba fejlesztésén, a szupertitkos Manhattan terven dolgoztak az Egyesült Államokban.

Bár a nyolc kilométer távolság még nem lett volna elég, hogy Micsikó ne sérüljön meg súlyosan, szerencséjére a gyárat, ahol a háború miatt dolgoznia kellett, a Hidzsijama nevű domb választja el a városközponttól, ami megkímélte a pusztítástól. A robbanás utáni káoszban egy hegyi ösvényen a város északi kerülete, Gion felé indult, ahol a szülei éltek, több ezer másik menekülő emberrel egyetemben. „Mindenfelé sebesültek voltak. Rengeteg test hevert szétégve, fekélyes sérülésekkel, láttam a robbanás szelétől kitépett szemgolyókat, szájakból előtüremkedő belső szerveket” – írta a túlélő később a naplójában.

A reméltnél csendesebb megemlékezés

75 évvel később, csütörtökön Hirosimában, mint minden évben augusztus 6-án negyed 9-kor, megszólaltak a példátlan támadásra emlékeztető harangok. Idén azonban a koronavírus-járvány miatt a szokásosnál kevésbé nagyszabású megemlékezést tarthattak a romhalmazból a béke városává fejlődött Hirosimában.

Abe Sinzó miniszterelnök és Macui Kazumi, a város polgármestere csütörtök reggel egyperces néma csenddel emlékezett a Béke parkban, ahol rendszerint nyolcezer néző is összegyűlik, idén azonban ennek tizedében maximálták a résztvevők számát. Egymástól távoli székeken ültették le a kisszámú hivatalos vendéget, a legtöbben maszkban érkeztek, az érdeklődők pedig egymástól tisztes távolságban álltak sorban, hogy tiszteletüket tehessék.

A 75. évfordulóra eredetileg grandiózus események sorozatát tervezték, hiszen sok szemtanú számára valószínűleg ez az utolsó kerek évforduló, amit még megérnek, a járvány azonban keresztülhúzta a számításokat. A konferenciák internetre költöztek, a megbeszéléseket lemondták vagy elhalasztották, a tömegrendezvényekből csendes megemlékezések lettek.

A város vezetése úgy döntött, hogy idén a túlélők iránti tisztelet és a holtak gyászolása áll a rendezvény középpontjában. A két atombomba túlélőinek közössége ma már csak 136 ezer tagot számlál, átlagéletkoruk 83 év. A túlélők közül, akiket Japánban külön szóval – hibakusa – illetnek, a vírus és hajlott koruk miatt csak igen kevesen jelentek meg a rendezvényen. Néhányan, akik eljöttek, azt mondták, ha már eljutottak idáig, nem szállhatnak ki – mondta Szakuma Kunihiko, a túlélők szervezetének elnöke, aki szerint rendkívül fontos, hogy személyesen közvetítsék a béke üzenetét Hirosimából.

A polgármester elmondta, „az akkori szóbeszéd úgy tartotta, hogy semmi nem fog itt kinőni 75 évig. És mégis, Hirosima helyrejött, és a béke szimbólumává vált”. Antonio Guterres ENSZ-főtitkár videóüzenetet küldött, amelyben arra szólította fel az összes nemzetet, hogy fokozzák erőfeszítéseiket a tömegpusztító fegyverek leszerelésére. „A megosztottság, a bizalmatlanság, a párbeszéd hiánya azzal fenyeget, hogy a világ visszatér a féktelen nukleáris versengés korszakába. A kockázatot csak azzal szüntethetjük meg, ha maradéktalanul felszámoljuk a nukleáris fegyvereket.”

Beszédében Abe is hitet tett az atomfegyvermentes világ mellett, Japán azonban a mai napig nem írta alá az ENSZ atomfegyverek leszereléséről szóló egyezményét, így leszereléspárti aktivisták és szervezetek ellenezték is a miniszterelnök részvételét a ceremónián.

Mikor van a háborúnak vége?

Miközben Európa már 1945 májusában fellélegezhetett a második világháború után, Ázsiában tovább folytatódtak a harcok Japán és a szövetséges erők között. Miután Tokió elutasított egy korábbi békére szólító ultimátumot, az Egyesült Államok úgy vélte, hogy az atombombával gyors fegyverletételre kényszerítheti a japánokat anélkül, hogy amerikai veszteségek keletkeznének.

A Truman bejelentése szerint húszezer tonna TNT erejével felrobbanó Little Boy pillanatok alatt romhalmazzá változtatta a várost, az azonnal, illetve később sugárbetegségben meghalt áldozatok nagy része civil volt, Japán mégsem tette le a fegyvert. Ezért az USA úgy döntött, hogy két nappal később a Hirosimától 420 kilométerre délre fekvő Nagaszakira is atombombát dob. (A plutónium töltetű Fat Man 60-80 ezer áldozatot szedett.) Egy szűk héttel a második támadás után, augusztus 14-én Japán megadta magát a szövetségeseknek, de azóta is vitatott, hogy szükség volt-e a tömegpusztító fegyverekre a második világháború befejezéséhez. Néhány további tény a 75 évvel ezelőtti eseményekről:

• A támadást egy 30 éves illinois-i ezredes, Paul Tibbets vezette.
• A repülőt, ahonnan a Little Boyt ledobták, Tibbets anyja után nevezték Enola Gaynek.
• A végső célpontról kevesebb mint egy órával a támadás előtt döntöttek. Hirosima sorsa azon is múlt, hogy épp kedvezőek voltak a légköri viszonyok fölötte.

A japán háborús tapasztalatok erős békemozgalmat hívtak életre az országban, és az atombombák évfordulóin az aktuális kormány rendszerint elkötelezi magát az atomfegyvermentes világ mellett.

Nem a hirosimai atombomba követelte a legtöbb áldozatot Japánban

A hibakusák elbeszélései megrendítőek, az általuk látott borzalmak elképzelhetetlenek: beszámolóik lenyúzott bőrű, zombiként közlekedő emberek hordáiról, az összeomlott, lángoló épületek alatt rekedtek sikolyairól, az égett emberi hús szagáról szólnak. Később jött a fekete eső, és vele az új, idegen gyilkos, a sugárbetegség.

Nyugati szemmel azonban a Hirosimai Békemúzeumból hiányozhat a történtek kontextusa, alig esik említés a Pearl Harbour elleni meglepetésszerű támadásról, még kevésbé a nankingi mészárlásról, a manilai, az Ivo Dzsima-i csatáról vagy a peleliui hadjáratról – írja a BBC japán tudósítója, Rupert Wingfield-Hayes. Szerinte emiatt japánok milliói számára Hirosima és Nagaszaki a történelem többi eseményétől elszakítva, önmagában, értelmezhetetlenül áll. Ebben az értelmezésben a népnek ok nélkül kellett példátlan áldozatot hoznia: Japán a mai napig az egyetlen ország, amelynek atomtámadást kellett kiállnia.

A feltűnő egyoldalúság megvan a másik oldalon is: egy Hirosimába látogató amerikai főiskolás diákcsoport egyik tagja például úgy foglalta össze az ott történteket, hogy „Amerika óriási tudományos erőfeszítést tett, és ennek következményeként a háború véget ért”. Megnyugtató és felmentő gondolat, hogy Hirosima bombázása egycsapásra véget vetett a hat éve tartó öldöklésnek, de nem számol sem azzal, hogy Nagaszakit is elpusztították, sem pedig azzal, hogy a Little Boy ledobása előtt több mint hatvan másik Japán várost taroltak le az amerikaiak gyújtóbombákkal.

A legtöbb áldozatot még csak nem is Hirosima, hanem Tokió 1945. márciusi gyújtóbombázása követelte. A támadás olyan tűzvihart szabadított el, amelyben egyszerre 105 ezer civil vesztette életét. Kevesen tudják, hogy a Csendes-óceán nyugati részén fekvő Tinian szigeten az amerikai erők további atombombákat készítettek elő, és ha Japán nem adja meg magát, készek lettek volna ezek bevetésére is.

Az atombombát életre hívó amerikai, kanadai és brit Manhattan tervről, az abban játszott magyar szerepről, valamint az atombomba által ránk hagyott, azóta is megoldatlan etikai dilemmáról korábban részletesen írtunk.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: