A magyar marslakók, akik vagy megmentették, vagy végveszélybe sodorták a világot

Az atombomba fejlesztésén munkálkodó magyar tudósokról annak idején elterjedt az USA-ban, hogy valójában nem is a Földről származnak, hanem marslakók. A pletykának alapja is volt, hiszen fura nyelven beszéltek, fura nevük is volt (Neumann Jánost, angolosan John von Neumannt a barátai Jancsinak hívták, ami egyértelműen bizonyítja, hogy marslakó volt), ráadásul Teller Ede monogramja is az volt, hogy E. T., vagyis földönkívüli. Erre a tudós rendkívül büszke is volt, de a többiek is partnerek voltak benne, visszatérő poén volt a legenda többszöri megerősítése.

A Manhattan-terv elindítását 1939-ben kezdeményezte Franklin D. Roosevelt, a projekt alapját Enrico Fermi olasz és Szilárd Leó magyar fizikusok atomkutatásai adták. Miközben az atomenergiáról azt remélték, hogy olcsó és fenntartható energiát biztosít, a világháború ezen is rajta hagyta a nyomát, az új technikából nyilván fegyvert kellett faragni. A terv elindítását Szilárd Leó és Albert Einstein javasolta az elnöknek, hivatalosan 1942-ben döntöttek róla.

Neumann János, marsi nevén JancsiFotó: Wikimedia Commons

Miután nagyon valószínűnek tartották, hogy a németek hamarosan atombombát állítanak elő, megkezdődött a verseny, amelyben különösen nagy szerep jutott a Magyarországról kivándorolt, javarészt zsidó származású tudósoknak is. Mint ismeretes, a terv sikerült is, az Egyesült Államok elsőként jutott atomfegyverhez.

Marslakók a Manhattan-projektben

Mindannyian a kémia felől közelítették meg a marslakóságot – már ha szűkebben vesszük ezt a kört, Hargittai István tudománytörténész, Teller életrajzának szerzője ugyanis ebbe a klubba sorolja például Soros Györgyöt vagy John Lukácsot is mint a 20. század meghatározó alakjait – de van, aki Tony Curtist is marslakóként emlegeti. Kármán Tódor, a világhírű fizikus-matematikus esetében nincs is különösebb szükség további bizonyítékokra: bárki megnézheti a Kármán-krátert a Marson. A hivatalosan 1942-ben elindított fegyverfejlesztési projektben a marslakók és társaik egyesek szerint megmentették, mások szerint tönkretették a világot az első atombombával, de az biztos, hogy a huszadik század történelmére talán olyan komoly hatással voltak, mint senki más. Akik szerint a világ többet veszített a felfedezéssel, mint amennyit nyert, úgy gondolják, hogy ennél csak egy nagyobb történelmi bűnt követtek el a magyarok: Hollywood felépítését.

Nem Kármán volt az egyetlen marslakó, akinek az űrben állítottak emléket: Neumann Jánosról még kisbolygót is neveztek el, igaz, ő  olyan sok területen tevékenykedett, hogy egyszerűbb felsorolni, amit nem neveztek el róla.  

Marx György fizikus, az itthon maradt marslakó szerint összesen tizenkilencen voltak (önmagát nem sorolta közéjük), közülük a legkorábban Kármán Tódor született. Neumann János, a számítógép atyja mellett is természetesen Szilárd Leó, Teller Ede és Wigner Jenő is a klubba tartozott. Marx két könyvben is foglalkozott kollégáival, ebből az első interjúkötet az első magyar atomreaktor indításának ötvenedik évfordulóján jelent meg, a másik pedig további beszélgetéseket tartalmaz a külföldre szakadt magyar zsenikkel. 

A marslakók nyelve a magyar 

A marslakók egymás között magyarul is beszéltek, ami okozott némi fejfájást az őket figyelő titkosszolgálatoknak, ugyanis az amerikai vezetésben sokan aggasztónak tekintették, hogy a Manhattan-projektben dolgozó tudósoknak körülbelül a fele bevándorló volt. Igaz, mint ahogy Neumann is rámutatott, az, hogy a németek olyan lassan haladtak az atombomba fejlesztésével, arra utalt, hogy sikerült titokban tartani a terveket. A gyanakvás nem kifejezetten a magyarok ellen irányult, az atomkutatás ősatyjával, az olasz származású Enrico Fermivel kapcsolatban is felmerült, hogy olaszként nem az amerikai érdekeket fogja szolgálni, de végül ezt elvetették. Bár az emigránsoknak jelentős szerepük volt a programban, a Manhattan-projekten több százan dolgoztak, ezért is kisebbfajta csoda, hogy ilyen eredményesen titokban tudták tartani. 

Ebben nagy szerepet játszhatott az is, hogy Robert Oppenheimer amerikai fizikus, a Manhattan-terv vezetője kezdeményezésre a kutatást 1942-ben Los Alamosba, Új-Mexikóba költöztették. Ez egyrészt izolálta a tudósokat (a családjuk sem tudta, hogy hol és min dolgoznak), másrészt praktikus is volt, legalábbis magának Oppenheimernek, akinek a közelben volt birtoka. Kezdetben egy másik hely, Jemez Springs is szóba került, végül a hadsereg azért is döntött Los Alamos mellett, mert azt egyrészt nehezebb volt megközelíteni, másrészt pedig a terület tulajdonosa, egy fiúiskola nagyon szívesen meg is vált a telektől.  

Los Alamos: azért választották, mert nincs ott semmiFotó: Wikimedia Commons

A Pentagon folyosói magyar szótól voltak hangosak. Egy anekdota szerint amikor Leslie L. Groves tábornok, a Manhattan-projekt vezetője egy tárgyaláson kiment a teremből, Szilárd Leó megjegyezte, hogy most akár magyarul is folytathatnák. Ennek kapcsán kérdezte Fermi, az atom atyja, hogy mit jelent a „piszkos disznó” kifejezés, mert olyan gyakran hallja, amikor a magyar tudósok egymás közt beszélgetnek – ez is jól mutatja, hogy van, ami nem változik. 

A marslakók amellett, hogy átírták a 20. század történelmét, még valamit megteremtettek: a zseniális, Nobel-díjat talicskával hazahordó magyarok mítoszát. Erről ugyan kiderült, hogy nem feltétlenül igaz, de valami oka mégis volt annak, hogy egy időben – és a marslakók esetében ugyanazon a helyen – egyszerre több zseni is felbukkant. Magyarország egyébként nem teljesít rosszul, ha Nobel-díjasokról van szó, csak épp egy főre vetítve nem mi dicsekedhetünk a legtöbb díjazottal.

A kreatív konfliktus 

Marx szerint a kollektív zsenialitás oka, hogy ha másnak nem is, a teljesítménynek igencsak kedvezett a két háború közötti feszült légkör. Békésy György Nobel-díjas biofizikus felidézi, hogy amikor Svájcban élt, „ott minden békés volt, nyugodt és biztonságos”, ez pedig inkább beilleszkedésre ösztönzi az embert, nem pedig kreatív megoldásokra – Magyarországon viszont a húszas évektől kezdve mindenki folyamatos harcban állt mindenért, „változó égbolt alatt pedig nem működnek a régi reflexek, ilyen időjárás kreatív egyéneknek kedvez”. Teller Ede életrajzírói is egyetértenek a tudóssal: „Magyarország mindig zűrben volt, amit főleg földrajzi helyzetének köszönhet”. 

Teller EdeFotó: Wikimedia Commons

Marx feltételezése, hogy a konfliktus kreatívvá tesz: a vesztett háborún túl magához térő Németországban ekkor született meg a kvantummechanika, Magyarországon pedig a nemzetiségi feszültségek mellett a szomszédokétól elütő nyelv is zárványként őrizte meg a magyar kutatókat, akiknek ki kellett tűnniük. Annál is inkább, mert zsidó származásuk miatt vissza sem térhettek Európába, miután kivándoroltak az Egyesült Államokba. A példátlan sikerhez a magyar oktatás akkori állapota is hozzájárult: a kiegyezést követő időszakban a német, angol és francia középiskolák legjobb elemeinek felhasználásával új gimnáziumokat alapítottak, ezekben pedig igen magas színvonalú oktatás folyt.

Létező apokalipszis 

Arthur Koestler író, filozófus és szintén marslakó szerint a tudósok titka az lehetett, hogy nem ragaszkodtak feltétlenül és mereven egy tudományághoz, Szilárd például épp biológiai tanulmányokba kezdett, amikor a kezébe került H. G. Wells egy regénye, A fölszabadult világ (The World Set Free). A könyvben az emberiség csodálatos lehetőséghez jut, az atomenergia felhasználásával végtelen erőforrásokhoz jut, de ahelyett, hogy ezt bölcsen használná fel, a különböző csoportok közötti rivalizálásban fegyverként használja, míg végül kitör az atomháború, a világ városai pedig romba dőlnek. 

Ennyit Wells víziójáról, de Szilárd tényleg abba a helyzetbe került, hogy amit a brit sci-fi-szerző még csak az emberiségről szóló gondolatkísérletnek szánt, azzal a fizikus már reális lehetőségként szembesült. Borzasztóan aggódott amiatt, hogy a németek fejlesztik ki először az atombombát, erre figyelmeztette Roosevelt elnököt is – igaz, nem lehetett tudni, hogy a levél végül eljutott-e a legfelsőbb körökhöz.

Teller EdeFotó: STF/AFP

Egy másik marslakó, Neumann János is rendelkezett profetikus képességekkel: ő majdnem minden tekintetben pontosan megjósolta, hogyan fog lezajlani a második világháború. Neumann amellett, hogy világszerte elismert matematikus volt, a modern számítógép atyjaként is szokás emlegetni, emellett kvantummechanikai kutatásokat is végzett. Gábor Dénes, szintén marsbéli fizikus három olyan veszélyt látott, amely elpusztíthatja az emberi civilizációt: az egyik az atomháború, a másik a túlnépesedés, a harmadik pedig a túlzott jólét. 

A második világháború idején persze nem volt nehéz létező veszélyként elfogadni az apokalipszist, a sors iróniája, hogy a marslakók közül öten a nácik elől menekülve kötöttek ki éppen a Manhattan-projektben. Miközben az atomfegyverben a program résztvevői a béke zálogát látták, Szilárd Leót személy szerint nagyon zavarta a szigorú katonai kontroll, és még ennél is jobban bosszantotta a túlbonyolított bürokrácia és a potenciális biztonsági rések megléte. Az atombomba fejlesztését kizárólag a németekkel való fegyverkezési verseny miatt tartotta fontosnak, a háború lezárultával pedig levélben kérte Rooseveltet, hogy szigorúan korlátozza az atombomba bevetését. 

A levél sosem jutott el az elnökhöz, Szilárd pedig továbbra is aggódott. Az atomenergiában csodálatos lehetőségeket látott, de komoly veszélyeket is; épp az ő javaslatára létesítettek közvetlen vonalat Moszkva és Washington között. Mindennek ellenére nem volt optimista: 1960-ban jelent meg A delfinek hangja címet viselő novellája, amelyben az emberiség már a múlté, a bolygón pedig a delfinek veszik át az uralmat. Az addig hátralévő időre pedig éppen azt jósolta, ami történt, mert úgy gondolta, hogy a hagyományos békefelfogás ideje lejárt, és a világégéstől való folyamatos, kölcsönös félelem miatt a hidegháború az emberiség természetes állapota – legalábbis azon a tudományos fejlettségi szinten, ahová az atomfegyverek feltalálásával az ember eljuthatott.

Mindegyik tudós tisztában volt vele, hogy milyen felelősséggel járt a fejlesztés, de abban, hogy ez milyen kötelezettségeket ró a kutatókra, már nem uralkodott egyetértés. A kutatás szigorú titkossága miatt ez tulajdonképpen mindegy is volt, tenni úgysem tehettek volna semmit – azon kívül, amivel Szilárd és társai próbálkoztak, vagyis hogy petíciót nyújtottak be az elnöknek. A titkosítás miatt a sugárveszélyre és effélékre nem is figyelmeztethették a közvéleményt.

A kisebbik rossz felé

Szilárddal ellentétben Teller Ede nem ellenezte a bomba ledobását, de őt sem a vérmes természete vezette erre, hanem a nagyobb jóra való törekvés: ebben látta annak a zálogát, hogy valóban olyan elrettentő fegyverre tesznek szert, amely megelőzheti a további háborúzást. Épp az előbb említett titkolózást találta a bevetés nélküli bomba legnagyobb hátrányának: azzal, ha tényleg ledobják az atomot, nyilvánvalóbbá teszik a fenyegetést, mint azzal, ha csak valamit fejlesztenek, amiről bemondásra kellene elhinnie az ellenfélnek, hogy komoly fegyver. 

A bomba pusztítása HirosimábanFotó: Photo12

Teller számára sem volt kérdés, hogy milyen morális felelősség terheli a Manhattan-projekt résztvevőit, de számára a bomba ledobása után kezdődött a felelősség kérdése. Más kérdés, hogy Richard Rhodes amerikai történész szerint Teller kivétel nélkül minden elnöknek rossz tanácsokat adott, akiknek valaha is dolgozott.

Neumann János Eisenhower elnöknek adott a nukleáris politikával kapcsolatos tanácsokat – miközben megteremtette a modern számítógépek ősatyját. Neumann a Strategic Missiles Evaluation Committee elnökeként az interkontinentális rakétaprogram felelőse volt, és itt ismét elővehette jóstehetségét. Belátta, hogy a légierő egyre csökkenő szerephez juthat a bombák célba juttatásakor, ezért több földről és tengeralattjáróról indítható rakéta telepítését szorgalmazta. 

Nem mintha sok jóban bízhatott volna: úgy gondolta, a játékelmélet is valószínűsíti, hogy az évszázad végére elkerülhetetlenné válik a nukleáris háború. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg azt is, hogy ha holnap ledobnánk a bombát, akár ma is ledobhatnánk. Tellerhez hasonlóan a Japánban végrehajtott erődemonstrációt sem ellenezte, igaz, azt már igen, hogy a bombát egyenesen a császári palotára dobják le.

Valaki úgyis ledobja

Wigner Jenő fatalista módon állt a kérdéshez: úgy gondolta, hogy a hidrogénbombát valaki, valahol mindenképpen létrehozta volna, ha ugyanis az emberiség rájön, hogy valamiből erőteljes fegyvert lehet készíteni, kisvártatva készíteni is fog. Igaz, ehhez szükség volt Teller Edére is, de ha ő nem lett volna, előbb-utóbb jött volna más – és ha már valaki kifejleszti a gyilkos bombát, akkor inkább az Egyesült Államok legyen lépéselőnyben. 

Az első teszt korai szakaszaFotó: Wikimedia Commons

Szilárd, Teller és Neumann Wignerhez hasonlóan minden kétségük ellenére inkább a „héjákhoz” húztak, mint a galambokhoz: a totalitarianizmus esküdt ellenségeivé váltak, és azt vallották, hogy az ilyen rezsimekkel szemben bármilyen eszköz bevethető – legalábbis racionális keretek között.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: