A vikingeknek nincs valami jó sajtójuk: a közvélekedés szerint meglehetősen bárdolatlan módon gyújtogatták, erőszakolták és rabolták végig a békés európai településeket, miközben ráadásul szarvakkal ékesített sisakot is viseltek, előbbi bűneiket a stílusérzék totális hiányával tetézve.

A valóságban persze hülye lett volna egy viking szarvakat tűzni a fejére, legalábbis eddig erre utaló lelet nem került elő, ráadásul a magyarok kalandozásaihoz hasonlóan a vikingek sem csak úgy dúltak a vakvilágba. Komoly politikai és kereskedelmi hatalomnak számítottak, és javarészt ők forgalmazták a hiánycikknek számító, méltán keresett unikornisszarvat is.

Ez nem is számított rossz üzletnek: a szarvak (amelyek valójában narváloktól származtak) még a tizenhatodik században is valóságos vagyonokért cseréltek gazdát, egy-egy darab árából az élelmes kereskedők akár egy kastélyt is vásárolhattak. 1577-ben Martin Frobisher angol tengerész az Északnyugati átjáró utáni keresése során egy „tengeri unikornis szarvára” bukkant (akkor már nem illett akkorát hazudni, a narvál legalább tényleg a tengerben él), a csontot pedig hazatérése után Erzsébet királynőnek ajándékozta, az uralkodó pedig akkora becsben tartotta a szarvat, hogy egyenesen a koronaékszerek között őriztette.

Szarvban utaztak

Eddigre a szarvbiznisz fél évezredes múltra tekinthetett vissza: az északi hajósok már a tizedik században kereskedtek a ritka holmival, és bár ők maguk valószínűleg tudták, hogy a narvál nem is hasonlít egy lóra, az európai uralkodókat a biztonság kedvéért homályban hagyták. Miután a narvál (Monodon monoceros) a messzi északi vizekben él, különlegesebb kockázat nélkül lehetett unikornisnak hazudni, hiszen a megrendelő nagy valószínűséggel még életében nem látott hasonló állatot.

Számos csodás tulajdonsága mellett a tengeri unikornis szarváról azt is tartották, hogy semlegesíti a mérget, ha ebből faragott kupából isznak, nem csoda, hogy keresett portékának számított a narválszarv.

1876, egy legenda születése

Úgy tűnik, hogy a vikingeknek összesen ennyi közük volt a szarvakhoz: hiába ábrázolják őket rendszeresen szarvas sisakban, ez csak 1876 óta van divatban, az ilyen sisakok létezését egyetlen lelet sem támasztja alá. Igaz, viszonylag kevés 9-10. századi sisak maradványa került elő, de ezek alapján valószínű, hogy a vikingek a praktikusabb darabokat részesítették előnyben. Már ha egyáltalán viseltek sisakot: az, hogy ilyen kevés leletről tudnak (bizonyítottan vikingek által viselt, 9-11. századi sisakból csak néhányat találtak), arra is utalhat, hogy az északiak már az Ikea előtt is a praktikum hívei voltak, és hajózás, erőszakolás és rablás közben nem fárasztották magukat ilyen cicomákkal.

A szarvas sisakokhoz fűződő tévhitért ráadásul tulajdonképpen ugyanaz az ember felelős, aki a maratoni hosszúságú operákért és valamennyire Nietzschéért is: Richard Wagner, vagy még inkább Carl Emil Doepler, a Nibelung-gyűrű előadásának díszlettervezője. Doepler persze nem az ujjából szopta a szarvakat, az ősfelelős August Malmström svéd festő volt, neki pattant ki a fejéből az ötlet, hogy az általa megfestett viking fosztogatókat szarvas sisakban ábrázolja. És persze Malmström sem véletlenül gondolta, hogy a vikingek szarvakat viseltek: az ókori görög és római történetírók gyakran számoltak be hasonló fejdíszekről a germán törzsek esetében, igaz, ezek jóval korábbi leletek voltak, mindez pedig a vikingek rossz sajtójának köszönhetően összemosódhattak az idők során a jóval korábbi ceremoniális fejdíszekkel.

A tizenkilencedik században egyébként is megnövekedett az érdeklődés a vikingek iránt: a romantika szabad, hősies harcosokként festette le őket, akik bátran szembeszállnak a túlerővel. Katherine Holman történész szerint Európában és az Egyesült Államokban leginkább az ősi izlandi demokrácia imponált az embereknek, az izlandi sagák fordításával pedig egyre szélesebb körben terjedt el a heroikus tetteket végrehajtó, szabad férfiak képe.

Agancs, szárny, szarv

Ezeket a szarvas „sisakokat” a 19. században találták meg, az meg talán csak véletlen, hogy Malmström épp a szarvaknál kötött ki: akadtak köztük szárnyas és agancsos is, bár ennek a harcbéli haszna még kérdésesebb, mint a tülköké. A szárnyakkal nincs semmi baj, aki látott már Asterix-képregényt, pontosan tudja, hogy azok hasznosak, igaz, Hagar sem panaszkodott a maga szarvaira. Erik, Baleog és Olaf, a Blizzard 1993-ban megjelent klasszikusának, a Lost Vikingsnek a hősei is szarvas sisakot viseltek, és a jelek szerint ez nem hátráltatta őket túlságosan, de úgy tűnik, hogy nem minden igaz, amit az ember a számítógépes játékokban lát.

De ha nem szarvas sisakot hordtak a vikingek, akkor milyet? Egyes régészek szerint a legtöbben semmilyet, vagy ha mégis, akkor a fejfedőik bőrből készülhettek, és azért nem találtak ilyen leleteket, mert nem bírták ki az elmúlt bő ezer évet. Akadnak olyan kutatók, akik szerint a korabeli ábrázolásokon feltűnő csúcsos holmik valójában nem sisakok voltak, hanem (legalábbis az esetek többségében) bőrsapkák, amelyekkel a hajósok az időjárás viszontagságai ellen védekeztek.

Sisak volt, de nem olyan

A néhány fennmaradt leleten kívül viszont vannak még arra utaló jelek, hogy a sisakviselés (ha nem is volt feltétlenül széles körben elterjedt) nem számított akkora ritkaságnak: több műalkotáson is egyértelműen sisakban ábrázolták a harcosokat. A Skóciában előkerült Lewis-sakkfigurákon, amelyek a feltételezések szerint a 12. század második felében készültek Trondheimben, a király, a huszár és a bástya figurája is sisakot visel. Az egyik bástya figurája a pajzsát harapdálja, ami sisakszempontból ugyan mellékes, de ez Ian Heath és Angus McBride hadtörténészek szerint egy másik viking rejtélyre, a berserkerekre utalhat. Ezek voltak azok a hírhedt viking harcosok, akiket Snorri Sturluson izlandi költő a Prózai Eddában (Snorra Edda) Odin harcosaiként ír le, és akik a legendák szerint egy medve vagy farkas erejével küzdöttek. A sakkfigurák egyike a vaskalapnak nevezett sisakforma egy korai elődjét viseli sisakként, a többiek kúpos sikakot hordanak.

Szintén sisakos vikinget ábrázol a 10. században készült middletoni kereszten található faragvány: a Yorkshire-ban található kőkereszten szereplő figura kúpos sisakot visel, övében kés, körülötte pedig a lándzsája, kardja és pajzsa látható. Katherine Holman szerint a faragványt a régészek az idők során többféleképpen értelmezték: eredetileg úgy gondolták, hogy a fegyvereivel együtt eltemetett viking vezetőt ábrázol, de egy idő után gyanús lett, hogy a figurának túl rövidek a lábai. Egy újabb értelmezés szerint a viking a trónján ül, azt pedig, hogy a jelenetet keresztre faragták, egyes magyarázatok szerint jól mutatja, hogy a letelepedett vikingek milyen hamar áttértek a keresztény hitre.

A leletek

Dan és Susanna Shadrake viselettörténeti könyvében (Barbarian Warriors: Saxons, Vikings, Normans) azt írja, hogy a kevés fennmaradt sisak közül a Valsgarde és Vendel lelőhelyeken találták a legjobb állapotban fennmaradt leleteket. Ezekhez nagyon hasonló sisakmaradványok kerültek elő az angliai Sutton Hoo-ból, de ezt valószínűleg egy angol műhelyben készítették, és nem szigorúan viking leletnek számít, viszont ehhez hasonlót nem találtak Nagy-Britannia területén. Shadrake-ék szerint a közös pont a három sisakban, hogy valószínűleg mindegyik inkább ceremoniális, mint harcászati célokat szolgált, erre utal a szem feletti rész gazdag díszítettsége, illetve a Sutton Hoo-i és a valsgarde-i lelőhelyeken talált leletek hasonló dekorációja (ez utóbbiról nem tudják, hol készülhetett).

A legjobb állapotban fennmaradt viking sisak Norvégiából, Gjermondbuból került elő, ez az egyetlen olyan korabeli lelet, amelyen a szemet körbevevő, maszkszerű rész is található, ezzel némileg bonyolultabb felépítésű, mint a faragványokon vagy falikárpitokon látható, feltehetően elterjedtebb kúpos darabok. A sisak oldalán található lyukak arra utalnak, hogy láncgallér is csatlakozhatott hozzá, a sisak csúcsán lévő tüske valószínűleg tisztán dekoratív célokat szolgált. Elképzelhető, hogy a lyukak némelyike nem láncgallér, hanem bőrpánt rögzítését tette lehetővé, a sisakok súlya és formája alapján valószínű, hogy szükség volt valamilyen állszíjra, hogy ne repüljenek le a harcos fejéről a csatában. A sisak megjárta a csatamezőt is, a maradványokon egy kardvágás és egy nyílvessző nyomát is megtalálták a régészek. Annak ellenére, hogy ezt emlegetik a legjobb állapotban fennmaradt viking sisakként, még ez is elég töredékes, szarvaknak viszont természetesen nyoma sincs rajta. A Project Forlog legalább öt más dokumentált sisakleletről számol be világszerte, ezek azonban még rosszabb állapotban vannak, mint a gjermondbui sisak, legtöbbször csak néhány töredékről van szó, illetve akad még pár vitatott származású lelet is.

Yarm

Az egyik ilyen sisak az 1950-ben Angliában előkerült yarmi lelet volt. A sisakot a többi korabeli kúpos kialakítású fejvédőhöz hasonlóan több fémlapból, pántokkal fogták össze (egyes feltételezések szerint azért, mert így egyszerűbb volt kialakítani a sisak formáját, és nem volt annyi hibalehetőség, mint néhány korábbi, egyetlen fémlapból kikalapált sisakok esetében). A leletet csatornaásás közben találták meg Yorkshire északi részén, de egészen idén júliusig senki sem tudta biztosan, hogy vajon viking leletről van-e szó – eredetileg normann sisaknak vélték, és így is állították ki a helyi múzeumban. Július elején jelent meg Chris Caple brit régész tanulmánya, amelyben egyértelműen viking sisakként azonosítja a yarmi leletet. Az Oslói Egyetem a második komplett viking sisakként ünnepli a felfedezést. Caple kizárta, hogy későbbi másolatról lenne szó: a sisak a 9-11. századból származik, véleménye szerint egyedül a gjermondbui lelet hasonlítható hozzá.

A lelet azonosítását megnehezítette, hogy a csatornaépítő munkások nem épp régészként jártak el a sisak kiásásakor, és az előkerülését követő években sem tanulmányozták a lelőhely környékét, Caple szerint viszont a sisak formája egyértelmű viking eredetre utal. A tanulmányban Caple kiemeli, hogy a yarmi sisak szokatlanul puritán kivitelezésű: formájában hasonlít ugyan a többi fennmaradt maradványra, de jóval funkcionálisabb, a Sutton Hoo-i vagy a Svédországban előkerült sisakok ugyanis gazdagon díszítetttek, míg ez egyszerű használati tárgynak tűnik. Ez volt az oka annak is, hogy hetven éven keresztül senki sem határozta meg egyértelműen viking sisakként a yarmi leletet.

Kevés volt, azt is tönkretették

Az egyszerű kivitel Caple szerint a növekvő pragmatizmusra utal: egyre több harcost kellett ellátni fegyverekkel és védőfelszereléssel, így nem jutott elég idő kicicomázni a sisakokat (ez mondjuk magában még nem magyarázza meg, hogy miért maradt fenn ilyen kevés korabeli lelet, ha egyszer több készült belőlük). Érdekes, hogy a viking kort megelőző időkből, illetve a későbbiekből is jóval több fejvédő maradt fenn, amiből sokan arra következtetnek, hogy a viking sisakokat rituálisan megsemmisíthették. Erre utalnak a gjermondbui leleten található sérülések is: a szintén a sírban fellelt lándzsákkal szúrták át, feltehetőleg a temetési szertartás részeként.

A sírból több kard és egy gazdagon díszített láncing is előkerült, és az egyik kardot szintén eltörték, ami gyakorinak számított a viking temetéseknél. Az Oslói Egyeten kultúrtörténeti múzeumának tájékoztató anyaga szerint a hagyomány egyik oka az lehetett, hogy megszabaduljanak a kard evilági pusztító erejétől, és így engedjék útjára a halott harcost. Egy másik elmélet szerint a sisakok olyan ritkák és értékesek voltak, hogy gyakran egészen addig szálltak apáról fiúra, míg igazából már csak dísztárgyként voltak hasznosak, annyira elhasználódtak – ez magyarázná azt is, hogy miért került elő ilyen kevés lelet. Egy norvég elmélet szerint csak a társadalmi ranglétra csúcsán állók viselhettek sisakot, a királyok és az udvartartásuk kiemelt tagjai (a gjermondbui sisakról is azt feltételezik, hogy egy helyi kiskirályé lehetett), de még ebben az esetben is több leletnek kellett volna előkerülnie.

Oseberg és a berserkerek

Azok számára, akik töretlenül hisznek a szarvas sisak létezésében, egyetlen halvány reménysugár pislákol: a berserkerek. Annak ellenére, hogy valószínűleg ténylegesen senki nem viselt szarvas sisakot a harctéren, nem meglepő, ha az állatként (általában medveként vagy farkasként, meztelenül) harcoló berserkereket olykor szarvakkal is ábrázolják (igaz, ez leginkább még a viking kor előtti megszállott harcosokra volt jellemző: a 400 körül készült møgeltønderi aranykürtökön például két meztelen harcos látható szarvas sisakban). Valószínűleg szarvas sisakot viselő berserkereket ábrázol az a kilencedik században készült faliszőnyeg is, amit a norvégiai Osebergben, egy viking hajós temetés feltárásakor találtak 1904-ben. A sírban két nő holtteste feküdt, és egy díszes szekér és számos használati tárgy mellett innen került elő az eddigi leggazdagabb kelme- és szőttesanyag is, amit viking sírban találtak.

Ezek között két szőnyegen is szerepelnek a szarvas alakok: az osebergi faliszőnyeg valószínűleg egy vallási szertartást ábrázol, és feltételezések szerint a kép középpontjában látható szekér megegyezhet a sírban talált szekérrel, a rajta látható két alak pedig a két eltemetett nőt jelképezheti. A menet élén egy szarvas sisakos alak halad, az, hogy ez nagyobb a többieknél, arra utalhat, hogy fontosabb posztot is tölthet be, mint a többi szereplő, elképzelhető, hogy maga Odin isten vezeti a felvonulást. Egy másik osebergi szőnyegtöredéken szintén megtalálható a szarvas alak, ezen két lándzsát tart, és egy valószínűleg medvebőrbe öltözött alakkal áll szemben; elképzelhető, hogy a töredék Odint és egy berserkerét ábrázolja.

Világszerte tomboltak

Hiába azonosítják viszont a berserkereket általában a vikingekkel, valójában jóval régebbi történetről van szó. Tacitus már az első században említette a meztelenül, megszállottként küzdő germánokat, Kaiszereiai Prokopiosz történetíró pedig a hatodik században írta le a ruha nélkül, állatként csatába vonuló harcosokat, akik a feltételezések szerint a mai Dánia és Norvégia területéről érkeztek.

A korai leírások szerint a berserkerek sisakot sem viseltek a csatában, legfeljebb állatbőröket, a későbbi leírások szerint viszont az izlandi Thorolf a tizedik században épp csak egy sisakot hordott, amikor elragadta a harci láz. Michael P. Speidel német hadtörténész szerint a Thorolf cselekedeteit leíró sagában univerzális berserker-vonások figyelhetők meg: az, hogy a főhős a hátára csapja a pajzsát, amikor elragadja a harci őrület, és meztelenül indul a csatába, hasonló ahhoz, ahogy a görög vagy az egyiptomi ámokfutók viselkedtek. Speidel szerint a csata előtt bemutatott fenyegető, meztelen tánc is olyannyira hozzátartozik a berserkerekhez, hogy a kelta, germán, asszír és azték harcosoknál is megfigyelhető volt – a közös pont az, hogy mindegyik kultúrkörben ismert volt a szent őrületben küzdő harcos figurája, ez pedig a legtovább a vikingeknél maradt meg.

Ismerték, nem használták

Miután Speidel szerint a legtovább, egészen az 1300-as évekig az északiaknál maradt meg a berserker-hagyomány (olykor még az írekkel is előfordult, hogy elragadta őket a hév, általában inkább kevesebb, mint több sikerrel), elképzelhető, hogy ennek a maradványa az a néhány szarvas ábrázolás, ami a viking korból fennmaradhatott. Heath és McBride szerint a 9-10. századi ábrázolásokon szereplő szarvas alakok sem hétköznapi embereket ábrázolnak, a legvalószínűbbnek azt tartják, hogy istenek, esetleg papok szerepelnek a faragványokon és képeken – ha pedig papokról van szó, nagyon valószínű, hogy nem is korabeli figurákat örökítettek meg.

Jellemző a szarvas sisak népszerűségére, hogy ha röviden is, de a legtöbb viking viselettel foglalkozó könyv szinte kényszeresen foglalkozik a témával, de miután a kezdeti félreértéseket és Doepler szerepét tisztázták, a legtöbb szerző némileg zavartan nyilatkozik arról, hogy valójában mit is viselhettek a vikingek. Az osebergi faliszőnyeg alapján úgy tűnik, hogy a szarvas figurák korábbi népszerűsége ugyan alábbhagyott, de a kilencedik században még jelentős szimbolikus szerepet játszhattak, és magán a szarvas sisak jelenségén valószínűleg maguk a vikingek sem lepődtek volna meg – csak épp nem viseltek ilyesmit.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás