Több mint fél évszázados a világtörténelem legrosszabb karácsonyi filmje, de a kultusza máig él
Ahogy a legjobb, úgy a legrosszabb filmeknek sincs tökéletes mércéje, de a mozgóképes borzalmak kedvelői talán az IMDb Bottom 100 listára szoktak legtöbbször hivatkozni ez ügyben. Bár a listán az előkelő hatodik helyen áll egy Saving Christmas című 2014-es film 1,4-es értékeléssel, az tényleg nem több egy görcsösen üzenetközpontú, giccsesen keresztény filmnél, így aki a bűnös élvezetekért böngészi a százas listát, annak csak a 40. helyezettig kell továbbgörgetnie, hogy megtalálja a következő karácsonyi filmet a valaha volt legrosszabbak között.
Az 1964-ben bemutatott Santa Claus Conquers the Martians (A Mikulás leigázza a marslakókat) cselekménye még egy gyerekeknek szánt filmhez képest is korlátolt, de cserébe teljesen világos, miért vált azonnal kultikussá: a leginkább műanyagból és háztartási bádogtermékekből készült díszleteket egy jobb játszás során bármelyik gyerek összerakta volna otthon; a leginkább csak a színük miatt jelentős jelmezek egyike sem fogna ki egy farsangra készülő szülőn; a forgatókönyv pedig örökké idézhető párbeszédeket és egysorosokat rejtett: „Ekkora felhajtást egy piros ruhás köpcösért!”.
A – természetesen csápos zöld figurákként ábrázolt – marslakók vezéreit zavarni kezdi, hogy bolygójuk gyermekei túl sokat nézik a Földről közvetítő KID TV-t, főleg a Santa Clausról (a továbbiakban, az egyszerűség kedvéért: Mikulásról) szóló műsorokat, ezért egy 800 éves marsi bölcs javaslatára elhatározzák, hogy elrabolják az öreget sarkvidéki otthonából, és a Marsra szállítják. Mivel a Föld tele van álruhás télapókkal, a marsiak úgy döntenek, két gyereket is elrabolnak, akik biztosan felismerik az igazi Mikulást.
Voldarnak, a gonosz marslakónak nem tetszik az ötlet, mert úgy gondolja, a gyerekeknek továbbra sem kellene engedni a szórakozást és a szabad gondolkodást – hiszen a Marson mindenkinek gépeken és csöveken keresztül pumpálják a tudást az agyába, kisgyerekkorától fogva. Voldar szerint a Mikulás felborítja a merev marsi társadalom rendjét, ezért meg kell halnia. Amikor felállítják a marsi ajándékgyárat, és munkára fogják a Mikulást, Voldar mindent megtesz, hogy végrehajtsa tervét.
Az 1964-es ünnepi szezonban olyan filmekre özönlöttek a nézők, mint a Mary Poppins, a My Fair Lady vagy a legjobb Bond-filmnek tartott Goldfinger, míg a kor legnagyobb pop-rocksztárjai is a moziban tűntek fel: Elvis Presley a Viva Las Vegasban hódított, és kijött az első Beatles-film, az Egy nehéz nap éjszakája is. Ebben a zajban kellett érvényesülnie az ünnepi sci-fik piaci rését felfedező Paul Jacobson fejéből kipattanó filmnek, amely a maga módján nem is vallott szégyent: a közönség egyből ráérzett a trash ízére, és a hétvégi matinék műsoráról alig lehetett levakarni.
A körülbelül 200 ezer dollárból készült filmen (összehasonlításképp: a Goldfinger büdzséje 3 millió, a My Fair Ladyé 17 millió volt) ott kellett spórolni, ahol csak lehetett – és ha valamit, ezt maximálisan teljesítették a készítők. A filmet a Long Island-i Michael Myerberg Studios területén forgatták, és a szereplőgárda nagy részét a Broadwayn futó Oliver! musical mellékszereplői közül halászták össze, többek között a Mikulást játszó John Callt is, aki a Twist Olivért megvizsgáló orvos szerepében tűnt fel a darab egyik jelenetében a sci-fi-főszerep előtt.
A hatvanas években egy marslakós film látványának megtervezéséhez nem volt szükség túl sok eredeti gondolatra: vörös bolygó, zöld lények, ezüstösen csillogó repülő csészealj. A háromból egyet úgy-ahogy sikerült összehozni: a marslakókat zöld pulcsiba vagy kezeslábasba öltöztetett, zöld köpenyt és teletubbie-szerű antennás sisakot viselő, zöldre festett arcú emberek alakították. A Mars felszínét nem is látjuk a filmben, hiszen a produkciónak nyilván nem volt pénze leugrani Arizonába forgatni; ahogy az alufóliával borított és messziről ordító műanyag kellékekkel telepakolt űrhajót is javarészt belülről látjuk – úgy tűnik, még egy makett felhúzásával és leengedésével sem akartak bajlódni a készítők.
Az ajándékgyárba betörő marslakók továbbá egy olyan hi-tech sugárfegyverrel fagyasztják le Mrs. Claust (Mikulásnét) és a manókat, amit valószínűleg sok gyerek felismert a moziban, hiszen a (hullahopp karikát és a frizbit is népszerűvé tett) Wham-O játékgyártó cég egyik ismert terméke volt.
De minden bizonnyal a szégyentelenül amatőr látványvilágnak is köszönhető, hogy kisebb társulatok a mai napig előadják a film történetét karácsony tájékán, vagy hogy a kultmozik néha még mindig műsorra tűzik az ünnep közeledtével. Sokkal nagyobb élmény jegesmedvejelmezbe öltözött embereket vagy egy darabosan mozgó, vödörfejű kockarobot-figurát (neve: Torg!) nézni, mint egy bénán odavetített felvételt egy igazi jegesmedvéről, vagy egy korabeli technológiával legyártott robotot.
Kis híja volt annak, hogy a kilencvenes években nem készült remake a filmből Jim Carrey főszereplésével. az Airplane!-nel és a Csupasz pisztoly-trilógiával ismertté vált ZAZ trió egyik tagja, David Zucker 1998-ban szerezte meg a film jogait, de végül a South Park készítői miatt nem valósult meg a projekt: a Basebolondok című film ugyanebben az évben akkorát bukott, hogy a producerei, így Zucker sem kísérletezhetett olyan rizikós projektekkel, mint egy marsi karácsonyi film.
A film – mindenhogyan, de a szó szoros értelmében is – közkincsnek számít, így legálisan nézhető az Internet Archive-on, vagy ahol épp felleli a szokásos karácsonyi felhozatal elől menekülni vágyó néző.
Karácsonyi cikkek a Qubiten: