Nem is farkas az óriásfarkas

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A Canis dirus nevű fajról sokáig úgy gondolták, hogy tulajdonképpen csak egy nagyra nőtt farkasfajról van szó: a tizenhatezer évvel ezelőtt kihalt állatok csontozata annyira hasonlított a mai szürke farkaséra (Canis lupus), hogy a kutatók a farkasok olyan közeli rokonának gondolták, hogy még azt is elképzelhetőnek tartották, hogy képesek voltak közös utódokat produkálni. Egy friss kutatás szerint nem ez a helyzet: az állatok a genetikai vizsgálatok szerint még csak nem is a Canis nemhez tartozik. 

A Canis dirust magyarul óriásfarkas, angolul pedig dire wolf néven ismerik: ez utóbbi a Trónok harcából lehet ismerős, magyarul rémfarkasnak fordították. Első példányát 1855-ben írta le Joseph Leidy amerikai paleontológus, aki eredetileg a Canis primaevus nevet adta neki, miután kiderült, hogy a név foglalt, ezt módosította dirusra (a név tükörfordításban förtelmes kutyát jelent). Az állatok átlagosan nagyjából 60-70 kilós súlyt értek el, végtagjaik rövidebbek voltak, mint a szürke farkasé, a harapásuk viszont erősebb. Más becslések szerint az óriásfarkas testsúlya akár a 110 kilót is elérhette, testhossza pedig akár másfél méteres is lehetett. Kihalása előtt az Észak-Amerikában elterjedt faj mintegy tízezer éven keresztül osztozott a vadászterületein a Canis lupusszal, ezért is volt elterjedt az az elképzelés, hogy az állatok képesek voltak szaporodni is egymással.

Párhuzamos evolúció

Angela Perri, a Durham Egyetem zooarcheológusa, a tanulmány vezető szerzője szerint a genetika másra utal: úgy tűnik, hogy a rémfarkas nem is farkas. Perri szerint az óriásfarkas és a szürke farkas ősei hatmillió évvel ezelőtt váltak el egymástól, ennyi idő alatt pedig teljesen más evolúciós utat jártak be. A két faj közötti hasonlóság mégis szembeötlő: a kutató szerint itt a párhuzamos evolúció jelenségéről lehet szó.

Balra a szürke, jobbra az óriásFotó: Wikimedia Commons

A szürke farkasokhoz hasonlóan az óriásfarkasok is falkában vadásztak, a kutatók szerint könnyen lehet, hogy az előbbiekhez hasonlóan monogám életmódot folytattak. Ahogy a farkasok, az óriásfarkasok is arra használták fel a falka nyújtotta előnyöket, hogy nagyobb zsákmányt ejthessenek el, mint magányosan, illetve így könnyebben meg is tudták védeni a nagyobb ragadozóktól a zsákmányukat. A pleisztocén vége felé az óriásfarkas kedvelt zsákmányállatai kihaltak, a faj pedig követte őket: a fürgébb, kisebb testű ragadozók előnyösebb helyzetbe kerültek, így azokon a területeken, ahol már egyszerre volt megtalálható az óriás- és a szürke farkas, ez utóbbi maradt fenn. 

Vissza 1918-ba

A Canis dirus alaposabb vizsgálatát azon kívül, hogy az elmúlt 150 évben senki sem kérdőjelezte meg a rokonságát a szürke farkassal, az is nehezítette, hogy a legtöbb jó állapotban fennmaradt maradvány a kaliforniai La Brea kátránytavából került elő. Ez ugyan jól konzerválta a csontokat, de lehetetlenné tette a DNS-vizsgálatot, ezért Perri és társai más leletekhez fordultak. Az eredményeik alapján azt javasolják, hogy az óriásfarkas tudományos neve ezentúl legyen Aenocyon dirus: ezzel nem egy új nevet hoznának létre, hanem visszatérnének egy 1918-as javaslathoz, amelyet végül elvetettek. Az új besorolás szerint az állatok a kutyafélékhez, de nem a farkasokhoz tartoznának.

Pedig hasonlítFotó: Wikimedia Commons

Perri szerint érdemes elszakadni a szürke farkasok egyéb ismertetőjeleitől is, ha az óriásfarkast akarjuk elképzelni: nagy valószínűséggel nem szürkék voltak, hanem vöröses színűek, a farkuk a rókáihoz hasonlóan tömött lehetett, a füleik pedig kerekdedebbek, mint a farkasokéi.

Xiaoming Wang, a Los Angeles-i Természettudományi Múzeum paleontológusa szerint az eddigi bizonyítékok alapján jó eséllyel valóban jogos lenne újragondolni az állat rokonságát, de arra még kevés bizonyíték van, hogy az óriásfarkasok nem voltak képesek párosodni a később felbukkanó szürkékkel.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: