A Homo sapiens arról ismerszik meg, hogy dolgozik, beszél, gondolkodik és ragaszt

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Az emberiség a feltételezések szerint már a kőkorszak óta ragaszt, ekkor még kátrányt használtak a lándzsahegyek biztosabb rögzítésére. A paletta a későbbiekben alaposan kibővült: megjelent a csontokból vagy halakból főzött enyv, a cukros-szirupos megoldások, a gyanta, majd a technokol, a power tape és a pillanatragasztó is. A cél általában a dolgok szilárd egymáshoz tapasztása volt, de ez változó sikerrel történt csak meg: előfordult, hogy az tapadt, aminek nem kellett volna, de az is, hogy valami nagyon ragadósnak tűnő dolog sehogy sem akart ragadni. Aki már szedett le az alkarszőrhöz állati erővel ragaszkodó Leukoplast-csíkot magáról vénázás után, átérzi, hogy az emberiség és a tudomány egyik szent grálja a megfelelő tapadóssággal rendelkező anyagok tökéletesítése. 

A ragasztóhasználat első nyomait Dél-Afrikában, a Sibudu-barlangban, illetve egy olaszországi kőkorszaki lelőhelyen találták. Lyn Wadley régész szerint a ragasztáshoz az emberiségnek fel kellett nőnie: az első ragasztóknak rá kellett jönniük, hogy milyen alapanyagokból hozhatják létre a rögzítőanyagot, fel kellett mérniük, hogy hogyan akarják összeilleszteni a ragasztani kívánt részeket, a szer kifőzéséhez pedig ki kellett tapasztalniuk azt is, hogy hogyan és milyen hőmérsékleten áll elő a kívánt eredmény. Wadley szerint a leletekből kitűnik, hogy az őskori mesterek nem egyszerűen ragasztottak, hanem különböző célokra különféle anyagokat használtak.

A régészek szerint a vizsgált ragasztók alapjául az édestövis (Vachellia karroo) nedve szolgált, ezt vagy magában, vagy méhviasszal és agyaggal elkeverve használták. Ha szilárd, tartós ragasztásra vágytak, a ragasztási felületet tűz felett kiszárították, ha pedig az volt a cél, hogy az eszköz hegye a megsebzett állatban maradjon, nedves helyen tartották, mielőtt elindultak volna vele vadászni.

A rendületlen ragasztás

Az emberiség azóta is rendületlenül ragaszt, javarészt azzal, ami éppen a keze ügyébe kerül. Az öntapadós címkék megjelenésével megjelent egy mindaddig ismeretlen probléma is: a levakarhatatlan ragacs. Egy sor más nagy találmányhoz hasonlóan a címkék története is összefonódott az alkohollal: Egyiptomban Krisztus előtt 1352-ben már gondosan feliratozták a borokat, ráírták a bor fajtáját, származását, a borász nevét és az évjáratot is. Ilyen boroskancsók kerültek elő Tutanhamon sírjából is, a jelek szerint az uralkodó csak bizonyos évjáratokat kedvelt. Régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy az egyiptomiak már az árcédulát is ismerték, igaz, ezeket nem a termékekre, hanem a falakra helyezték ki, a piacokon papírra ragasztották a portéka árát.

Az első valódi boroscímkékre viszont még sokat kellett várni: Pierre Perignon francia szerzetes volt az első, aki dokumentáltan címkézte a borait az 1700-as években, ő a cetlit egy zsineggel kötözte az üveg nyakához, nem is volt gondja a ragasztóval. Ez a probléma a század végén, 1798-ban jelent meg, amikor a bajor Alois Senefelder feltalálta a litográfiát. Ez még nem magához a ragasztáshoz kötődött, de a sokszorosítási eljárás módot adott arra, hogy nagy mennyiségben állíthassák elő a ragasztanivalókat.

Alois Senefelder, a címkék uraFotó: Picasa

Senefelder egyébként nem tört volna feltalálói babérokra: a Prágában született színész és színdarabíró véletlenül jött rá, hogy ha egy mészkőlapra zsíros krétával írja le a szövegeit, a felületre felvitt tintával könnyedén sokszorosíthatja őket. A nyomtatás azért nem volt idegen a számára: apja halála után sikertelenül próbált a színészetből megélni, így felcsapott nyomdásznak. 1796-ban egy kőlapra firkantotta fel a bevásárlólistáját (hogy miért, az nem világos), ekkor kezdte el foglalkoztatni az új technika, amelyet két évig tökéletesített, mire előállt volna az eredménnyel. A litográfia végül megoldotta Senefelder anyagi problémáit, Offenbachban telepedett le, ott oktatta a litográfia művészetét, ehhez pedig busás életjáradékot kapott a bajor uralkodótól.

A címkeipar és a bélyeg

A litográfiára csakhamar felfigyelt a címkeipar is: az 1800-as évek elején Németországban már használták is az új technikát, amely kisvártatva Franciaországban, Spanyolországban és Portugáliában is megjelent. A címkék az alapvető adatok (termőhely és évjárat) közlése mellett alkalmasak voltak a csinosításra is, így a kereskedők hamar rászoktak, hogy valamilyen látványos képpel próbálják meg eladni a borukat (a pezsgőgyárak aranydíszítéssel próbálták hangsúlyozni, hogy luxuscikket árulnak). 

1840: az első postabélyeg, a Penny BlackFotó: Wikimedia Commons

A cédulákat viszont valamivel rögzíteni is kellett. Sokáig külön kellett felvinni az enyvet vagy más ragasztóanyagot a cetlik hátára, ezt a jól bevált, de némileg körülményes eljárást forradalmasította Sir Rowland Hill 1839-ben, amikor feltalálta az öntapadós postai bélyeget. Ahogy a lelkes filatelisták tudják, ez ragacs szempontjából nem jelentett akkora problémát: a ragasztó viszonylag könnyen enged, de lehetővé teszi a bélyegek gyors és hatékony rögzítését, tehát a célnak megfelel. 

A találmány leginkább bélyegként terjedt el – az már más kérdés, hogy a bélyeg mennyiben tekinthető matricának, de 1860 körül az Egyesült Államokban címkeként is alkalmazták, elsősorban gyógyszertárakban. Ezekre a papírokra a gyógyszerész kézzel írta rá a szer nevét és az adagolást, de megvolt az az előnyük, hogy nem kellett külön bajlódni hozzá a ragasztóval. A címkék persze leestek az üvegcsékről, ha magasabb volt a boltban a páratartalom, de ekkortájt jelentek meg az általános, előre megírt figyelmeztető cédulák is: ezeket a patikus ráragaszthatta a szerekre, így rögtön kiadhatta az utasítást arra is, hogy a vásárlók jól rázzák fel a szert, ne hagyják gyermekek közelében, és így tovább.

A marketing 

Az egyszerű információközlésen túl a címkék az 1880-as években jutottak komolyabb szerephez: a gyümölcsforgalmazók a ládák és rekeszek oldalán elhelyezett csinos grafikákkal próbáltak kitűnni a tömegből. A litográfiás eljárással készült cédulák eredetileg csak azt közölték, hogy mi van a ládában, ki forgalmazza, és hol termesztették a gyümölcsöt, a frissen felfedezett marketingérték viszont hamar elhozta a harsány ábrák és a szellemes szlogenek szerepeltetését is. A címkéket a századfordulóra már trópusi látképek, cowboyok, indiánok, gyümölcshegyek és effélék uralták, a cédulákból pedig gyűjtői cikkek lettek – ezek néhány dolláros és pár tucat dollár közötti áron cserélnek gazdát. A címkéket javarészt gumiból készült ragasztóval rögzítették. 

Címke a harmincas évekbőlFotó: Toronto Public Library

Ezzel párhuzamosan egyre népszerűbbé váltak a söröscímkék is (ez azóta is számos sörcikkgyűjtőt tart lázban, és itt kerül igazán a középpontba a ragasztó oldhatósága és viselkedése is). Az angol sörfőzők az 1840-es évek óta egyre gyakrabban palackozták is a söreiket, de a tudnivalókat először az üveg dugóját lezáró viaszrétegbe karcolták. Nagyjából a gyümölcsöscédulák megjelenésének idején a palackos kiszerelés már igazán népszerűvé vált, 1880-tól pedig megjelentek a nyomtatott-ragasztott söröscédulák is.

Az öntapadós

A mai értelemben vett matrica feltalálására még mindig jó ötven évet kellett várni: az öntapadós címkét az amerikai R. Stanton Avery szabadalmaztatta 1935-ben. Az eredetileg bölcsész végzettségű feltaláló egy mosógép, egy varrógép és egy fűrész sikeres kombinációjából hozta létre a világ első matricakészítő gépét, a következő évben pedig megalapította az Avery Adhesives nevű vállalatot – azt a céget, amelyben 16 további szabadalmat tudhatott magáénak. A cég néhány éven belül milliárdos évi forgalmat bonyolított, és a sampongyáraktól az amerikai postáig mindenkinek beszállított.

A matrica atyja és az Avery Adhesives munkatársaiFotó: Creative Commons

A gyors, egyszerű és olcsó ragasztás problémája tehát megoldódott: Avery találmánya után több száz különböző ragasztót kísérleteztek ki kifejezetten a címkék rögzítésére. A legfőbb cél persze a költséghatékonyság volt, nem véletlen, hogy a gumifa és hasonlók Egyiptom óta slágernek számítottak a ragasztóiparban. Mindemellett megjelent egy új igény is, bár talán még csak marginális: a felvitt ragasztót valahogy el is kell távolítani, ha valaki szeretné megtartani a címkét, esetleg újra felhasználni az üveget. A ragasztóipar pedig nem feltétlenül erre fejlődött: bár már lehetséges csaknem lekaparhatatlan címkét gyártani, illetve az sem lehetetlen, hogy könnyen eltávolíthassuk a papírt, ez az esetek elenyésző hányadában fordul csak elő. (Itt szeretnék visszautalni a Leukoplastra.)

Ami ragad 

Nézzük először a nagyon ragadós dolgokat: idővel a ragadós nem tűnt elég ragadósnak, de Harry Coovert, a Kodak kutatóját elsősorban nem ez érdekelte. A vegyész a második világháború alatt fegyverekhez szeretett volna olcsón gyártható, tiszta műanyagokat készíteni, így bukkant rá a cianoakrilátokra. Az anyag a célnak nem igazán felelt meg, mert ragadt, méghozzá nagyon, ezért félre is rakták, és nem is foglalkoztak vele a háború végéig, amikor Coover egy lángálló anyag kikísérletezésén dolgozott. Ekkor újra előkerült a pillanatragasztó, 1958-ban pedig piacra is dobták: a ragasztónak elég a levegőben található nedvesség ahhoz, hogy igen erős kötéseket hozzon létre, és ha fegyveroptikát nem is tudtak csinálni belőle, a felfedezés elég volt ahhoz, hogy gyakorlatilag bármilyen tárgyat megragaszthassanak vele. 

A hétköznapi tapasztalat persze azt mutatja, hogy ezek a tárgyak idővel eltörnek, rosszul ragasztjuk össze őket, vagy egyszerűen csak leesik a porcelánból készült sün, erre a kirakósra pedig senki sincs felkészülve. Az egyetlen jó hír az, hogy a pillanatragasztó hamar megköt, és nem hagy maga után ragadós felületet (ez egyébként igaz a technokolra és az oldószeres ragasztókra is, ilyenkor a ragasztás során tapasztalható kellemetlen, mások szerint kellemes és zacskóból fogyasztandó szag épp az oldószer párolgásának köszönhető, ennek elillanása után nincs minek bűzölögnie).

Ami nem ragad

Vannak kevésbé tapadós dolgok is, és ez sem kevésbé kívánatos a ragasztóiparban: akadnak olyan esetek, amikor egy felületnek tapadnia kell, de nem iszonyúan, erre találták fel minden irodák kedvenc eszközét, a post-itet. Az eddigiek alapján meglepő is lenne, ha ez direkt történt volna – nem is úgy volt, ugyanis ezeket a 3M eredetileg szuperragasztónak szánta. A legendásan gyenge ragasztót Geoff Nicholson, a cég fejlesztési igazgatóhelyettese szerint Spencer Silver mérnök találta fel 1968-ban. A nem túl ragadós, ám újrahasználható ragasztót a cég értéktelennek ítélte, így öt évig nem is nagyon foglalkoztak vele, míg végül Silver 1973-ban ismét előállt a találmánnyal, amelyet szerinte kiválóan lehet használni különböző meetingek alkalmával, amikor nem hátrány, hogy a ragasztó épp annyira ragad, mint amennyire kell, de nem hagy maga után nyomot. Az ötletet aztán Art Fry, a 3M vegyészmérnöke vitte tökéletes sikerre: kórusban énekelt, és bosszantotta, hogy a könyvjelzői folyton kicsúsznak a kottából, ezért nagy szüksége lett volna valami tapadósra, ami azért nem szedi szét a lapokat. 

Az igazi piaci siker persze ezután jött el: kiderült, hogy a cetliket bármihez hozzá lehet tapasztani, méghozzá különösebb károkozás nélkül, a többi pedig már történelem, igaz, ehhez az ötlethez is kellett még pár év. A post-it végül nélkülözhetetlen, legalábbis irodai vagy egyetemi szinten nélkülözhetetlen termékké vált, Nicholson szerint pedig már az is szerencse, hogy egyáltalán elkezdték gyártani. Az pedig, hogy az alapmodell épp sárga, csak annak köszönhető, hogy a gyárban volt némi felesleges sárga papír, amikor elkezdtek vele kísérletezni.

De hogyan lehet leszedni?

A post-itnél a dolog egyszerű: le kell szedni, ha nem ragad többé, nem kell újra feltapasztani (nem is nagyon lehet), és ezzel kész. A ragasztással viszont nem az a legnehezebb kérdés, hogy hogyan tapad oda valami a helyére, hanem az, hogy hogyan lehet leszedni a ragasztómaradékot, erre pedig több tízezernyi tipp található a neten. Érdekes módon maguk a cetligyártók különösen aktívak az ügyben: az általános tanács az, hogy megfelelő célra megfelelő ragasztót válasszunk, de miután a termék vásárlójaként erre általában nincsen mód, jöhetnek a sufnimegoldások. 

Az egyik szelíd módszer a melegítés. Nem minden esetben válik be, de ha igen, jól működik: egy hajszárítóval addig kell fújni (óvatosan, messziről) a címkét, míg fel nem puhul a ragasztó. Egy ideális világban ez működik is, egy kevésbé ideálisban már nem igazán. A következő módszer a kaparás: erre még célszerszámot is lehet kapni, és valamivel eredményesebb, mint az első verzió, persze csak akkor, ha a címke kaparható alapon nyugszik. Meg lehet még próbálkozni a szappanos vagy mosószeres vízzel is, ilyenkor a felület általában ragacsos marad, a szivacs tele lesz papírcafatokkal, a lefolyó meg eldugul. 

Ezek után jöhetnek a kemikáliák, hiszen a kémia nem válogat: alkohollal, egyéb oldószerekkel, olajokkal is lehet kísérletezni, ezeknek működniük kell. Működnek is: a műtét sikerült, csak a beteg sajnos meghalt, ennek megfelelően az ember ilyenkor könnyen tönkre is teheti azt, amiről megpróbálta leszedni a ragacsot. Szóba jöhet még az aceton (körömlakklemosó), a hígító és a különféle olajszármazékok is, így például a benzin, illetve a világ egyik legnagyobb csodaszere, a WD-40 is, ezekkel rengeteg kárt lehet csinálni, de megfelelő körülmények között csodákat művelhetnek. 

És mi ebből a tanulság? Az egyik mindenképpen az, hogy a WD-40 mindenre jó, a másik, hogy a kábelkötöző erre mondjuk pont nem, a harmadik meg az, hogy szigszalaggal az árcédulát is el lehet fedni, akkor legalább kétféle ragasztóval szenvedhet az, aki elől el akartuk titkolni az árat. A legnagyobb tanulság pedig az, hogy mindenki azt hitte, 2020-ra repülő autók lesznek majd, teleport, telepátia, tele minden, erre odáig sem jutottunk el, hogy le tudjunk szedni egy rohadt ragasztócsíkot. Kösz, tudomány!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: