Ó, volna bár a hölgyed hasadéka szétnyílt barack, te meg egy sárgarépa

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Shakespeare korában, a 16-17. században az angolok már javában ünnepelték február 14-ét, Szent Valentin, azaz Bálint napját, London egyik legnépszerűbb színdarabírója pedig gyakran írt a szerelemről és a szexualitásról, ráadásul előszeretettel élt kulináris metaforákkal. A Valentin-napot már a késő középkor óta ünnepelték a szigetországban, és épp a művészet által került be az angolszász kultúrába, mondja Pikli Natália Shakespeare-kutató, az ELTE BTK docense: az angol irodalom atyjaként tisztelt Geoffrey Chaucer, aki hosszú időt töltött Itáliában, és ismerte Dante, Boccaccio és Petrarca írásait is, 1382-ben a Madarak parlamentje című allegorikus állatmeséjében kezdte el hirdetni az itáliai népszokást az angolok körében.

Február 14-ét kezdetben még nem különálló ünnepként, hanem a nagy népszerűségnek örvendő tavaszi vigasságok kezdő eseményeként tartották számon: Bálint napja a madarak párosodásának kezdetét, a tavasz megérkezését szimbolizálta. A fiatal fiúk és lányok ilyenkor a májusünnepekhez hasonlóan a korlátlan szexualitást ünnepelték, kiszöktek a szabadba, és jól érezték magukat, ami persze februárban nehezebb volt, mint a melegebb hónapokban – jegyzi meg a kutató, aki szerint külön érdekesség, hogy ezekről a szokásokról épp a puritán szerzőktől tudunk a legtöbbet. 

Naspolyák, körték, répák

Shakespeare Pikli szerint nem azért vált a Valentin-nap költőjévé, mert műveiben, így a Szentivánéji álomban megjelent a Bálint-nap, hanem sokkal inkább azért, mert „úgy tudta megfogalmazni a szerelem mibenlétét, mint azóta senki.” Az ELTE oktatója szerint Shakespeare és kortársai kifejezetten kreatívan használták a kulináris metaforákat, amikor a szexualitásról esett szó. A kívánatos lányokat például naspolyának (medlar) hívták, mert az érett gyümölcsöt a női nemi szervhez hasonlónak vélték, és a „meddler” a közösülésre is utalt a korabeli szlengben. 

A találó metaforákra jó példa, amikor a Rómeó és Júliában Mercutio így szól barátjához, Rómeóhoz: „O Romeo, that she were! Oh, that she were / An open arse, and thou a poperin pear.” Kosztolányi Dezső fordítása annak idején még elszemérmeskedte a dolgot („Ó, Romeo, bár lenne a babád / Egy szétnyílott izé s te téli-körte!”), Nádasdy Ádám viszont úgy döntött, hogy magyar megfelelőkkel adja vissza a jelentést: „Ó, volna bár a hölgyed hasadéka / szétnyílt barack, te meg egy sárgarépa.” A répa nem véletlen: Pikli szerint például a somogyi lagzikon ma is szokás a menyasszonynak répát adni két kemény tojással.

Shakespeare valószínűleg ínyenc volt, ugyanis sokkal többet írt az ételekről és italokról, mint kortársai, mondja a Shakespeare-kutató, így drámái alapján abszolút hiteles képet kaphatunk korának gasztronómiai szokásairól. A polgárok és a nemesek életében is a böjti éhezés és a karneváli dorbézolás váltotta egymást. Böjt idején ha hús nem is, hal kerülhetett az asztalra, így ilyenkor leginkább heringgel és tokhallal pótolták a kalóriákat. Amikor pedig csak lehetett, habzsoltak: rengeteg húst fogyasztottak, főleg pite formájában; leginkább bárányt, baromfit és disznóhúst, mert a marha már akkor sem volt olcsó. A gyümölcsök közül a narancs újdonságnak számított, úgyhogy leginkább borzasztóan savanyú, ráncos, nem túl jó minőségű almát ettek, amiből persze cidert is készítettek. Olcsósága miatt rengeteg zöldséget fogyasztottak, és többféle hagymát és retket is termesztettek. 

Pikli szerint a nyalánkságok fontos szerepet töltöttek be az udvarlásban: a Szentivánéji álomban például a haragos apa, Égeus arról beszél, hogy lánya szerelmét édességekkel vették meg. A cukor ritkaságnak számított, és nagyon drága volt; a legelterjedtebbek a mézzel összeragasztott édességek voltak, a kétágú villát is csak ezekhez a ragacsos desszertekhez használták (a sütemények különleges fűszerét, a sáfrányt afrodiziákumnak tartották). Ami az alkoholt illeti, az égetett szeszeket az írekkel azonosították az angolok, akik sokféle bort, sört és édesített, ma leginkább likőrnek, akkori nevén sacknek nevezett italt ittak (a sack Shekespeare királydrámája, a IV. Henrik kocsmajelenetében is nagy mennyiségben fogyott). 

A ma is népszerű possetet (kb.: pohárkrém) gyakran emlegették a korabeli szövegek; Bálint-nap alkalmából ennek egy modern változatát készítettük el Rácz Jenő Michelin-csillagos séf bemutatója alapján. 

Ahogyan mi készítettük

Hozzávalók: 200g tejszín, 53g cukor, 1 csipet só, 33g citromlé, citromhéj. A tejszínt és a cukrot összekevertem, felforraltam és egy percig hagytam visszaforrni, hozzáöntöttem a citrom levét, levettem a tűzről, belereszeltem egy fél citrom héját, tettem bele egy csipet sót, átszűrtem, két üvegpohárba öntöttem, és egy fél órára kitettem az erkélyre hűlni.

És az eredmény:

Fotó: Bonyhádi Zoltán

Sok sikert!

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorjelöltje. További cikkei a Qubiten itt olvashatók.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: