„Oda kell fejleszteni a nemzetet, hogy a lövés nemzeti passiója, sportja legyen!”

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

2017 júniusában a Klebelsberg Központ egy levélben arról érdeklődött az iskolaigazgatóknál, hogy van-e sportlőtér kialakítására alkalmas terület az általuk vezetett intézményekben. A kérdés már akkor is komoly vitát és kritikát váltott ki, azóta pedig a hazafias és honvédelmi nevelés gondolata egyre többször jelenik meg az Orbán-kormány elképzelései között. 2018 és 2020 között Simicskó István, a Honvédelmi Sportszövetség elnökének a személyében a területnek külön kormánybiztosa is volt, aki hazafias és honvédelmi nevelést, valamint az azzal együtt járó beruházásokat felügyelte. Ennek fontos pillérei lennének a honvédelmi sportközpontok, amelyekből minden járásba, vagyis összesen 197 helyre terveznek építeni egyet. Igaz, a program lassan halad, és 2020-ig csak 16-ra biztosított forrást a kormány. Emellett az új Nemzeti Alaptanterv az állampolgári nevelés tantárgynál minden korábbinál jobban hangsúlyozza „a hazafias érzés kialakítását, az alapvető honvédelmi ismeretek elsajátítását”, ami „nem csak a fegyveres erők feladata, hanem minden magyar állampolgáré, ezért a honvédelem ügye a lehető legszélesebb nemzeti egységet képviseli.” Végül pedig 2020 végén elindult a Szemere Miklós Program is.

Az Orbán-kormány elképzelései nem újak, hiszen a hazafias és honvédelmi nevelés, sőt a katonai előképzés immár évszázados múltra tekint vissza. Szemere Miklós nevének a kiválasztása sem véletlen, hiszen a századfordulón a magyar katonai előképzés mindenekelőtt az ő kezdeményezésének köszönhetően indult meg, hogy aztán a „nagy háborút” követően a Horthy-kori leventeintézményben teljesedjen ki.

 

A katonai előképzés megteremtésének kísérlete a kiegyezés idején

A 19. századi Európában az iskolai és az iskolán kívüli testi nevelés egyik célját a katonai szolgálatra való előkészítésben látták, ami szorosan összefüggött a minden férfira kiterjedő általános hadkötelezettség gondolatának az elterjedésével, majd bevezetésével. E funkcióját alapvetően Magyarországon sem kérdőjelezte meg senki –nézeteltéréseket sokkal inkább ennek pontos módja, illetve az a szerep váltott ki, amit a katonaság ebben betölthet. Már az 1848-as elemi oktatásról szóló törvényjavaslat 9. paragrafusa is a „hadi szolgálatra való tekintettel” tervezte bevezetni az iskolai testi nevelést, és ez a felfogás húsz évvel később sem változott. Az általános hadkötelezettség magyarországi bevezetésével egy időben, 1868-ban meghozott Eötvös-féle népiskolai törvény az elemi iskolák és a felsőbb népiskolák számára a testgyakorlatot a katonai gyakorlatokra való tekintettel rendelte el, a polgári iskolákban pedig felvették a fegyvergyakorlatokat is. Ezeket a határozatokat a gyakorlatba azonban sohasem ültették át, mivel nem volt sem megfelelő tanszemélyzet, sem pedig infrastruktúra, ezek megteremtéséről pedig nem gondoskodtak A katonai előképzést (legalábbis formailag) a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM), valamint a Honvédelmi Minisztérium (HM) által 1873-ban benyújtott a „Tanuló ifjúság katonai- és fegyvergyakorlatairól” szóló törvény tette volna teljessé. Ennek értelmében minden 15 és 20 év közötti diák számára kötelezővé vált volna a „katonai- és fegyvergyakorlat”, oktatására pedig elsősorban a honvédséget jelölték ki. A törvénytervezet azonban a tanári és tornatanári szakma ellenállásán megbukott, sőt, egy finomított változata sem tudott bekerülni az 1883-as középiskolai törvénybe. Ezzel az ifjúság katonás nevelésének kérdése egészen a századfordulóig lekerült a napirendről.

Szemere Miklós és az ifjúsági céllövészet

Szemere MiklósForrás: MNM Történeti Fényképtára

A magyarországi ifjúsági katonai (azaz a katonai lőfegyverrel való) céllövészet megteremtője Krúdy Gyula híres Alvinczi Eduardja, vagyis Szemere Miklós volt, a milliomos párbajhős, szerencsejátékos, szenvedélyes lótenyésztő, diplomata és országgyűlési képviselő. Szemere 1902. április 29-én elmondott képviselőházi beszédében fejtette ki először, hogy „minden féle elemi iskolákban, különösen a falvakban, a 10 éven felüli fiúgyermekeket a fegyverfogásokban és a 12-dik évet meghaladottakat a czéllövésben oktatni kell; oda kell fejleszteni a nemzetet, hogy a lövés nemzeti passiója, sportja legyen”. Szemere nemcsak szavakban, de tettekkel is kiállt eszméje mellett, és 1903 elején pusztaszentlőrinci (ma Pestszentlőrinc) birtokán felépíttetett egy lőteret, amely csakhamar a magyarországi céllövészet fellegvárává vált. Anyagi támogatásával az általa elnökölt Budapesti Egyetemi Athletikai Club (melynek a létesítmény a házi lövöldéje volt) 1903 és 1905 között négy nemzetközi ifjúsági katonai céllövőversenyt, majd évente országos junior és felnőtt versenyeket rendezett. 

Balogh Rezső fényképei a pusztaszentlőrinci „Harmadik Nemzetközi Czéllövőversenyről”Forrás: Vasárnapi Újság, 1904. május 22.

Emellett Szemere kezdeményezésére a Budapesti Polgári Lövészegyesület a honvédség támogatásával 1904-ben céllövő tanfolyamot szervezett, melyen több mint 460, 23 év alatti fiatal vett részt. Szemere eszméje csakhamar az ország más pontjain is követőkre talált: a Zilahi Államilag Segélyezett Református Főgimnáziumban 1903-tól, a Miskolci Református Főgimnáziumban pedig 1904-től kezdve szerveztek céllövőtanfolyamokat önként jelentkezett diákok számára, melyekben a helyben állomásozó katonaság segédkezett.

A céllövészettel párhuzamosan több hasonló kezdeményezés is útnak indult az országban, melyek kifejezetten a fiatalok honvédelmi és hazafias nevelését tűzték ki célul. Így 1903-ban a kecskeméti elemi iskolákban iskolai zászlóaljakat hoztak létre, amelyek célját a következőképpen fogalmazták meg: „Mire akarjuk fiainkat az iskolai zászlóaljak címén tanítani? Felelet: Hazaszeretetre. Honvédelmi erényekre. Fegyvergyakorlatokra. Céllövészetre. Testi ügyességekre. Nemes lelki tulajdonságokra.” Az iskolai zászlóaljakat katonai mintára szervezték meg a 3–6. évfolyamok számára vezették be őket, kötelező jelleggel. 1905-ben az eszme országos népszerűsítésébe is belekezdtek a kecskemétiek, de a kezdeti nagy érdeklődés ellenére az iskolai zászlóaljak kuriózumok maradtak, és csak Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében tudtak elterjedni, köszönhetően a vármegyei vezetés aktív támogatásának.

Forrás: Vasárnapi Újság, 1908. április 26.

Hasonló zászlóaljak gondolata felmerült az egyetemeken is: ezek egyik szervezője és fő támogatója a Horthy-korban meghatározó alakká váló Karafiáth Jenő, a BEAC ifjúsági elnöke volt. Az egyetemi zászlóaljak szervezését célzó törekvések azonban sikertelennek bizonyultak. 

Az ifjúság katonás nevelése és céllövészete a századfordulón a katonai vezetés érdeklődését is felkeltette. A HM méltányolta ugyan a Szemere által elindított mozgalmat, de végső soron elégtelennek tartotta: egyrészt mert kizárólag céllövészetet oktatott, másrészt mert elsősorban a középfokú iskolákban, azaz alapvetően a városi fiatalság körében terjedt. A HM ezzel szemben a teljes ifjúságot felölelő, komplett katonai előképzést szeretett volna bevezetni, amit egyrészt az iskolák, másrészt az elemiből kikerült, de tovább nem tanuló (döntően vidéki) fiatalok esetében ifjúsági egyesületek keretében képzelt el. Az oktatást ennek megfelelően a tanítókra, a tornatanárokra, valamint vidéken a kiszolgált altisztekre bízta volna, miközben a katonaságnak elsősorban ellenőrző és támogató szerepet szánt.

A HM számára azonban nyilvánvaló volt, hogy ezeket a terveket az adott körülmények között nem lehet megvalósítani, és nélkülözhetetlen az iskolai és iskolán kívüli testi nevelés gyökeres reformja. Ez ugyan ekkor már napirenden volt, de még csak kezdeti stádiumban járt. Így Bolgár Ferenc honvédelmi államtitkár kezdeményezésére a HM először a céllövészetet karolta fel: a VKM engedélyével az 1906/07-es tanévben nyolc önként jelentkező gimnázium és egy ifjúsági egyesület kísérleti jelleggel céllövő tanfolyamokat indíthatott a honvédség támogatásával. Ezek a biharpüspöki református ifjúsági egyesület, a zilahi és miskolci református főgimnázium, valamint gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök jóvoltából a katolikus státus hat főgimnáziuma voltak (brassói, csíksomlyói, gyulafehérvári, kézdivásárhelyi, marosvásárhelyi és székelyudvarhelyi). A kedvező tapasztalatoknak és a nagy érdeklődésnek köszönhetően 1908 márciusától aztán a VKM engedélyezte, hogy bármely oktatási intézmény és egyesület céllövőtanfolyamot indítson. A HM még ugyanezen év szeptemberében ki is adott egy útmutatót, ami a szervezésre vonatkozóan tartalmazott irányelveket. Eszerint a 16 és 21 év közötti fiataloknak engedélyezte a tanfolyamokat, amelyeket a honvédség és a közös hadsereg oktatók és segédoktatók kirendelésével, fegyverek biztosításával, katonai lőterek díjtalan rendelkezésre bocsájtásával, lőszer ingyenes vagy kedvezményes áron való kiszolgáltatásával, végül pedig az év végi nyilvános záró lövészeteken díjak adományázásával támogatott. Végül Bolgár Ferenc bábáskodása alatt 1907-ben útnak indult a Katonás Nevelés című havilap is. 

Bolgár FerencForrás: OSZK Digitális Képarchívum

A céllövő tanfolyamok indítása az iskolák és az egyesületek számára önkéntes volt, azok túlnyomó többsége a diákoknak viszont már kötelezővé tette a részvételt. Ennek ellenére a fiatalok lelkesedésével, úgy tűnik, nem volt probléma. Egy 1908-as jelentés szerint „az ifjúság a kiképzés iránt mindenütt a legmelegebben érdeklődött, sőt valósággal lelkesedett, a kiképzésre még a torna alól fölmentettek is jelentkeztek.”

Forrás: Kormányjelentés 1906–1914; Katonás Nevelés, 1906–1914.

A HM által támogatott céllövészet gyorsan elterjedt az országban. A háború előtti utolsó tanévben az érettségit adó iskolák közül a főgimnáziumok és főreáliskolák 70 százalékában, a felső kereskedelmi iskolák negyedében indult céllövőtanfolyam. Több helyen azonban nem maga az iskola, hanem a helyi sport vagy lövészegyesület szervezett tanfolyamot. Szombathelyen például sem a főgimnázium, sem pedig a felső kereskedelmi iskola nem indított céllövőtanfolyamot, hanem a sportegyesület keretében szervezték meg őket a diákoknak.

Forrás: Beszámoló. Katonás Nevelés, 1914. január 25., 2.

Szintén magas arányban indultak tanfolyamok a tanítóképző intézetekben, a háború előtt már majdnem minden másodikban. A középfokú iskolák után a legtöbben azonban az ifjúsági egyesületekben vettek részt céllövőtanfolyamokon, 1914 nyarán összesen 163-ban. Ezek jórészt falun működtek, és az elemiből kikerült, de tovább nem tanuló diákokat oktatták bennük. 

A fentieken túl, ha a korhatár megengedte, számos más iskolatípusban, sőt nevelőintézetekben is indultak céllövőtanfolyamok. A 16 éves korhatárt azonban a HM komolyan vette, mivel arra a következtetésre jutott, hogy az ennél fiatalabb korosztálynál nem szabad lövészetet és katonai gyakorlatokat oktatni, sokkal inkább a megfelelő testi és erkölcsi nevelésre kell fektetni a hangsúlyt. Ennek köszönhető, hogy sem a polgári iskolákban, sem az elemi népiskolákban nem terjedt el a céllövészet, sőt a kecskemétihez hasonló iskolai zászlóaljakat kifejezetten ellenezte a katonai vezetés.

A csáktornyai állami tanítóképző intézet céllövőtanfolyama, 1913Forrás: Tolnai Világlapja, 1913. augusztus 10.

„Az ifjúság katonás nevelésének üdvös hatásáról” 

A céllövőtanfolyamokon – nevükkel ellentétben – nem kizárólag lövészetet oktattak: azok elvben a katonai gyakorlatok és ismeretek széles skáláját ölelték föl. Mivel azonban a tanfolyamokat önkéntes alapon az iskolák és az egyesületek szervezték, kötelezően előírt tananyag nem volt. Noha az egyes szabályzatokat és tanítási rendeket a HM jóváhagyásával állították össze, hogy a céllövészet mellett még mit oktattak, arra a katonai vezetés csupán ajánlásokat tehetett. Így nem is beszélhetünk a korban egységes katonai előképzésről.

Szuronyvívás a II. kerületi állami főreáliskolában, 1908Forrás: Tolnai Világlapja, 1908. március 1.

A HM által ajánlott tananyagról részletes képet egy 1912-ben kiadott kézikönyvből kaphatunk. Ez lényegében a korábban megfogalmazott iránymutatások összegzését jelentette, amelyeket „mindig és mindenütt a helyi és személyi viszonyoknak megfelelő módon szabadelvűen kell követni”. A kézikönyv a fő célt a következőképpen foglalta össze: „egyrészt a test edzése és ügyesítése, másrészt a katonai szolgálatra gondolkodásmód, szellem és ismeretek tekintetében való előkészítés.” Ennek megfelelően a tananyag az alábbi elemeket tartalmazhatta: céllövészet, fegyverismeret, testgyakorlat, alaki kiképzés, menetgyakorlat, az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregszervezetének alapjai és egyéb katonai ismeretek, valamint „a helyes katonai érzéket és katonai kérdések felől helyes nézeteket terjesztő külön zártkörű népszerű előadások”.

A tanfolyamokon az egyenruha nem volt kötelező, de nem is tiltották. A tanév végén céllövőversennyel, esetleg tornagyakorlatokkal egybekötött nyilvános záróünnepélyt kellett tartani. Az eredményeket osztályozni is lehetett, és a jegyek bekerülhettek az iskolai értesítőkbe, valamint a tanfolyamból kilépőknek okiratot is ki lehetett állítani a részvételről.

A kézikönyvben megfogalmazott tananyag az elvi maximumot jelentette. A HM egyébként a „nagyon keveset, de tökéletesen” jelszót tartotta követendőnek, külön kiemelve, hogy nem lehet cél kész katonák kiképzése, s még csak nem is a felsorolt elemek pontos megtanítása, hanem hogy a fiatalok „megértsék az elmondottakat, hogy aztán az előképzettségnek köszönhetően a szolgálat alatt könnyen megtanulják.” A tanítás során mindig a gyakorlatra kellett a hangsúlyt fektetni, minimális elmélettel.

A gyakorlatban természetesen mindez nem feltétlenül úgy zajlott, ahogy azt a HM-ben elképzelték. Az 1909/10-es tanév tapasztalatait összegző jelentésből például kitűnik, hogy több helyütt az alaki kiképzésre került a hangsúly, szemben a céllövészettel és a tornával. Ezek egyébként olyan helyeken voltak jellemzőek, ahol a tanfolyam vezetője nem kirendelt hivatásos katonatiszt volt, hanem valamelyik – jellemzően kiszolgált – iskolai tanár. Ezzel együtt is „a megtekintett tanfolyamokban az eredmény általában mindenütt kitűnő” volt, és a tanfolyamok eredményeiről általában véve a HM, a tanári karok és az iskolaigazgatók is elégedettséggel beszéltek: „Az ifjúság katonás nevelésének üdvös hatásáról nem csak katonák, hanem közigazgatási hatóságok képviselői, papok, tanárok és sportemberek is a legnagyobb elismeréssel nyilatkoznak. Az ily tanfolyamok hatása ugyanis nem csupán az ifjúság testének rendszeres fejlesztésében és megedzésében nyilvánul, hanem egyszersmind a katonai szellemnek, a rendszeretetnek és a fegyelemérzéknek, továbbá a fegyveres erő iránti érdeklődésnek és rokonszenvnek az ifjúság körében való elterjedésében és megerősödésében is jelentkezik” – fogalmazott az 1910-es jelentés.

A katonai céllövészet és általában a katonai előképzés megítélése természetesen a korántsem volt egységes a korabeli magyar társadalomban. Éppen ellenkezőleg. Szemere Miklós fellépésétől kezdve egészen a világháborúig komoly viták övezték a témát, és ezek egyik legfontosabb állomása az 1909 decemberében megrendezett testnevelési kongresszus volt. Ennek célja a magyar testnevelés gyökeres megreformálásának a megvitatása volt, melyen a HM is képviseltette magát egy delegációval. Ezt a téma legelismertebb szakértője, sárói Szabó Lajos honvéd százados vezette, aki elő is adta a teljes körű katonai előképzésre vonatkozó elképzeléseit. Bár vegyes reakciókat váltottak ki, a többség végső soron támogatta őket, és csak a megvalósítás részleteiben voltak nézetkülönbségek. Így az ifjúság katonás nevelése mellett szólaltak fel a Budapesti Torna Club, a Budapesti-Budai Torna Egyesület, a Magyar Országos Tűzoltószövetség, a Magyarországi Testedző Egyesületek Szövetsége képviselői, valamint több tanár, tornatanár és sportember is. A Honvédelmi Minisztérium tervének ellenzői elsősorban a szociáldemokrata és a polgári radikális tanárok közül kerültek ki, de elutasította a magyar feminizmus nagy alakja, Bédy-Schwimmer Róza is. A legvehemensebb kritikát azonban a Polányi Károly vezette Galilei Kör szabadgondolkodói fejtették ki, akiket a levezető elnök ki is tiltott a kongresszus végéről.

Sárói Szabó Lajos honvéd százados, a fotón már alezredeskéntFotó: OSZK Digitális Képarchívum

A kongresszuson kialakult törésvonalak tartósnak bizonyultak. A katonai vezetés elképzelései mellett leginkább a szélsőjobb és a jobboldali radikálisok álltak ki, de a tanári, a tornatanári kar és sport képviselőinek többsége is támogatta valamilyen formában. A mindenkori magyar kormány is a sajátjának érezte a katonai előképzés kérdését, politikai pártállástól függetlenül. Ezt jól mutatja, hogy az iskolai céllövészet ügyének 1908-ban még Wekerle Sándor koalíciós kormánya adott nagyobb lendületet, és a folyamatban a Munkapárt hatalomra jutása sem hozott törést.

„A magyar imperialista politika alapfeltétele […] a fajfennmaradás kérdése”

A magyar társadalomnak az ifjúság katonás neveléséhez fűződő viszonya a dualizmus idején jelentős változáson ment keresztül. Miközben a kiegyezést követő években a katonai előképzés megteremtésére tett kísérletek a tanári és tornatanári szakma ellenállásán rendre megbuktak, a századforduló után már éppen az iskolák és a sportvilág képviselői karolták fel az ifjúság katonai szolgálatra való előkészítésének gondolatát. A középfokú iskolákban, a tanítóképzőkben és az egyesületekben viszonylag gyors ütemben elterjedő céllövőtanfolyamok azonban elsősorban a városi középosztály fiataljait érintették, miközben a vidéki tömegeket (vagyis a lakosság túlnyomó többségét) ekkor még nem érték el. Éppen ezért a folyamat is mindenekelőtt a századfordulós magyar középosztályról árul el sokat. 

A céllövőtanfolyamok népszerűségének és általában véve a katonás nevelés iránti igénynek persze számos oka lehetett. A századfordulós Magyarországon ekkor már negyven éve működött az általános hadkötelezettség, a magas presztízsű és népszerű hadsereg pedig a korabeli mindennapok szerves része volt. De fűtötte azt a nemzetközi fegyverkezési verseny, a külpolitikai környezet alakulása, és mindenekelőtt a századfordulós magyar középosztály nacionalizmusa is. Utóbbi természetére talán leginkább a MOTESZ egy 1908-as emlékirata világít rá, amely a testi nevelés és a katonai szolgálatra való előképzés fontosságát a következőképpen indokolta: „társadalmunkban szálló ige lett az utóbbi időben a magyar imperiális politika és a 30 millió magyar. Mi pedig azt mondjuk, a szám egy maga, tartalom nélkül, mit sem ér. Állítjuk, hogy a magyar imperialista politika alapfeltétele: erős karu, edzett testű, emelkedett szellemű és tanult – de egyúttal tiszta erkölcsű családok – apák és anyák milliói! […] Elő kell készíteni az ifjúságot a katonai szolgálatra, tehát a fajfennmaradás kérdése lett az, hogy e gondolatok alkalmas intézmények és intézkedések útján vérébe menjenek át a most felserdülő nemzedéknek”.

Az első világháború kitörésével a céllövőtanfolyamok egy csapásra abbamaradtak, de tanulságait a HM és a kormány levonta, és végül a Horthy-kor katonai előképzésében, a leventeintézményben hasznosította. Az viszont már különös és érdekes kérdés, hogy a 21. század elején a magyar kormány miért tartja hívónévnek azt a Szemere Miklóst, akinek a nevével ez a folyamat kezdetét vette. Egy az akkoritól gyökeresen eltérő, a militáns gondolkodástól meglehetősen távol álló társadalmi környezetben – amikor sem általános katonai szolgálat nincs, sem külső fenyegetés nem veszélyezteti az országot (mely ráadásul több, mint száz éve nem társállama egy nagyhatalomnak), sőt, a kis létszámú hivatásos sereg minden korábbinál lazább kapcsolattal rendelkezik a társadalommal –, nehezen érthető a „hazafias és honvédelmi nevelés” szükségessége. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy például a Nemzeti Alaptantervbe belezsúfolt pár mondat miatt aligha kell tartani a katonásdi megjelenésétől az amúgy is ezer sebből vérző oktatási rendszerben.

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorjelöltje. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.

Címlapkép: Elsőéves gimnazisták lövészversenye 1969-ben Monoron, az egykori agyagbányában kialakított lőtéren. Forrás: Fortepan, adományozó: Péterffy István.

Felhasznált irodalom

  • Emlékirat a testi nevelésről. A Magyar Országgyűlés Képviselőházához benyújtja a Magyarországi Testedző Egyesületek Szövetsége. Budapest, 1908.
  • Kézikönyv a polgári ifjúságnak a katonai hivatásra való előkészítésére. Budapest, 1912.
  • Malecki Román (szerk.): I. Magyar Országos Testnevelési Kongresszus Főjelentése (1909. december 27–29.) Budapest, 1910.
  • P. Miklós Tamás: Adalékok a század eleji magyar katonai előképzés történetéhez 1900–1918. Hadtörténelmi Közlemények, 1992/4. szám, 98–111.
  • Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története 1867–1918. Budapest, 2015.
  • Tangl Balázs: Katonás nevelés é a militarizmus kérdése a dualizmus-kori Magyarországon. Aetas, 2017/1. szám, 45–67.
  • Tangl Balázs: Katonai céllövészet és katonás nevelés a századfordulós Magyarország iskoláiban. In: Sasfi Csaba – Ugrai János (szerk.): Iskola, művelődés, társadalom. Az oktatás, nevelés, művelődés társadalomtörténeti látószögei. (Rendi társadalom – polgári társadalom 29.) Budapest, 2017, 353–365.
Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: