A vonóhálós halászat árt a bolygónak, de a halászoknak sem használ

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Az emberiségnek egyszerre kell szembenéznie a tenger csökkenő biodiverzitásával és a klímaváltozás kihívásaival. Egy szerdán megjelent tanulmány mindkét problémára megpróbál válaszolni: a kutatók ebben amellett érvelnek, hogy a biodiverzitás megóvásával mérsékelni lehetne a károkat, ez pedig végső soron mindenkinek jó lenne.

A tudósok első alkalommal próbálták felmérni azt is, hogy mekkora karbonlábnyoma van a vonóhálós halászatnak. Kiderült, hogy ez az eljárás körülbelül ugyanannyi szén-dioxidot juttat a légkörbe, mint a sokat kárhoztatott légiközlekedés – ez az első alkalom, hogy kifejezetten a vonóhálós halászat emisszióját vizsgálták. 

A kutatók szerint a megoldás a halászat visszafogása és védett területek kijelölése lehetne, igaz, azt, hogy ezeket hol jelölnék ki, az alapján lehet eldönteni, hogy mit tekintenek hangsúlyosabbnak: a biodiverzitás megőrzését, a halászatot vagy a karbonemissziót. Enric Sala, a kutatás vezető szerzője szerint ezek nem zárják ki egymást, csak a hangsúlyok változnak, a védett területek kijelölésével pedig végül mindenki jól járna.

A halászat szempontjából az lenne a legkifizetődőbb, ha az óceánok 28 százalékát nyilvánítanák védetté: ezeken a területeken a tengeri állatok háborítatlanul szaporodhatnának, és utánpótlással láthatnák el a halászható vizeket. Jelenleg a Föld tengereinek mindössze 7 százaléka védett, a túlhalászat pedig számos faj létét veszélyezteti.

Mindenkinek rossz

A vonóhálók visszaszorítása, végső soron pedig a betiltásuk környezeti szempontból további haszonnal járna: ha háborítatlanul hagyják a tengerfeneket, jóval kisebb lenne az iparág karbonlábnyoma, ami már így is jóval nagyobb, mint eddig hitték. Egy tavalyi kutatás szerint már csak azzal, ha több nagy halat hagynának a tengerben, 25 százalékkal lehetne csökkenteni a halászat emisszióját. További problémát jelent az is, hogy a hajóknak egyre messzebb kell merészkedniük a zsákmányért, így több üzemanyag is szükséges a halászathoz.

Sala szerint a fenékvonóhálózás ráadásul a halászoknak is rossz: rengeteg üzemanyagot használnak el hozzá, a gyakran halászott területeken alig fognak vele valamit, és állami támogatás nélkül a halászok egy fillért sem keresnének vele. 

A tengerbiológus szerint leginkább a halászati lobbi miatt ilyen kevés a védett terület, a mostani tanulmányból viszont kiderül, hogy ez a konfliktus tulajdonképpen nem létezik – már ha megfelelően határozzák meg a védett területek kiterjedését és helyszínét. Egy korábbi kutatásban megfigyelték, hogy miután 35 százalékkal csökkentették azt a területet, ahol Kalifornia partjainál homárra lehetett halászni, a fennmaradó területeken hat év múlva 225 százalékkal nőtt a fogás. 

Sala szerint a fenékvonóhálókat a halászatnak el kell felejtenie, de miután ez a legkevésbé költséghatékony halászati módszer, a kutató bízik benne, hogy a döntéshozók felmérik az emissziós költségét is, és betiltják a használatát.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: