Oltakozunk, oltakozgatunk?

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Az előző írásomban arra hívtam az olvasókat, hogy kezdjünk el gondolkozni azon, mi a furcsasága az oltakozik igének (és még sok más hozzá hasonlónak), miért berzenkednek tőle olyan sokan, és milyen tanulságai vannak mindennek a nyelvészet számára. Az írás nyomán kommentek százai születtek, és rengetegen keresték meg levélben a szerkesztőséget és engem, ami fényesen bizonyítja, hogy valami rettentő furcsa tulajdonsága van az ilyen kifejezéseknek.

Hallgatói reakciók

A kommentekben és levelekben a vélemények teljes skálája megtalálható volt, egészen attól, hogy akárhogy „védem” is ezt a szót, az igenis nem létezik, addig, hogy „rosszul” van képezve, mert a ‑kozik/‑kezik/‑közik képző nem ezt jelenti (hanem például visszaható, ld. borotválkozik, törölközik) – erre az észrevételre még visszatérek. Többen azt írták, hogy nekik stiláris problémájuk van az oltakozik igével: „régieskedőnek”, „ájtatoskodónak”, „fontoskodónak” érzik. Mások pedig azt, hogy akármilyen ige is ez, sokan csak annak alapján ítélik meg, hogy kitől hallották – általában negatívan, mert aki gyakran szokta mondani, az nem népszerű. Végül voltak olyanok, akik egyszerűen a neurofiziológiai reakcióikról számoltak be: kiveri őket a hideg veríték, égnek áll a szőr a hátukon, stb., ha ezt a szót hallják.

Már az előző részben is szóltam, hogy mindehhez én nem tudok, és nem is akarok hozzászólni, számomra a reakciók csak megfigyelések, érdeklődőként a reakciók oka és valóságos lényege is fúrja az oldalamat, de mindebben nem vagyok szakértő, és a véleményem nem fontos. Egyetlen dologhoz tudnék hozzászólni, ahhoz, hogy tényleg „rossz képzés”-e az oltakozik – de erről részletesen szól Rákosi György a Névmásblogban, tessék ott elolvasni a részleteket. Nem mindenben értek vele egyet, de ez sem túl lényeges itt. A lényeg az, hogy a ‑kozik/‑kezik/‑közik toldaléknak többféle funkciója is van, köztük az is, amit az oltakozik-ban betölt. Ő felsorol egy csomó igét, amiknek a felépítése és a jelentése rokonítható az oltakozik-éval: borotválkozik, be/fel)iratkozik, ígérkezik, nyiratkozik, szárítkozik, szépítkezik, temetkezik, törülközik/törölközik, védekezik. Lehet vitatkozni azon, hogy ezek némelyike inkább visszaható (borotválkozik ‘borotválja magát’), vagy nem teljesen olyan felépítésű, mint az oltakozik (nyiratkozik – ennek alapján a ‘beoltatja magát’ értelmű igének oltatkozik-nak kellene lennie). De mindezt Rákosi György megtárgyalja, elmagyarázza, ehhez nekem semmit sem kell hozzáfűznöm. Engem továbbra is a tömeges megütközés forrása foglalkoztat, közelebbről pedig az, hogy milyen az a nyelvi eszköz, nevezzük „szabálynak” vagy „mintának” – a Névmásblog szerzője szerint is létezik ez az oltakozik esetében –, ami mégsem alkalmazható büntetlenül.

A termékenység problémája

Míg az olvasók, kommentelők elsöprő többsége azzal foglalkozott, hogy „létezik-e” az oltakozik ige, esetleg azzal, hogy ha igen, milyen a stílusértéke, a szakmai kérdés nem ez, hanem az, hogy mit mond ez a jelenség a nyelv szerkezetéről, a nyelvtudás mibenlétéről, ha úgy tetszik: arról, hogy mi van a fejében annak, aki tud magyarul. Például feltehetjük, hogy minden magyar beszélő ismeri majdnem az összes igét, amelyeket Rákosi György felsorol, sőt, az összes többi ‑kozik/‑kezik/‑közik képzős igét is. Magával az oltakozik igével vagy találkozott korábban, vagy nem (mint kiderült, a legtöbben nem), de persze azonnal megértette, amint először hallotta – még akkor is, ha a felépítése, az olt- igető és a képzés módja szerinte nem motiválja is eléggé azt, ahogy a kimondója használta.

Az előző írásomban már hangsúlyoztam, hogy nem gondolhatjuk komolyan, hogy csak olyan kifejezéseket értünk meg, amiket korábban már hallottunk, sőt még azt sem, hogy csak ilyeneket fogadunk el zokszó nélkül, anélkül, hogy megütközést váltana ki belőlünk. A kommentelők egy része ezzel tisztában is van, és megpróbálja megmagyarázni, hogy ebben az esetben miért ütközött meg mégis: mert szerintük ez a ‑kozik/‑kezik/‑közik képző „nem erre való” (mert csak a borotválkozik, törölközik stb. visszaható értelmű igék esetében találják indokoltnak a használatát). Sánta Kristóf kollégámmal megvizsgáltuk az összes ‑kozik/‑kezik/‑közik végű igét a Webkorpuszból, és megállapítottuk, hogy milyen osztályokba lehet sorolni őket aszerint, hogy milyen funkciót tulajdoníthatunk a képzőnek. A következőket találtuk:

(A számokat persze alaposan kerekítettem.) Ez némileg magyarázza, hogy miért éppen a visszaható értelmű képzett igék jutnak a legtöbb kommentelőnek eszébe, az ilyen képzős igék 39%-a visszaható értelmű, és ezek az igék fordulnak elő az összes ilyen ige előfordulásainak 33%-ában, míg a többi sorban sokkal kisebb számokat találunk. (Ne feledjük, hogy az „egyéb” jelzésű sorban szereplő 32%-nyi ige mind egy-egy külön csoportot alkot, tehát ezt a sort úgy kell néznünk, hogy ez nagyon sok egészen apró számokat tartalmazó sor helyett áll.) Az oltakozik ige a „passzív” elnevezésű csoportba tartozik, ide a ‑kozik/‑kezik/‑közik képzős igéknek csak kevesebb mint 1%-a tartozik, és ezek az összes ilyen ige előfordulásának csak a 6%-áért felelősek.

Igen, tehát nagyon kevés ige van az oltakozik csoportjában (bérmálkozik, temetkezik, töltekezik stb.), és ezek összesen elég kevésszer is fordulnak elő. De a többi típus között statisztikai szempontból azért nem olyan nagy a különbség, hogy ennek a képzőnek a „visszahatónak” nevezett használatát olyan egyeduralkodónak érezzük. Valójában azt, hogy egy-egy nyelvi eszköz mennyire termékeny (idegen szóval: produktív), mennyire használható szabadon, nem is egyszerűen a gyakoriságukkal szokták „mérni”. Alaposabban is meg lehet vizsgálni az adatokat, és más szempontokat is figyelembe lehet venni.

Elég általános például, hogy a termékenységet az ún. hapaxokkal próbálják jellemezni. A hapax olyan szó, kifejezés, ami összesen csak egyszer fordul elő egy korpuszban. (A görög hapax legomenon ‘egyszer olvasott’ kifejezés ennek a szokásos elnevezése a hagyományos filológiában. Például sok olyan szó van, ami az egész Ószövetségben, vagy az összes fennmaradt ógörög vagy klasszikus latin szövegben csak egyszer fordul elő.) Mi köze a hapaxoknak a termékenységhez? Az, hogy ha egy nyelvi eszköz valóban szabadon használható, termékeny, akkor elő kell fordulnia olyan helyzetekben is, amikor nem csak úgy előkapjuk az emlékezetünkben egy kész, sokszor hallott kifejezés formájában, hanem egy egyszeri jelentés kifejezésre alkotunk a segítségével olyan kifejezést, amit se korábban, se később senki sem használt.

Ha nagyon nagy szövegkorpuszt nézünk, akkor nem kell feltétlenül csak a hapaxokat figyelembe vennünk, azok túlságosan ritkák, és ugyanaz az egyszeri alkotás többeknek is eszükbe juthat. Ezért hapaxok vizsgálata helyett egyszerűen csak egy olyan számítást alkalmaztunk, amiben minden eszköz termékenysége annál nagyobb, minél több nagyon ritkán előforduló képződménnyel képviselteti magát a korpuszban. A számítások részletei itt közömbösek. Mindenesetre ha a többes szám vagy a tárgyeset toldalékát vesszük 100%-osan produktívnak, akkor ehhez hasonlítva a ‑kozik/‑kezik/‑közik képzős igék fenti osztályaira a következő értékeket kaptuk:

Ezt az eredményt úgy értékelhetjük, hogy a gyakoriságok különbségének ellenére produktivitásban igazán nincs nagy különbség a ‑kozik/‑kezik/‑közik különböző használatai között: mindegyiknek a termékenysége nagyjából csak fele az igazán produktív toldalékolásoknak, vagy még annál is kevesebb. (Összehasonlításul: például az amúgy nem sűrűn használt ‑ékony/‑ékeny képző produktivitása ugyanezzel a számítással sokkal jelentősebb, 75%.)

Ez tulajdonképpen már válasz is arra a kérdésre, hogy miért esik sokaknak nehezére, hogy a szokásos magyar nyelvhasználat részének tekintse az oltakozik ige használatát (legalábbis első hallásra), vagyis hogy az emberek egyáltalán észreveszik, megakadnak rajta, nem siklanak el fölötte. De még nem válaszoltam arra a sokkal érdekesebb kérdésre, hogy mi a tanulsága mindennek arra nézve, hogy hogyan is működik az anyanyelvünk ismerete, mit tudunk az egyes nyelvi eszközök használhatóságáról, akár termékenységéről.

A nyelv és a termékenység

Az előző részben már röviden kitértem arra, hogy miért olyan fontos ez az egész kérdés a nyelvészet egésze számára. Hagyományosan az emberi nyelvtudást két részre osztják: a szótárra (lexikonra), ami az alapvető készen megtanult kifejezések gyűjteménye, és magára a nyelvtanra, ami az új kifejezések alkotásainak lehetőségeit („szabályait”) tartalmazza – ezen belül vannak a hangsorokra, a szóalakokra és a mondattani szerkezetekre vonatkozó „szabályok”. (A lexikonban nemcsak szavak vannak, hanem akár többszavas előregyártott paneleknek is kell lenniük, ahogy egyébként abban is, amit a hétköznapokban szótárnak nevezünk.)

Senki sem állítja, hogy a lexikonban található kifejezések között nincsenek összefüggések, rész-szabályosságok. Tehát nemcsak olyanokat tartalmaz a szótár, mint a majom szó, ami nyelvileg legfeljebb hangokra bontható, de más szavakkal ezen kívül sehogy sem függ össze (leszámítva azokat, amik belőle vannak alkotva). Vannak a szótárban olyan összetett szótári egységek, mint például a majomszeretet összetett szó, aminek minden magyar beszélő felismeri a szerkezetét, meg is tudná alkotni, és csak azért kell mégis felsorolni, mert aki még nem hallotta, az nem tudhatja, hogy egyfajta jelenséget éppen ezzel az összetett szóval szoktak jelölni. Szinte már nem is nyelvi, hanem kulturális kérdés, hogy pont így írjuk le a túlzó, elvakult, minden kritikai mozzanatot kizáró szeretetet. A szokásos használatához a beszélőnek elvileg nem is feltétlenül szükséges felismernie az összetételét, szerkezetét.

Aztán vannak a szótárban olyan kifejezések is, mint a hegység, ami szintén összetett, méghozzá egy pár másik szóhoz nagyon hasonló módon és alapon – völgység, síkság, tóság, dombság. Ezeknek mind a formai, mind a jelentéstani felépítésük nagyon hasonló: ‘hegyes, völgyes, sík, tavas, dombos területet’ jelentenek. Mégis fel kell őket sorolni a lexikonban, ha valaki nem hallott és értett meg legalább néhányat közülük, akkor nem gondolna rá, hogy így szoktuk őket mondani.

A kérdés az, hogy a „földrajzi képződmény neve + ‑ság/‑ség” szerkezet, mint annak a nyelvi eszköze, hogy kifejezzük azt, hogy ‘olyan vidék, amire valamilyen földrajzi képződmény jelenléte jellemző’, miért nem szerepel a nyelvtudásunk másik nagy tartományában, a nyelvtanban. Vagy ha szerepel, akkor miért kell még a szótárban is feltüntetni a fenti szavakat? A válasz az, hogy ez a „szabály” nem teljesen produktív (termékeny), nem mondunk például olyat, hogy barlangság vagy karsztság vagy vulkánság.

Másrészt láttuk, hogy a termékenység nem „igen – nem” különbség, nem kategorikus, hanem eszközről eszközre nagyon eltérő jellegű. Sőt, ha valaki nagyon meggyőzően kifejtené, hogy jól számszerűsíthető, mérhető, akkor akár graduálisnak is tekinthetnénk, vagyis egy skálán helyezhetnénk el a nyelvi eszközöket termékenység szempontjából (nem vagyok biztos benne, hogy így van, de ez most nem is számít).

Akár így, akár úgy, ha ez ennyire világos, annak már régen el kellett volna juttatnia a nyelvészeket ahhoz a következtetéshez, hogy a lexikon és nyelvtan szétválasztása, szembeállítása tarthatatlan, ahogy az írásom előző részében is írtam. Nem lehet homályos határ, szürke zóna két olyan részrendszer között, amiket egészen eltérő jellegűnek tekintünk, eltérő eszközökkel írunk le, mint ahogy az állítólagos lexikon és az állítálagos nyelvtani „szabályrendszer” esetében teszik a nyelvészek.

Ha ebben igazam van, akkor rá kell tudnom bökni egy tetszőleges „szabályra”, amit mindenki a nyelvtan részének tekint, és meg kell tudnom mutatni, hogy annyira az sem tökéletesen produktív. Azt gondolom, ez így is van, csak nagyon hosszú lenne a bizonyítása, ezért most nem is megyek bele (egyszer talán igen). Például lehet, hogy néhány egyszerű „szabályban” meg lehet fogalmazni, hogy milyen birtokos szerkezetek vannak a magyarban, és messziről nézve, hunyorogva úgy néz ki, mintha ez a néhány eszköz teljesen termékeny lenne, valójában a helyzet sokkal bonyolultabb. Ha külön-külön néznénk a birtokos szerkezetek egyes funkcióit (kismillió van nekik), ahogy külön néztük a ‑ság/‑ség toldaléknak azt a funkcióját, amit a hegység szóban játszik, akkor azt látnánk, hogy rengeteg furcsa korlátozás, hiány van, hogy az eltérő funkciójú birtokos szerkezetek mindenféle szempontból nem is viselkednek teljesen egyformán, és így tovább. Nem azt mondom, hogy annyira speciálisak és szeszélyesek, mint egy-egy képző viselkedése, de abban biztos vagyok, hogy szintén rengeteg speciális rész-szabályra lenne szükség ahhoz, hogy a viselkedésüket korrektül jellemezzük.

Sem szótár, sem nyelvtan?

A fentiek értelmében tehát a nyelvtudásunkat nem oszthatjuk lexikonra és nyelvtanra, az egyetlen egységes rendszer, még ha nem homogén is, például a mondattani jellegű szerkezetek jellemzően legalább formailag egységesek, míg a szóalakokban rengeteg formai rendhagyóság is van. És hogy milyen természetű rendszer? Szerintem olyan, mint amilyet a precedensjog hasonlatát használva korábban már leírtam. Esetek és esetfajták tömege, amik nyelvi formák jellegzetességeit és a használatuk jellegzetességeit társítja egymással, egyúttal valamiféle „indoklást” is csatolva minden ilyen társításhoz. Ilyen társítás az oltakozik mint forma és a ‘beoltatja magát, oltásnak veti alá magát, oltást vesz fel’, mint a használat jellemzése, az indoklás pedig hivatkozhat a bérmálkozik, temetkezik stb. igékre. Nem sok ilyen ige van, de attól még szolgálhatnak hivatkozási alapként. (Hozzáteszem, még az olt‑ és a ‑kozik közötti ‑a‑ betoldására is megvan az indoklás, a precedensek alapján, de ez most nem lényeges.)

És akkor még egy szó a termékenységről. Ebben a rovatban is írtam legalább egy korábbi írásomban arról, hogy számít a precedensek száma, ritkasága, frissessége, jelentősége, egyszóval: hozzáférhetősége. Ha egy vadonatúj nyelvi képződményt hallunk (vagy azt mérlegeljük, hogy mi magunk használjuk‑e), akkor ez határozza meg a hozzáállásunkat, azt a bizonyos „létezik‑e” élményt. Minél hozzáférhetőbb precedenseket találunk az új kifejezésre, annál természetesebben fogadjuk és értjük meg, illetve annál nagyobb eséllyel fogjuk bátran használni – akár úgy is, hogy ez a választásunk tudattalan marad. És minél jobban csikorog az, hogy korábbi precedensekre „ráhúzzuk” az új esetet, annál inkább idegenkedünk tőle, illetve annál kevésbé valószínű, hogy kimondjuk, ráadásul annak is nő az esélye, hogy a furcsasága tudatosul bennünk. Ilyenkor van az, hogy a szigorúbbak nem a bizonytalanságot választják, hanem mindenféle magyarázattal állnak elő, hogy teljes magabiztossággal „helytelennek” vagy „hibásnak” minősítsék az érintett kifejezést.


A szerző nyelvész, a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa, korábbi cikkei itt olvashatók.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikk a Qubiten: