A Marsról szóló sci-fikből a marslakókról nem sokat lehet megtudni, az emberről annál többet

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

1858-ban Pietro Angelo Secchi olasz jezsuita szerzetes térképet készített a Marsról, amelyen a Syrtis Major nevű sötét területet Atlanti-csatornának nevezte. Az olasz canale szóval nincs is semmi különösebb probléma: ebben a hitben élt szűk húsz évvel később Givanni Virginio Schiaparelli, a milánói Brera Obszervatórium igazgatója is, amikor folytatta a bolygó feltérképezését, és Secchi terminusát átvéve szintén csatornának nevezte a csatornákat. 1877-ben viszont már nem lehetett csak úgy csatornázni: 1869-ben fejeződött be a kor legnagyobb mérnöki mesterműve, a Szuezi-csatorna. A közvélemény csatornalázban égett, az újságírók pedig hamar világgá kürtölték a szenzációs felfedezést: lehet, hogy nagy kunszt volt kiásni a Szuezi-csatornát, de lám, a Marson máris mennyi csatorna van. A félreértést az okozta, hogy az angol nyelvű sajtó a canale szót canalként fordította, ez pedig azt a látszatot keltette, hogy mesterséges marsi építményekről van szó.

De nemcsak az újságolvasók hitték azt, hogy az intelligens marslakók csatornákkal gondoskodnak a száraz bolygón a vízutánpótlásról, hanem egyes csillagászok is emellett érveltek. 1894-ben Percival Lowell amerikai üzletember és csillagász neki is látott a csatornák feltérképezésének, és arra jutott, hogy azok mesterséges építmények, amiket dús vegetáció vesz körül.  Lowell három kötetet is kiadott a felfedezéséről, és bár a csillagásztársadalom java része szkeptikus volt, követőkre is lelt. Mire kiderült, hogy valójában nincsenek is mesterséges csatornák a Marson, már késő volt: a marslakók nem a Földet rohanták le, hanem a sci-fi-szerzők képzeletét szállták meg. 

Az egyik első ilyen szerző a brit H. G. Wells volt, akinek annyira megtetszett a marslakók ötlete, hogy 1895-ben neki is látott megírni a Világok harcát, amelyben név szerint is említi Schiaparellit, aki gyanútlanul vizsgálgatta a bolygó felszínét, miközben a marsbeliek már készülődtek a támadásra. 

A tizenkilencedik század végére már komoly hagyománya volt annak, hogy intelligens fajt képzeljenek a Marsra, de ezek általában valamilyen utópiában éltek: egy név nélkül publikált 1755-ös elbeszélésben a bolygó úgy működött, mint az ókori Görögország, és hősök, törvényhozók, zenészek és költők lakták. Marie-Anne de Roumier-Robert 1765-ben feltámadt katonákat képzelt oda (a Mars név kötelez). Wladislaw Sommerville Lach-Szyrma brit történész, sci-fi szerző 1883-ban szintén egy fejlett, harmonikus társadalmat álmodott a bolygóra, Alice Ilgenfritz Jones és Ella Merchant 1893-ban pedig egy marsi feminista utópiát írtak le.

1898: Világok harca

Wells nem volt ennyire optimista: későbbi beszámolója szerint a könyv alapötletét Lowell és Schiaparelli mellett az angol gyarmatpolitikából vette. Hiába elemezték sokan és sokszor ezt a sci-fit, ezt nemigen lehet vitatni, hiszen maga a szerző a könyv elején elég egyértelműen fogalmazott.

„A földi emberek legföljebb azt képzelték, hogy a Marson lehetnek emberek, akik azonban alsóbbrendű lények, mint ők, s bizonyára örömmel üdvözölnének holmi hittéritő vállalkozást. Pedig a tér örvényein keresztül oly lények irigy szeme tekintett Földünk felé, akiknek szelleme úgy aránylik a mi szellemünkhöz, mint a mienk a veszendő barmokéhoz, s akiknek hatalmas, hideg, önző értelme lassan, de biztosan kovácsolta a terveket ellenünk”. Aztán pedig: „De hogy nagyon is kemény ítéletet ne mondjunk róluk, jusson eszünkbe, mily szörnyű kegyetlenséggel pusztította saját nemünk nemcsak az állatokat, mint a most már ki is pusztult bölényt és dodómadarat, hanem még saját alsóbbrendű fajtáit is. Tasmánia lakóit, minden emberi hasonlatosságuk mellett, teljesen elsöpörte a föld színéről az irtóháború, melyet az európai bevándorlók ötven évig folytattak ellenük”. 

Nem is csoda, hogy a marslakók, ha már felkerekedtek, a regényben leginkább az angolokat boldogították a jelenlétükkel – legalábbis Wells nem is nagyon vett tudomást a világ többi részéről. A történet szerint a Marsról 1894-ben tíz mesterséges lövedék érkezett a Földre, amelyek mindegyike egy-egy marslakót tartalmazott, ezek viszont kivétel nélkül Angliában landoltak. A világ többi részéről csak annyiban van szó a regényben, hogy egyesek Franciaországba menekültek az invázió elől – ami végső soron azt is jelenti, hogy a marsbéliek nem a Földet rohanták le, csak Nagy-Britanniát. Ezt persze maguk a britek az egész világ összeomlásaként értelmezték – de könnyen lehet, hogy a boldogtalan tasmániaiak is hasonlóképpen értékelték a saját sorsukat, amikor megérkeztek a gyarmatosítók. Samuel R. Delany amerikai sci-fi-szerző, irodalomkritikus szerint az sem véletlen, hogy végül mi menti meg a Földet Wells regényében: nem az emberek igyekezete vagy hősiessége, hanem egy primitív baktérium pusztítja el az idegeneket. 

1912: A Mars hercegnője

Delany szerint a Marsos könyvek a mozgás irányától függően két kategóriába sorolhatóak: az egyikben a Marsról tartanak a Földre, a másikban meg épp fordítva. Az első ilyen Edgar Rice Burroughs amerikai ponyvaíró klasszikusa, A Mars hercegnője volt, ami 1912-ben jelent meg először az All-Story magazinban. Ezt még kilenc további követte, a sorozat szabadon hozzáférhető angol nyelven a Gutenberg Project oldalán. 

Burroughs Mars-regényei majdnem ugyanolyanok, mint másik elképesztően sikeres agyszüleménye, Tarzan kalandjai, csak épp a Marson játszódnak. A történet szerint John Carter amerikai polgárháborús hős legnagyobb meglepetésére egyszer csak a vörös bolygón találja magát, ahol előbb egy kicsit csodálkozik, majd földi izmainak és bátorságának köszönhetően csakhamar megtalálja a helyét, és persze a jó oldalára áll, védelmezi az elesetteket, majd az elsők között lesz a ponyvatörténetben, akinek összejön a hetedik típusú találkozás az idegenekkel – ez azt jelenti, hogy miután beleszeret a szépséges Dejah Thorisba, a vörös nőbe, közös gyermekeik is születnek.

A csodálatos első kiadásFotó: WikiMedia Commons

Burroughs persze újabb és újabb hátborzongató szörnyeket talál ki, ahogy haladnak a regények, de a legérdekesebb az, hogy milyen humanoid népekkel népesíti be a bolygót. Carter virginiai születésűként eredetileg a vörös emberekkel szövetkezik (ők valamennyire hasonlítanak az indiánregények indiánjaira), de szert tesz egy zöld harcostársra is, majd ahogy halad a történet, előkerülnek a fekete, a fehér és sárga színű népek is.

Annak ellenére, hogy a Marson a fogyatkozó erőforrások miatt mindenki harcban áll mindenkivel, Carter a népek barátságában hisz, és olyannyira nem részrehajló, hogy szinte mindenhol talál magának tisztességes szövetségest, akivel közösen kiállhatnak az elnyomottak mellett. Mai szemmel kicsit furcsának tűnhet, de A Mars istenei című kötetben Carter külön méltatja is a marsi fekete kalózok szépségét, „még ha ez különösen is hangzik egy virginiai katona szájából”. Maga Burroughs egyébként rendkívül büszke volt angolszász származására, egy időben pedig az eugenikával is kacérkodott, sőt, a Tarzan-regényeknek létezik egy olyan olvasata is, amely szerint ez az egész nem más, mint gondolatkísérlet arról, hogy vajon tud-e a nyugati civilizáció vívmányai nélkül érvényesülni egy fehér ember a feketék között. Lehet, hogy ez is megfordult Burroughs fejében, amikor írta, de valószínűleg inkább a bevételen járt az esze: hiába írt több tucatnyi Tarzan-történetet, valójában már a második kötethez sem volt valami sok kedve.

A klasszikus ponyvaborító 1940-bőlForrás: Wikimedia Commons

Burroughs Marsán, a Barsoomon (ez a Mars marsi neve) középkorias körülmények uralkodnak, de repülő hajókkal közlekednek. A Földlakók népét ismerik, de Carter előtt nem találkoztak velük; az ottani tudósok tudnak angolul, oroszul, kínaiaul és urduul, mert ezeket beszélik a legtöbben a Földön, de űrutazásra nem képesek (maga Carter is csak asztrálutazással tette tiszteletét a bolygón).

Burroughs esetében a marsi körülmények közül kettő tűnik igazán fontosnak: az egyik az erőforrások kimerülése, a Barsoomon ugyanis fogyóban van a víz, ezért számos ősi város elnéptelenedett, az élet pedig a már említett csatornák közelében lehetséges. Mindeközben persze abból, ami a Földön ritka és drágának számít, a Marson iszonyú bőség található: minden tele van arannyal, drágakövekkel, gyémántokkal és platinával. Érdekes, hogy a rasszizmus (vagy annak hiánya) a korabeli amerikai ponyvaszerzőknél milyen élesen kerül elő: Howard Philips Lovecraft határozottan elítélt mindenkit, aki nem volt minimum angol (és természetesen fehér), Robert E. Howard, a Conan-történetek megálmodója előbb rasszista volt, majd meggondolta magát, és felcsapott feministának, Burroughs pedig John Carterrel mondatja ki 1912-ben, hogy a marsi népek bőrszínüktől függetlenül többé-kevésbé egyenlőek. A sorozat hatodik kötetében egy másik földi ember kerül a Marsra, az ő ismertetője szerint a marsi emberek épp olyanok, mint a földiek, persze azt leszámítva, hogy tojásokat raknak.

Wells komoly hatást gyakorolt Burroughs-ra, Burroughs pedig Howardra, aki viszont még jobban eltávolodott a science fictiontől, mint a Barsoom-regények szerzője (és aki gyakran levelezett Lovecrafttal, de annak ellenére, hogy a könyvtárában több Burroughs-regény is megtalálható volt, és a stílusára is komoly hatást gyakorolt, nem említette a kedvelt írói között, talán azért, mert szégyellte, hogy ilyen mainstream történeteket olvas). És persze mindketten komolyan hatottak valakire, aki a huszadik század egyik legnagyobb Mars-tekintélye volt, ha már science fictionről van szó: Ray Bradburyre.

1950: Marsbéli krónikák

Bradbury saját bevallása szerint gyerekkorában néha megpróbálkozott John Carter mestertervével: megkereste az égen a Marsot, és imádkozott, hogy kerüljön át oda (ez a barsoomi mitológia szerint Carteren kívül egyetlen földi embernek, Ulysses Paxtonnak sikerült az első világháború alatt, miután srapneltalálat érte). Neki ugyan nem sikerült ez a bravúr, de ő is jó mély nyomot hagyott a Marsról, és persze a Földről való gondolkodásban.

Bradbury nem science fiction-író volt, igaz, tulajdonképpen Burroughs sem volt az, tudományról nem is nagyon volt szó a könyveiben. Az ötvenes években viszont már akadt elég olyan szerző, aki inkább a tudomány oldaláról közelített a műfajhoz, sőt az amerikai űrháborúba is tevékenyen beleszóltak, de kritikusaik szerint Asimov, Clarke és társaik nem fogalmaztak szépirodalmi igényességgel. Bradbury viszont igen, cserébe viszont elbúcsúzott a technikától és a tudománytól, és a hétköznapi embert állította a középpontba.

A Marsbéli krónikák első kiadásaForrás: Wikimedia Commons

Bradbury hasonló vonalon indul el, mint Wells, csak épp az ellenkező irányba: belegondol, hogyan zajlott a Földön a kolonizáció, és arra a következtetésre jut, hogy az ember valószínűleg megismétli a bűnöket, amelyeket egyszer már elkövetett. A Mars első meghódítói ugyanúgy érkeznek a bolygóra, mint az első telepesek Amerikába, behurcolják a bárányhimlőt, az őslakosok pedig kipusztulnak. A kötet utolsó elbeszélésének idején a Földet az emberiség már lakhatatlanná tette, kitört az atomháború, azok pedig, akik a Marson ragadtak, éppen csak vegetálnak. Amikor az egyik kisfiú fia megkérdezi az apjától, hogy hol vannak a marslakók, kiderül, hogy már az emberek azok – azok az emberek, akik egy pusztuló bolygót hagytak el egy pusztuló bolygóért, ahol már nyoma sincs azoknak az aranypénzszemű telepata lényeknek, amelyek közül az egyik már az első gyarmatosítók előtt is érezte, hogy valami borzalmas dolog fog történni. Amikor a marslakók teljesen eltűntek, és az újabb felfedezők már csak a kultúrájuk nyomait találják, a csapattal tartó archeológus össze is foglalja, hogy milyen jövőre számít a bolygón: amikor azon mereng, hogy a hódítók sosem fogják megérteni ennek a bolygónak az örökségét, ezen aztán feldühödnek és tönkreteszik az egészet, az expedíció vezetője azt válaszolja, hogy nem tudják tönkretenni a bolygót, mert ahhoz túl nagy és jó. A régész erre annyit tud válaszolni, hogy „mi, földiek különösen tehetségesek vagyunk nagy és szép dolgok lerombolásában”.

1964: Időugrás a Marson

Meglepő lett volna, ha a science fiction egyik legnagyobb modern alakja nem emlékezik meg valamilyen módon a Marsról, ahogyan az is, ha ezt Philip K. Dick nem mentális problémákkal, posztapokaliptikus környezettel és metafizikai rejtélyekkel közelítette volna meg a bolygót. A könyv eredetileg „All We Marsmen” címen jelent meg (ezzel talán egyenesen a Marsbéli krónikák végére utalva). További párhuzamok is akadnak: az emberek megszállták a Marsot, új neveket adtak a csatornáknak, a hegyeknek és a krátereknek – így például lett Taft szenátor-csatorna. A sívók, a bolygó jelenlegi hasonlóan jártak, mint Bradbury marslakói, bár még nem pusztultak ki. Az érkező ember civilizálni akarta őket, a regény elején az ENSZ riasztására a sivatagban elkóborolt marslakókat keresnek, akik majdnem szomjan haltak – a földi emigráns pedig, aki megkapja a riasztást, azon tűnődik, hogy hogy maradtak életben évezredeken keresztül ezek a lények, ha ennyire élhetetlenek. 

Dick, első kiadásForrás: Wikimedia Commons

Bradburyhez hasonlóan Dick is az elhibázott, romboló kolonizációt vízionálja a Marsra, az oda induló emigránsok keserűségét és bizonytalanságát, mindemellett a nagypolitikával szemben tehetetlen, mentális probkémáktól szenvedő kisember nyomorát. Ha ehhez hozzávesszük az apokaliptikus hiperkapitalista társadalmat, a drogokat és még néhány metafizikai problémát az idő természetével kapcsolatban, nagyjából megkapjuk bármelyik Dick-regény alaphelyzetét (Dick következő könyvében, a Palmer Eldritch három stigmájában egészen odáig jutott, hogy Aquinói Szent Tamást idézett benne, mellesleg ez is a Marshoz köthető). 

Bradbury víziója sem nevezhető valami vidámnak, Dick viszont a totális, érthetetlen, jövő nélküli depressziót és kilátástalanságot festi le, már mindenestül földi problémákkal – és természetesen a kolonizáció kegyetlenségével. Másnál talán meglepő lenne, hogy egy komplett bolygón teljesen hétköznapi az, hogy mindenki irtó rosszul érzi magát, de Dicknél nem az, nála a Földön is ugyanez a helyzet. A regény 1994-ben játszódik, és bár többen kritizálják a szerzőt azért, mert egy sor olyan dolgot megőriz a hatvanas évekből, ami azért gyaníthatóan már nem lesz jelen abban a jövőben, amikor az emberiség meghódítja a Marsot, aznem lehet véletlen, hogy a főhős csekken kapja a fizetését. Most, 2021-ben még mindig nincsenek repülő autók, még mindig nem szálltunk a Marsra, de a sárga csekk örök, mint a nyomorúság.

2014: A marsi

Andy Weir első regénye, A marsi nem akar nagy dolgokat mondani a mai társadalomról vagy a világról, ezzel együtt ez ennek a gyűjtésnek a leginkább realisztikus darabja. Ez már a regény első soraiból látszik: „Erre rábasztam. Ez a jól megfontolt véleményem. Rábasztam”. Ki ne tudna ezzel azonosulni? Itt nincs Aquinói Szent Tamás, marsbéli hercegnő meg végképp nincs, csak Mark Watney, a szerencsétlen mérnök-botanikus, akit baleset ér a Marson, és ott ragad. Weir nem képzel ősi civilizációkat a Marsra, nincs disztópia, egy magára hagyott űrhajós van csak, meg a NASA szakemberei, akik megpróbálnak segíteni rajta, miután módot talál rá, hogy hírt adjon magáról (Weir bevallottan űrmániás, és figyelemmel kísérte, hogy valójában milyen módszerekkel lehetne meghódítani a Marsot, és mi történne azzal, aki tényleg ott kötne ki).

A marsi

Watney végül megmenekül, persze nem minden nehézség nélkül, bár a korábbi marsi regényekhez képest nem csinál nagy lélektani ügyet a dologból: a francba, ez történt, csináljunk vele valamit. 

Miért pont a Mars?

A 18. századtól kezdve előfordult, hogy életet álmodtak a Marsra, a tizenkilencedik század végén pedig úgy tűnt, hogy lehet is ott valami – még akkor is, ha félrefordításról volt szó. A korábbi elképzelések szerint valamilyen ősi, bölcs és virágzó civilizáció él ott, a huszadik század sci-fi-irodalma Wellstől kezdve viszont inkább gyanakvással nézett a bolygóra, bár Burroughs Barsoomja azért még mindig egy jó hely, feltéve, ha az ember szeret egy haldokló bolygón folyamatosan harcolni. A felsorolt szerzőkön kívül persze rengetegen foglalkoztak a vörös bolygóval, de ami érdekes ebben az ötben, az az, hogy jól mutatják a perspektívaváltást: először Wells veti fel, hogy talán nem is paradicsomi állapotok uralkodnak a bolygón, Burroughs hatalmas űrfantasyt képzel a Marsra, aztán jön Bradbury, és tönkreteszi a bulit, amikor marsi perspektívából a Földet helyezi a középpontba. Dick tripje az idő fizikai és metafizikai kérdéseiről megint egy a valóságosnál is rosszabb korabeli Amerikát vizionál a Marsra, aztán jön Weir, és varázstalanít: amikor a Marsra szállás már belátható távolságba került, a mesék is technokratábbá váltak. De ahogy Delany is mondja, ez még nem jelenti a marsi mesék végét: az lenne a science fiction halála, ha a tények egyszer egy jó sztori útjába állhatnának.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: