A kínai űrállomás, a Tienkung a Mennyei Palota nevet kapta: a hagyomány szerint itt lakik az univerzum legfőbb uralkodója – ha pedig minden jól megy, a közeljövőben már kínai űrhajósok kutathatnak rajta.

Az ország holdkutató űrszondája, a Csang'o is egy mitikus alak nevét viseli, aki pedig valószínűleg azonos Csang-hszivel, egy korábban tisztelt holdistennővel. A történet szerint Csang'o mérges férje elől menekült a Holdra az örök élet elixírjével, ahol egyetlen társa akadt, a Jáde Nyúl, akinek a nevét a kínai rover viseli (Jü-tu).

A szonda és a holdjáró által gyűjtött adatokat a Csüecsianónak (Szarkahídnak) elnevezett műhold közvetíti a Földre, neve a tehénpásztor és a szövőlány regéjének állít emléket. Ez két szerelmesről szól, akik közül a szövőlányt isteni nagyapja felvitte az égbe, ahova a fiú nem tudja követni, de a hetedik hó hetedik napján mégis találkozhatnak, mert a szarkák hidat képeznek az ezüstfolyó felett. Ilyenkor azért esik az eső, mert a lány sír, amiért nem találkozhatnak gyakrabban. Kínában a tejút két oldalán lévő két nagy csillagot Niulangnak (tehénpásztor) és Csenü (szövőlány) csillagnak nevezték.

A jövőnek nem lehet parancsolni

A névválasztások persze nem a véletlennek köszönhetők, ezzel Kína a rivális űrnagyhatalmaknak, a nyugati világnak és a kínai polgároknak is üzen valamit. A kormányzat egyik legfontosabb célja, hogy az űrprogram speciálisan kínai jellegét hangsúlyozza: nem a Nyugat követéséről van szó, hanem valami olyan egyedi módon kínai dologról, amelynek így a múltban is megvannak a gyökerei. Ha a Nyugatnak ott lehetett az Apollo-program, a Csüecsianónak is helyet kell juttatni az űrben. A szándék szerint a nevek azt is éreztetik, hogy Kína űrprogramja nem fog elszakadni a Földtől, és nem a menekülés a célja, hanem az, hogy a földi életet tegye jobbá az űr erőforrásainak kiaknázásával.

Legalábbis ez a hivatalos, a párt által is támogatott narratíva: Frant Gwo, a 2019-es The Wandering Earth című film rendezője szerint az Egyesült Államok sci-fije elvágyódik a Földről, és új bolygókat kolonizálna, Kína viszont nem ilyen célokat tűzött ki maga elé. A film sikerén felbuzdulva a kínai vezetés sem volt rest: tíz ajánlást fogalmazott meg arról, hogy milyen szellemiségű science fiction filmekre várnak, és komoly támogatásokat ígért azoknak a speciális effektusokat készítő cégeknek, amelyek képesek látványosabbakká tenni a produkciókat. A vizuális tartalmak előállítását a párt olyan komolyan veszi, hogy az is felmerült, hogy nemzetstratégiai szempontból kiemelt iparággá nyilvánítják a csipgyártáshoz hasonlóan.

Ez a kínai science fiction előzményeit ismerve nem is túl meglepő: a műfaj nem tekint vissza különösen hosszú múltra az országban, de a kulturális forradalom kitörése után a nyolcvanas évekig a párt valamit kezdeni akart vele, mert kiváló eszköznek látták a tudomány népszerűsítésére. Maga a tudomány természetesen nem volt még elegendő, így a korabeli regények többsége általában valamikor a nem túl távoli jövőben játszódott, természetesen Kínában, és az ország küszöbön álló sikereiről szólt.

Csakhamar kiderült, hogy a jövőnek nehéz parancsolni, ezért a párt előbb börtönbe zárt és elhallgattatott néhány szerzőt, majd miután megjelent néhány szovjet regény fordítása, amelyek főleg gyerekeknek szóltak, betiltotta a műfajt. A hetvenes években néhány kötet még megjelenhetett, aztán ismét betiltották a sci-fit, ezt stílusosan csak 1984-ben oldották fel. A legendásan különösen működő kínai cenzúra egyébként több felületen tiltotta, hogy akár begépeljék Orwell regényének a címét a közösségi felületekre, de magát a könyvet még nem tiltották be.

Amit mégis kiadtak, népnevelő irodalom volt gyermekek számára, és még így sem volt életbiztosítás a tudományos fantasztikummal foglalkozni. A regényekben a hős kínai tudósnak kellett megmentenie a Földet, de legalábbis Kínát, és kellően realistának kellett lennie ahhoz, hogy egyrészt világossá váljon az új világrend nagyszerűségre, másrészt alkalmas legyen a tudomány népszerűsítésére.

Lehet fantáziálni, de csak arról, amiről Hszi Csin-ping

Han Song, a kilencvenes évek elejének elismert sci-fi-írója szerint Kínában ez azért is okozhatott irodalomtörténeti szempontból nehézségeket, mert a kínai kultúra hagyományosan nem vonzódik a technikához és a modernizációhoz, maga a műfaj is nyugatról, Vernével érkezett az országba. Az idők persze változnak: most már nem olyan veszélyes science fictiont írni, mint korábban, és már nem kötelező feltétlenül hurráoptimista forgatókönyveket gyártani az ország várható sikereiről.

Legalábbis ezt mondják azok a szerzők, akik a kilencvenes években rászabadulhattak a műfajra, és ezt érzik a sci-fi fogyasztói is, de a párt nem igazán ezt érzi. A Wandering Earth sikere után közreadott kívánalmak listájában az első és a legfontosabb, hogy az újonnan megjelenő tudományos-fantasztikus filmek megfeleljenek Hszi Csin-ping gondolatvilágának.

Az előzmények után a további kívánalmak sem lehetnek túl meglepőek: az alkotásoknak hangsúlyozniuk kell a kínai értékeket, képviselniük kell a kínai kultúrát és esztétikai értékeket, és népszerűsíteniük kell a kortárs tudományos eredményeket (természetesen a kínaiakat), emellett alkalmasnak kell lenniük a tudományos gondolkodás propagálására és a kínai kutatók lelkesítésére is. A Variety által szemlézett jelentésben mindemellett nem feledkeznek meg arról sem, hogy a jó propaganda célhoz is ér, bár a speciális effektusok támogatásán kívül a használható forgatókönyvekre már nem sikerült határozott terveket megfogalmazni (a Wandering Earth-ről is megoszlanak a vélemények: a látványt sokan dicsérik, de a CGI-parádé a jelek szerint a sztori rovására ment).

Pozitív üzenet

A kínai science fiction kilépett Szíriusz kapitány és a szórakoztató ismeretterjesztés zsáneréből, de még nem érkezett meg a Hszi Csin-ping által megálmodott, minőségi, mindazonáltal az ő gondolatait hűen kommunikáló szuperprodukciókig. Ezekről eddig nem lehet túl sokat tudni: akad néhány olyan kínai szerző, akiknek a munkáit Amerikában is díjazták, ezek viszont nem felelnek meg feltétlenül a kommunista párt által kitűzött irányvonalnak, legalábbis Liu Ce-hszin angol nyelvterületen is ismert regénye, a Three-Body Problem nem úszta meg, hogy ne nyúljon bele a kínai cenzúra. A könyvből 2015-ben filmet is terveztek, de a forgatást végül leállították.

És hogy mi maradhat meg a nemzetközi piacnak, ha kínai sci-firől van szó? Úgy tűnik, hogy a legfontosabb szempont az, hogy ha sikerül eladni egy-egy filmet, az európai és amerikai nézők ne szembesüljenek semmilyen potenciális fenyegetéssel, hanem fogadják el tényként, hogy Kína most már űrnagyhatalom, és nem kell tőle félni, mert az egész Föld javát szolgálja.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: