A maori telepesek miatt veszítették el a szárnyaikat az álkérészek
Egy friss kutatás közvetlen kapcsolatot talált az Új-Zélandon élő álkérészek szárnyának fejlődése és az emberi tevékenység között: úgy tűnik, hogy ezek a rovarok, amelyek eredetileg röpképesek voltak, villámgyorsan alkalmazkodtak az emberi beavatkozás miatt megváltozott környezethez, és röpke 750 év alatt leszoktak a repülésről.
A kutatók a Zelandoperla fenestrata faj variációit vizsgálták, és arra jutottak, hogy ez az álkérész nagyjából 750 évvel ezelőtt, a maori telepesek érkezésekor került kellemetlen helyzetbe: az emberek kiirtották az erdőt, így az addig repülő rovarnak vagy vissza kellett volna húzódnia a megmaradt erdőségekbe, vagy alkalmazkodnia kellett az új helyzethez. Ez utóbbi következett be, az addig erdőkre optimalizált álkérész megszokta a mezei életmódot, ennek következtében pedig visszafejlődtek a szárnyai.
Álkérészből Új-Zélandon van röpképes és repülésre képtelen faj is, így a kutatók azt is megvizsgálták, hogy vajon nem egy opportunista gyalogkérész csapott-e le az így megnyíló élőhelyre. Kiderült, hogy az álkérészek röpképessége az erdővonalig tart: ahol nincs erdő, jellemzően repülésre képtelen fajok vernek tanyát. Az is kiderült, hogy a magasabban, a hegyekben élő rovarok jelentősen különböznek a mezőkre optimalizált fajoktól, a Zelandoperla fenestrata viszont nagyon hasonlít egy erdei, repülésre képes fajra.
A nyírfaaraszoló már megcsinálta
Darwin megfigyelte, hogy a szigeteken kifejlődő rovarok általában nem tudnak repülni: ennek van is értelme, hiszen ha elsodorja őket a szél, könnyen a tengerben köthetnek ki. Jon Waters, a tanulmány egyik szerzője szerint ez az országban leginkább a kopár hegyvidéki területeken figyelhető meg: amíg tart az erdő, az álkérészek repülnek, a hegytetőn viszont már nem. Azok a fajok, amelyek az erdővonal fölött élnek, már korábban kifejlődtek, a partvidéken honos álkérészek viszont csak később veszítették el a röpképességüket.
Waters és társai azt is megfigyelték, hogy a fajok elterjedése nem függ a tengerszint feletti magasságtól, hanem a környezetnek felel meg. A rovarok rendkívül gyorsan alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, de ez nem példa nélküli: a leghíresebb eset a nyírfaaraszoló (Biston betularia) nevéhez fűződik. Ez a lepke attól vált híressé, hogy az ipari forradalom hatására fekete színt öltött, a mindent belepő korom közepette így ugyanis kevésbé szúrták ki a ragadozók. Az első fekete példányt R. S. Edleston brit entomológus azonosította 1848-ban Manchesterben, 1900-ra pedig a brit városi populáció 98 százaléka sötét színt öltött.
A mostani kutatás szerzői szerint a röpképesség elvesztése az élőhelyek pusztítása mellett arra is rámutat, hogy milyen evolúciós hatása van az emberi tevékenységnek. Új-Zéland az egyik utolsó hely a Földön, ahol megtelepedett az ember, így különösen alkalmas arra, hogy a humán beavatkozás hatásait vizsgálják. Az erdőirtás globálisan az egyik legnagyobb probléma a biodiverzitással kapcsolatban, az erre adott evolúciós válasz pedig világszinten is érdekes lehet a környezet szempontjából.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: