Ha egymást sem értjük, valószínű, hogy egy idegen civilizációból semmit sem értenénk

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Száz éve született Stanisław Lem, a keserű humanista, futurológus, író, költő és általános zseni, az európai science fiction egyik legnagyobb alakja. Legalábbis valószínű, hogy 1921. szeptember 12-én történt a nagy esemény, de az is lehet, hogy 13-án: a kis Stanisław szülei állítólag trükköztek a dátumokkal, mert rossz ómennek tartották volna, ha a gyereknek egész életében tizenharmadikán kellett volna ünnepelnie a születésnapját. A trükk nem jött be: a család Lembergben élt, és Lem a város szovjet, majd német megszállása alatt is ott tartózkodott (gyerekkorában pedig előszeretettel tette tönkre a játékait, így egy szépen faragott zenélő dobozba is belepisált egy éjszaka, csak hogy tönkremenjen – ezért is hívta magát önéletrajzi könyvében kis szörnyetegnek). 

Lemberg (Lvov) 1939-ben a Szovjetunióhoz került, amikor pedig a szovjetek elhagyták a várost, a Belügyi Népbiztosság, az NKVD börtöneiben tartott politikai foglyokat kivégezték. Miután 2600 emberrel végeztek néhány nap alatt, a város a németek kezére került, akik azt híresztelték, hogy a mészárlásért a zsidók felelősek. Lem zsidó származású volt, és alig úszta meg élve a lembergi pogromot: előbb a Brygidki börtönben kellett eltakarítania a holttesteket, majd agyon akarták lőni, de egy német filmstáb váratlan felbukkanása miatt megmenekülhetett. A szerző kutatója, Agnieszka Gajewska szerint Lem ezután a lvovi gettóba került, ahonnan később hamis papírokkal elszökött. A család többi tagja a város környékén bujkált, de az író több nagynénje és nagybátyja is a mészárlás áldozatául esett. A háború végeztével Lem több családtagja is megpróbált hazatérni Kielcébe, ahol aztán az 1946-os pogromban többen is életüket vesztették.

Ami a Felsővárból kimaradt

Gajewska szerint mindez az író művein is nyomot hagyott, igaz, indirekt módon: ő maga nem sokat beszélt a zsidóságáról, sőt, azt mondta, sokáig azt sem tudta, hogy zsidó származású. Az irodalomtörténész szerint ez egyrészt nem igaz, hiszen a család részt vett a lembergi zsidó közösség életében, maga Lem pedig kitűnő jegyeket kapott hittanból. Gajewska szerint annak ellenére, hogy az író nem szeretett a háború alatti időkről nyilatkozni, az ekkori tapasztalatok több könyvén is nyomot hagytak. No nem túl látványos nyomot, mert a gyerekkoráról szóló önéletrajzi könyvében, a Felsővárban nem is említi a dolgot.

Lem a háború után a szüleivel együtt Krakkóba költözött, és ott fejezte be az orvosi egyetemet 1946-ban – illetve csak kijárta, de nem fejezte be, az abszolutóriumot nem tette le, mert attól tartott, hogy berántják katonaorvosnak. Ehelyett egy kutatóintézetben helyezkedett el, megírta első regényét, és verseket, novellákat is írt.  A kutatóintézeti munkát azonban egy idő után megunta, mégpedig azért, mert ott Trofim Gyenyiszovics Liszenko, a hírhedt áltudós doktrínáit kellett követnie. Liszenko, a Szocialista munka hőse kiállt az általa megvetett nyugati tudomány, egyebek mellett a genetika ellen, és saját különutas mezőgazdasági elképzelései miatt több millióan haltak éhen. Lem 1950-ig dolgozott a kutatóintézetben, első sci-fije 1946-ban jelent meg folytatásokban. 1948-ban megírta első, a science fiction műfaján kívül eső regényét, a Krisztus színeváltozása kórházat is, amelyben a lvovi fiatalság helyszínei köszönnek vissza, ezt azonban a cenzúra nem engedte megjelentetni. Gajewska szerint ez a regénye táplálkozik leginkább azonosíthatóan a világháború átélt eseményekből, illetve Lem ifjúságának helyszíneiből.

 Serkentő könyvek

Lem viszonylag gyorsan elég népszerű lett Lengyelországban, de fordítani is kezdték a műveit: Magyarországon a Világirodalmi Tájékoztató adta hírül 1956-ban, hogy az írótól rövidebb elbeszélések jelentek meg magyarul, 1957-ben pedig a Vas Népétől a Vörös Zászlóig méltatták az Asztronauták című regényt. Ez utóbbi lap egyenesen azt írja a könyvről, hogy „ifjúsági irodalmunk, mely Verne fantasztikus regényein kívül úgyszólván teljesen nélkülözte a tudományos alapon megírt fantasztikus irodalmat, Stanislaw Lem lengyel író művében érdekes, ismeretei bővítésére nagyon hasznos, kutató munkára serkentő könyvet kapott”. Az író később azt nyilatkozta, hogy korai műveit leginkább a szocialista realizmushoz lehetne sorolni, ezért nem is túl büszke rájuk: realista sem nagyon akart lenni, szocialista meg aztán pláne.

Lem 1991-benFotó: ULRICH SCHNARR/APA-PictureDesk via AFP

Az Asztronautákban Lem a Vénusz egy kihalt civilizációját írja le: a regényben kiderül, hogy a Tunguz-meteor valójában egy idegen fegyver volt, amellyel a Földre kezdtek lőni, a vénusziak viszont nem jutottak el odáig, hogy meghódítsák a bolygót, mert időközben egymással kezdtek háborúzni, és sikeresen kiirtották a bolygó teljes lakosságát. A könyvet Lem 1951-ben írta, a vénusziak sorsáról pedig nem nehéz az akkori feszült geopolitikai helyzetre asszociálni, így tett Filep Irén, a Vörös Zászló recenzense is.

Embert küldtünk az űrbe, de vécépapír, az nincs 

Lem általában nem politizált, nyilatkozataiban is óvatos volt, bár vérestollú kritikusként ismerték, aki könyörtelenül pocskondiázta a hanyatló nyugat sci-fi-szerzőit. Néhány hurráoptimista szerzővel szemben azt sem hitte, hogy a technológiai haladás az emberiség összes problémáját megoldja majd (Fehér Klára a Földrengések Szigetében). Leszek Koczanowicz lengyel filozófus szerint az író a második világháború tapasztalatai nyomán óvakodott attól, hogy általános érvényű gondolatokat fogalmazzon meg az emberi természetről és a moralitásról. Az, hogy a szovjeteknek sikerült embert küldeniük az űrbe, de nem sikerült megoldaniuk, hogy legyen a boltban vécépapír, arról győzte meg, hogy a technikai fejlődés nem mindig jár kéz a kézben a jóléttel. Fejlett volt az Asztronautákban a Vénusz népe? Mégis hogy jártak, ugye. 

Lem rekordidő alatt, rendelésre írta meg az Asztronautákat, éppen azért, mert kevés lengyel sci-fi-szerzőt ismertek akkoriban, a Czytelnik kiadó pedig ezt a hiányt próbálta pótolni. A kiadó képviselője, Jerzy Panski 1950-ben találkozott Lemmel a lengyel írószövetség zakopanei üdülőjében, és amikor szóba került közöttük, hogy milyen kevesen foglalkoznak az országban a műfajjal, megkérdezte az írót, hogy ő nem tudna-e valami ilyesmit írni. Tudott, bár azt nem tudta, hogy kicsoda Panski, ezért meglepődött, amikor kisvártatva megbízási szerződést kapott egy sci-fi regényre. Még azt sem tudta, hogy miről írhatna, de címnek beírta, hogy Asztronauták, aztán megírta magát a könyvet is.

Tér és idő

Ezt még számos klasszikus sci-fi követte, majd Lem perspektívát, talán műfajt is váltott. A hatvanas-hetvenes években a világ egyik legolvasottabb science fiction-szerzői közé tartozott: világszerte 45 millió példány fogyott a könyveiből, az író pedig magabiztosan mozgott a sci-fi műfajai között. Mindemellett felcsapott metafizikusnak is: egyik központi témája a tér és az idő lett, amiről a Felsővárban azt írja, hogy 

„A tér végül is szilárd és egy tömbből való, híján van a csapdáknak és kelepcéknek. Az idő ezzel szemben ellenséges, életveszélyes elem, úgy is mondhatnám, ellentmond az emberi természetnek. Eleinte évekig nagy nehézségeim voltak az olyan fogalmakkal, mint a holnap vagy a tegnap. Bevallom – korábban soha nem beszéltem erről senkinek –, hogy igen sokáig mindkettőt a térbe helyeztem.”

Itt kezdődött Lem metafizikai kálváriája, ami jó ideig eltartott, sőt, egy időben teljesen el is uralta az írásait (a hetvenes évektől egyre több esszét is publikál, ezek között ironikus fél-esszék, meg nem született művekről írott recenziók és hasonlók is szerepelnek). A gyerekkori játékból (a holnap az emeleten lakik, a tegnap leköltözött) valóság, vagy legalábbis irodalmi valóság lett. Már amennyire az írott szavak valóságnak számítanak: Lemnél a valóság sem igazi valóság, de ez elmondható még pár kiváló szerzőről, Ray Bradburyről vagy Philip K. Dickről is. Lem több olyan elméletet is felvetett, amelyet később másoknak tulajdonítottak: a filozófus Nick Bostrom 2002-ben állt elő azzal az elképzeléssel, hogy a valóság csupán egy számítógépes szimuláció, Lem már 1960-ban.

A jós

Dick még személyes konfliktusba is került Lemmel: a jelen szerint mindketten élénken érdeklődtek a metafizika, elsősorban az idő problematikája iránt, de Lem szerint Dick a dilettáns amerikai ponyva képviselője volt (később azonban megkapta az Ubik egy példányát, ami annyira tetszett neki, hogy beajánlotta a kiadójának is). Az író egyébként sem szerette nagyon az amerikai irodalmat, Dicket pedig végképp nem, pedig hasonló dolgokkal foglalkoztak – a korban nem sokan kötötték össze az Aquinói Szent Tamás által felvetett problémákat az űrkorszakkal. Lem mégis megtette, a Summa Technologiae címe valószínűleg direkt utalás a Summa Theologicára, maga Dick pedig legalábbis a Palmer Eldritch három stigmájában idézi a középkori egyháztudós művét. 

Lem műve ezúttal nem fikciós, az 1964-ben megjelent kötetben a futurológiával foglalkozik, és az emberiség múltját és jövőjét próbálja feltárni, a latin címmel persze némileg tréfát űzve a nagy műből. Mégsem vette komolytalanra, ahogy a regényeit sem (irónia azért akadt bennük): az életműből igazán könnyű egy olyan gyűjtést készíteni, amiben benne van minden az internettől az e-bookig (a Kindle technikáját lazán megjósolta 1961-ben, de akadnak még ott más meglepetések is).

Nem is létezik

A kettejük közötti koknfliktus leghírhedtebb eleme az volt, amikor Dick azzal vádolta meg Lemet, hogy nem is létezik, és egy levélben azt írta az FBI-nak, hogy a L.E.M. valójában egy kódnév, ami a science fiction álcája alatt akar kommunista propagandát terjeszteni az Egyesült Államokban. Bizonyos értelemben ennek a vádnak is van köze a metafizikához, de annál több köze van Dick hallucinációihoz: ekkoriban saját magáról is azt gyanította, hogy egy titokzatos náci szuperintelligencia arra kényszeríti, hogy bizonyos kódokat helyezzen el a regényeiben (levelezésükről itt lehet bővebben olvasni). Lem az orvos türelmével kezelte Dick kirohanásait, végső soron azonban Dick azon sértődött meg, hogy nem kaphatja meg dollárban a könyve jogdíjait. Az Ubikot maga Lem fordította le, és később, amikor már több regényéhez is hozzájutott, „látnoknak” nevezte a „sarlatánok között”, ez azonban valószínűleg már nem jutott Dick tudomására. 

Részben Dick vádjainak köszönhetően, részben pedig az amerikai science fictionre tett lefitymáló megjegyzéseiért az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írók szövetsége (SFWA) visszavonta Lem tiszteletbeli tagságát, igaz, Wojciech Orlinsky, Lem életrajzírója szerint ez az írót nem érdekelte különösebben.

Kommunikációs nehézségek

Ha egymást sem értjük, nagyon valószínű, hogy egy idegen civilizációból aztán semmit sem értenénk – ez volt Lem műveinek egyik gyakori motívuma, ami leghíresebb regényében, az 1961-es Solarisban is főszerepet kapott. A távoli bolygó intelligens óceánját megérteni képtelen ember küzdelmét bemutató sci-fit legalább ötször állították színpadra különböző feldolgozásokban, készült belőle négy opera (egy német, egy olasz, egy osztrák és egy japán) és három nagyjátékfilm, Borisz Nirenburg, Andrej Tarkovszkij és Stephen Soderbergh rendezésében – Tarkovszkij remekműve 1972-ben elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál zsűrijének nagydíját. 

Tarkovszkij Solarisának korabeli plakátjaFotó: HA.com

1968-ban jelent meg a kiábrándult hangévetelű Az úr hangja, amiben Lem ismét a kommunikáció lehetetlenségét járta körül. A nyugati szerzőkkel szemben is az volt a legfőbb kritikája, hogy a technológiára összpontosítanak és antropomorfizálják az idegen civilizációkat, aminek szerinte semmilyen alapja nincs (igaz, az előbbi epizód is mutatja, hogy Dickkel különböző okok miatt szintén félreértették egymást).

A jogdíjak körüli bürokratikus packázás már eleve feldühítette Lemet, aki egyébként sosem volt párttag (1970-ben megpróbálták meggyőzni ennek előnyeiről, de nem sikerült). Az FBI valószínűleg nem adott hitelt Dick delíriumos hőzöngésének, de a lengyel titkosszolgálat megfigyelte, épp a nyugati kiadókkal és szerzőkkel ápolt jó viszonya miatt. Minden meg is tettek ezeknek a kapcsolatoknak az ellehetetlenítéséért, ezért Lem 1978-ban levélben tiltakozott a párt Központi Bizottságánál. Nem túl nagy sikerrel: az írónak már így is elege volt a rendszerből, de amikor 1981-ben bevezették az országban a hadiállapotot, úgy döntött, hogy végképp elhagyja Lengyelországot. Először Berlinbe költözött, de a családját nem tudta magával vinni, úgyhogy később átmenetileg Ausztriában telepedtek le, ekkor már közösen.

Reméljük, hogy ezért senki sem tehető felelőssé 

Hiába jósolt meg több csodás találmányt is, Lem később kifejezetten kritikusan viszonyult a megvalósult fejlesztésekhez, és egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy az emberiség javát szolgálják. Arra figyelmeztetett, hogy a mesterséges intelligencia fejlődése ellustítja és elhülyíti az embereket, miközben elhiszik, hogy mesés körülmények között élnek (embert küldünk az űrbe, de azt nem tudjuk megoldani, hogy minden boltban legyen vécépapír). Morális alapon volt ateista: egy 1984-es interjúban azt nyilatkozta, hogy a világ olyan rosszul van összerakva, hogy szeretné azt hinni, hogy ezért senki sem tehető felelőssé.

Lem a kilencvenes években végképp szakított a science fictionnel, és a futurológiának szentelte az energiáit, 2006-ban, Krakkóban hunyt el szívbetegségben.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: