A ma 100 éve született Jancsó Miklós csodafegyvere: a hosszú snitt
A 2014. januárjában elhunyt Jancsó Miklós Cannes-i rendező- és életműdíjas, kétszeres Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas filmrendező 100. születésnapjára a Nemzeti Filmintézet Filmarchívuma digitálisan felújította a filmtörténet egyik legnagyobb hatású magyar életművét. A celluloidnegatívok digitalizálása és az egykori alkotótársak bevonásával, muzeológiai alapossággal elvégzett újbóli utómunkák a mester munkamódszerének mélyebb rétegeit is feltárták.
A Qubitnek Fazekas Eszter filmtörténész főrestaurátor és Ráduly György archívumigazgató beszélt az életmű felújításáról és az egyetemes filmművészetben megkerülhetetlen jancsói filmnyelv egyediségéről, a technológiát dramaturgiai eszközzé avató hosszú snittről.
Hosszú snitt
A hosszú snittek egyik úttörője Orson Welles 1941-es Aranypolgára volt, de Michelangelo Antonioni is előszeretettel élt azzal a módszerrel, amikor a kamera együtt mozog az eseményekkel. Ehhez a technikához többnyire vasúti hajtányhoz hasonló, fahrtsíneken futó kamerakocsit (dollyt) használnak a filmesek; a felvevőgép teljesen körbeforgatható, a kránnak nevezett kameradaruval pedig több méteres magasságba emelhető is. A világ filmművészetében long take-nek vagy long shot-nak nevezett, magyarul hosszú snitt néven emlegetett kamerahasználat Jancsó Miklós meghatározó rendezői eszköze, alkotásainak összetéveszthetetlen stílusjegye.
A Jancsó-snitt lényege, hogy hosszú beállításaival nem ringatja a publikumot a „mindenütt jelenvalóság” illúziójába. Az 1921-es születésű rendező „olyan képnyelvet hozott létre, amelynek jellemzője, hogy nem avatja be előre a nézőjét a várható eseményekbe” – írja Jancsóról David Bordwell amerikai esztéta az Elbeszélés a játékfilmben című, 1996-ban magyarul is megjelent könyvében. Ennek eredménye, hogy a néző emberibb szemszögből válhat részévé az alkotásnak. A Jancsó-snittnek nem mellesleg olyan korszakos rendezők életművében lett meghatározó szerepe, mint az amerikai Martin Scorsese, a mexikói Guillermo del Toro, az osztrák Michael Haneke vagy a művészmozik világsztárjának számító Tarr Béla.
A filmtörténetbe Jancsó-snittként bevonult műfogás az esztéták szerint amiatt több a sajátos tér-idő élményt nyújtó, egyetlen kamerával felvett hosszú beállításnál, hogy a magyar rendező hosszú perceken át tartó, színházi vagy táncelőadásra hasonlító jeleneteket koreografált, amelyeket a körbeforgó kamera megszakítás nélkül vett fel, miközben 360 fokos fordulatokat és akár 20-30 méteres utakat is megtettek a felvevőgéppel. A nagytotálok és a Jancsónál mindig hangsúlyosan fontos arcközelképek vágás nélküli egymásutániságát a zoomlencsék használata mellett a rengeteg kamera nélküli próba tette lehetővé. Egy-egy hosszú beállítás felvétele előtt akár egy álló napig is eltartott, amíg a szereplők és a jellemzően táncosokból, lovasokból álló statisztéria precízen begyakorolta az összes „járást”.
Technika és rítus
„Az 1969-es Sirokkóról Pintér Georg által Tanulmány címen forgatott werkfilmben tökéletesen látszik, hogy milyen hosszú fahrtsíneket használtak. Ez a film máig a legtöbbet árulja el a módszer technikai hátteréről” – mondja Ráduly. Jancsó a werk-filmben azt mondta, hogy a hosszú snitt alkalmazásával olyan filmnyelven dolgozik, ami az íráshoz, az irodalmi leíráshoz áll a legközelebb. A Marina Vladyval az egyik főszerepben forgatott Sirokkó játékideje ugyan 1 óra 20 perc, de mindössze 11 snittből áll.
Fazekas Eszter szerint már az 1964-es Oldás és kötésben tetten érhető ez a törekvés, az egy évvel későbbi Így jöttemben és az 1966-os Szegénylegényekben pedig már kifejezetten a dramaturgia része, ahogy a kamera követi, majd be is keríti a szereplőket. A filmről filmre kiteljesedő, a kortársakénál jóval nagyobb szabadságot adó módszerrel a filmtörténész szerint Jancsó egyre inkább a filmezés határterületein járt.
Fazekas Eszter szerint Jancsó és operatőrei, elsősorban a mozgásokat tökélyre fejlesztő Kende János a szó technikai értelmében is a végletekig feszegették a határokat. Az 1968-as fekete-fehér Csend és kiáltás egyik jelenetének első képein például szó szerint szétveri a ház falát a napfény, majd a kamera egy snitten belül bemegy az asszonyokkal a sötét belső térbe. „A film újra fényelése folyamán ezeket a kontrasztokat nem könnyű digitálisan visszaadni, mert a kép egy jeleneten belül, akár többször is beég, aztán pedig alul exponált” – mondja a filmtörténész.
Fény és árnyék
A filmszalag átvilágításán alapuló analóg vetítés során a szándékosan beégetett vagy alulexponált képi információ is láthatóvá vált, de ugyanazon képkocka beszkennelt verzióján a digitális eszköz csak fehér vagy fekete masszát érzékel.
Fazekas szerint a filmnegatív digitalizációja felerősíti és gyakran hibaként érzékeli az ilyen jellegű képi effektusokat. A 2014-ben zajló első restaurálásakor a Szegénylegények nyitó képsoraiból az akkori hibajavító szoftver például eltűntette a pusztai pacsirtákat, a szabadság szimbólumait. Nem mindegy tehát hogyan állítja be a képrestaurátor a szoftvereket, és manuálisan hogyan korrigálja azt a munkát, amelyet a gépi intelligencia végzett el.
A digitalizáció tette láthatóvá azt is, hogy miként viszonyult Jancsó a világításhoz. A már színesben forgatott 1971-es Égi bárány és az 1974-es Szerelmem, Elektra restaurálásakor lett igazán feltűnő, hogy kint a természetben a jeleneteken belül folyamatosan változik a fény, de az egymást követő snittek fényértékeit sem szabad közös nevezőre hozni, mert eredetileg is más kondíciók között készültek.
A Szerelmem, Elektra ráadásul az első olyan Jancsó-film, amelyben többször is 360 fokban fordul a kamera, márpedig ha lámpákkal dolgoztak volna, azok belógtak volna a képbe. Fazekas szerint egyébként is a rituálé, a balettszerű koreográfia volt a lényeges, nem pedig a fény.
Fazekas utalt arra is, hogy a kópiák felújításában részt vevő Kende János hangsúlyozta, hogy az egységes fényelés ez eredeti utómunkák során sem volt cél. A hangsúly a mozgások lekövetésén volt, nem pedig a minél tökéletesebb megvilágításon. „A 35 milliméteres vetítőgépek ráadásul elkenték az életlenségeket, a tekercsek közötti fénykülönbségeket és a nyersanyag hibáit is” – teszi hozzá Ráduly.
Az utólag feltárt technológiai hibákat a restaurátorok szerint minden másnál jobban megmagyarázza az a több egykori operatőr által is emlegetett anekdota, amely szerint amikor a filmgyárban megkapták a kemény valutáért beszerzett nyugati nyersanyagot, a csomagolásból rendszeresen előbukkant a felhasználási országot jelző „For East” (keletre szánva) feliratú cetli.
A Jancsó-módszer mellett ebből is fakadt, hogy az eredeti negatív digitális felújítása során rendszeresen előfordult, hogy snitten belül teljesen megváltoztak a fényértékek, és ez a digitális anyagon jobban érzékelhető, hiszen a negatív képe élesebb, nem takarja az az alapfátyol, amely minden celluloid filmkópia jellegzetessége.
A hosszú Jancsó-snitteken rendszeresen hirtelen beborul, a színek és a fényviszonyok teljesen megváltoznak, ezek Fazekas szerint „fokozzák azt a drámai hatást, hogy a Történelem nagy eseményei a Természet, az univerzum részei”. A felújítás célja Fazekas és Ráduly elmondása alapján nem az utólag hibának tűnő tökéletlenségek kijavítása, hanem az eredeti alkotás képi világának megőrzése. A restaurátori etikával ugyanis nem fér össze, hogy a mai ízléshez igazítsák a klasszikussá váló filmek vizuális világát.
A címlapkép Esti János fotója.
Korábbi kapcsolódó cikkeink: