David Attenborough természet-dokumentumfilmjeire gondolva általában az óceán mélyén burjánzó színes élővilág, a kásás tengervízbe gigantikus erővel szakadó gleccserek, vagy mondjuk az esőerdőben a legkülönösebb párzási táncokat lejtő madarak képei ugranak be az embernek. Alatta szól az adott jelenet hangulatához illő zene (legyen az burleszkjazz vagy zsákmányszimfónia), és a mester angolosan hangsúlyos morgása – amihez az elmúlt években egy fokkal harciasabb szellem is járult.

A természettudóst a radikális környezetvédők sokáig azzal támadták, hogy hiába van a filmjeinek egy általános „vigyázzunk a Földre!” üzenete, ha az elveszik a szemet kápráztató felvételek rengetegében, és a végén úgyis mindenki csak arra emlékszik, hogy milyen durva volt 4K-ban látni a lángoló erdőből menekülő vadállatokat. A látványos katasztrófák hatásainak kifejtése sokszor elmaradt, és a következő jelenetben jött helyette egy seggre eső pingvin, hogy oldja a feszültséget.

Eközben az is folyamatosan emeli a nézők ingerküszöbét, hogy egyre csökken a legprofibb kamerákkal dolgozó stábok és az okostelefonos turisták által készített felvételek közötti minőségkülönbség. Ráadásul Attenborough filmjeiben szinte mindent láttunk már a világ minden tájáról, ezért akármilyen lenyűgözők is még mindig, törvényszerűen egyre kisebb hatást tudnak elérni a képei.

Az elmúlt években látványos volt a változás. Szinte nem lehetett nem hallani róla: kiemelt előadóként szólalt fel az ENSZ klímacsúcsán és a davosi Világgazdasági Fórumon, a BBC mellett a sokkal nagyobb nemzetközi elérést biztosító Netflixnek is elkezdett filmeket gyártani, nemrég pedig egy Instagram-oldalt is létrehozott, és a Youtube-on válaszolgatott többek között Billie Eilish vagy Maisie Williams kérdéseire, hogy a fiatalabb generációkat is meg tudja szólítani. Dokumentumfilmjeiben eközben egyre több időt szentelt a klímaváltozásnak, a műanyagszennyezésnek és más égető környezeti problémáknak.

Most, 93 évesen még erőteljesebb eszközhöz nyúlt: mivel kora miatt az utóbbi időkben már nem utazott el mindenhova a stábjával, narrátorként sokkal kevesebbet láttuk, de az Egy élet a bolygónkon (A Life on Our Planet) című új filmjében egyből kettőt lép előre, és saját személyét helyezi a középpontba. A hivatalosan is tanúvallomásnak nevezett filmben a hatvanhat éves karrierje során tapasztalt környezeti és természeti hanyatlás érzékletes bemutatása mellett a jövőre nézve is tanácsot ad – és azt a poklot is bemutatja, amivé a Föld válik, ha nem fogadjuk meg a tanácsokat.

Mindezt úgy, hogy ő maga többször látható a képernyőn, mint valaha, egyenesen a kamerába, vagyis a nézők szemébe nézve sulykolva a kellemetlen tényeket.

link Forrás

Az emberi civilizáció aranyokra és a nagy ráeszmélés

A film hangulatát már a kezdő Csernobil-motívum előrevetíti: Attenborough kifejti, hogy az a környezet- és természetpusztító életmód, amely a 20. században eluralta a világot, gyakorlatilag ugyanolyan hatással jár, mint a csernobili katasztrófa, csak térben és időben elnyújtva. Emberi hibából ered, de nem pillanatok, hanem évtizedek alatt zajlik le, és egy 30 kilométeres zóna helyett az egész világot teszi élhetetlenné.

A kulcs a biodiverzitás, a biológiai sokféleség hanyatlása, ami szintén olyan elnyújtott és bonyolult folyamat, amit nehéz befogadnia az agynak, így nem sokan törődnek vele. A Föld körülbelül 10 millió fajának minden egyede a Nap energiáját és a Föld erőforrásait hasznosítja, és ezeken osztozva olyan finomhangolt rendszer részét képezi, amelynek az emberi faj is csak egy tagja. Minél több faj életterét pusztítja el az ember, annál inkább csökken ez a sokféleség, és borul fel a természet rendje.

Attenborough ezt első kézből tapasztalta élete során, amit minden lehetséges eszközzel kifejt. És akármilyen furcsa, új filmjének talán legmegdöbbentőbb képkockái fekete háttérre írt fehér betűkből állnak. Egy cikkben leírva már nem tűnik olyan durvának, hogy az elmúlt 93 évben megháromszorozódott a Föld népessége, vagy hogy másfélszeresére nőtt a légkör szén-dioxid-tartalma, de az időrendben haladó film jelenetei közé beszúrt puszta adatok mégis hatásosak.

Jelen korunk, a holocén a Föld történetének egyik legstabilabb időszaka. Az átlaghőmérséklet tízezer éven át egyik irányba sem ingadozott 1 Celsius-foknál többet, és ebben fontos szerepe van a gazdag és nyüzsgő élővilágnak. A fitoplanktonok és az északi erdők a légkör egyensúlyát biztosítják a szén megkötésével; a síkságok hatalmas állatcsordái trágyázzák, így bőségessé teszik a legelőket; az Egyenlítőt övező sűrű esőerdők a Nap energiáját felhasználva oxigént és páratartalmat juttatnak a globális légáramlásba; a sarki jég óriási fehér felülete pedig a napsugarak visszaverésével hűti a Föld klímáját.

Az élővilág hozzászokott az évszakok kiszámítható rendjéhez, és az emberi civilizáció is annak következményeképp fejlődhetett ki, hogy az első mezőgazdászok rájöttek, hogyan használják ki az évszakok változását növények termesztésére. Mivel az élővilág biztosította a feltételeket, az emberi faj fennmaradt, és egyre intelligensebb lett – ennek a levét issza most a természet.

Miután ezt elmeséli, Attenborough azt is megállapítja, hogy a lehető legjobb korban született. A globális közlekedés akkor vált elérhetővé, amikor 1954-ben elkezdődött a karrierje, így az elsők között tapasztalhatta meg testközelből a világ legkülönbözőbb tájainak sokféleségét. „Órákon át lehetett repülni érintetlen vadon felett. Nekem az volt a dolgom, hogy felfedezzem ezeket, és rögzítsem az otthoniaknak, akik azelőtt nem láttak tobzoskát, lajhárt vagy Új-Guinea belsejét.”

Úgy véli, ez volt az emberi civilizáció aranykora: a második világháborúnak vége lett, a technológia egyre nagyobb ütemben fejlődött, a jövő izgalmas volt. „Ez még jóval azelőtt volt, hogy bárki láthatta volna, hogy baj van.” Az 1960-as évek űrutazásai megváltoztatták az emberiség gondolkodását. A nagy feketeségben apró kék pontként látott Föld képe tudatosította, hogy a létezésünknek van határa, vagyis végső soron az ember függ a körülötte lévő, véges természettől.

Filmjeiben mindent megmutatott, mégsem tanultunk belőlük

Már rég ismert természetfilmes volt, amikor az 1970-es évek végén sosem látott vállalkozásba fogott: a Föld élővilágának történetét akarta elmesélni 13 részben, három éven át és 39 országban forgatva. Azt mondja, ekkor már érezhető volt, hogy néhány fajt nehéz megtalálni. A közép-afrikai hegyi gorillák úgy kiszorultak élőhelyükről, hogy a megmaradt 300 egyed mellé őröket állítottak, az ipari bálnavadászat pedig tizedelte a világ legnagyobb állatainak populációit. „1979-ben mutatták be a filmet. Ekkorra elfogytak a korlátok, az emberiség elszakadt az élővilágtól: legyőzték a betegségeket, és rájöttek, hogyan lehet globálisan megszervezni az élelmiszer-ellátást. Fajok helyett egész élőhelyek kezdtek eltűnni.”

A kamerába beszélő Attenborough, a kísérő természeti képek és a felvillanó adatok hármasát néha animációk is kiegészítik, az élőhelyek csökkenéséről például sokkal többet elmond a zöld területek látványos összehúzódása a térképen, mint az az adat, hogy az 1950-es években Borneo háromnegyedét esőerdő borította, az ezredfordulóra viszont a felére csökkent ez a terület. Igaz, még többet mondanak az olajpálma-termelés miatt kivágott őshonos fák helyén tanácstalanul üldögélő orangutánok felvételei. Még több unalmas adat: a világ esőerdeinek felét már letarolta az ember, a borneói orangutánok populációja pedig kétharmadával csökkent, mióta Attenborough először találkozott velük.

A 2001-es Kék bolygóban bemutatott jelenségekből sem tanult az emberiség. Az 1950-es években pár év alatt sikerült a nagy halak többségét kifogni, az üres hálókkal hazatérő halászflottákat pedig államilag kellett támogatni, hogy ne menjenek tönkre. Azóta a nagy halak 90 százaléka eltűnt a tengerekből, márpedig nélkülük akadozik az óceánok tápanyagkörforgása, a planktonok állománya csökken, így kevesebb szenet tudnak megkötni, és kevesebb oxigént juttatnak a Föld légkörébe. A korallzátonyok fehéredését sokan a Kék bolygóban látták először, de hiába figyelmeztettek már 20 éve, hogy a folyamat vége az óceán és a bolygó felmelegedése, pusztulásukat nem sikerült megállítani.

„A fosszilis energiahordozók égetésével 200 év alatt elértük, amihez korábban a vulkáni aktivitásnak 1 millió évre volt szüksége. Az 1990-es évekig a globális léghőmérsékleti egyensúly stabil volt. Most már elmondhatjuk, hogy valóban globális nyomot hagytunk. Az élet alapjait változtattuk meg”

– mondja nézői szemébe Attenborough, néhány utolsó adattal zárva a film múltról és jelenről szóló részét.

• A halállomány 30 százalékát kritikus szintig túlhalásztuk.
• Évente 15 milliárd fát vágunk ki.
• A gátak, a szennyezés és a tavakból, folyókból elveszett víz több mint 80 százalékkal csökkentette az édesvízi populációk méretét.
• A Föld termékeny területeinek fele ma már mezőgazdasági terület.
• A bolygó madárállományának 70 százaléka haszonállatként van tartva, a többségük baromfi.
• A földi emlősök összsúlyának több mint harmadát az ember teszi ki, míg 60 százalékát fogyasztásra tenyésztett állatok. Az összes többi fajra, az egerektől a bálnákig 4 százalék jut.

A természet előbb vagy utóbb újjáépül, de mi döntjük el, hogy részt akarunk-e venni benne

A film kétharmadánál a természettudós vesz egy nagy levegőt, és megérkezünk a jövőbe.

„Ez az én tanúvallomásom. A globális hanyatlás története egyetlen emberöltő alatt. De itt nincs vége a történetnek. Ha ezen az úton folytatjuk, a veszteség, amely életem meghatározó része volt, eltörpül majd amellett, ami még csak most következik.”

Valószínűleg karrierje legpokolibb montázsában foglalja össze, a tudomány mai állása szerint milyen lett volna az élete, ha ma születik. Harmincéves korában azt látná, hogy az amazóniai esőerdő szavannává silányult, tömeges fajpusztulást okozva; a permafroszt kiolvadásával felszabaduló metán hatalmas mértékben felgyorsította a klímaváltozást; a meleg és savas óceánokból pedig eltűntek a korallzátonyok, a halállomány összeomlását okozva. Nyugdíjas éveiben így filmezés helyett arra törekedhetne, hogy a 4 Celsius-fokkal melegebb Föld több milliárd lakosával ellentétben ne váljon hajléktalanná, és a túlhasználattól kimerült termőtalajok okozta élelmiszer-ellátási válságban jusson neki néhány falat.

Persze ő is szívesebben vonulna vissza, mint hogy 93 évesen is azt próbálja megértetni mindenkivel, hogy saját és gyerekeik jövőjét teszik éppen tönkre, de akármilyen csalódott is, nem tehet mást. Életének utolsó éveiben ezért minden korábbinál több időt és energiát szentel annak, hogy felhívja az egyszerű emberek és a világ vezetőinek figyelmét: van megoldás, csak az akarat hiányzik. „A megoldás mindvégig az orrunk előtt volt. A stabilitás helyreállítása érdekében a biodiverzitást kell növelni – épp azt, amit eltüntettünk. Ez az egyetlen kiút a válságból, amit előidéztünk.”

Olyan példákkal szemlélteti az emberiség előtt álló tennivalókat, amelyek helyi szinten már működnek, és ha globálisan kiterjesztenénk őket, megmenthetnék a bolygót.

• A népesség növekedését japán mintára lehetne megállítani, mielőtt túl késő. A szegénység felemelését az egészségügy és az oktatás javításával lehet elérni, ami nemcsak a populációt stabilizálná, hanem a jólétet is növelné.
• A megújuló erőforrások szükségességét Marokkó példája mutatja. A húsz éve még az importált olajtól és földgáztól függő Marokkó ma szükségletei 40 százalékát otthon termeli meg, a világ legnagyobb naperőművét is tartalmazó megújulóparkjaiban. A nap-, szél-, víz- és geotermikus energia az elterjedése után olcsóbbá, míg a városok csendesebbé és tisztábbá válhatnak.

• Az óceán egészsége duplán fontos: a nyüzsgő vízi élővilágnak köszönhetően csökken a légkör széntartalma, és bőséges a halállomány, ami a világ legnagyobb vadhúsforrása. Amikor a csendes-óceáni Palau több szakaszon betiltotta a halászatot, a védett halállomány és a korallzátonyok is regenerálódtak. Az ENSZ nemzetközi vizeken is ilyen tiltott zónák létrehozásán fáradozik.
• A megművelt területeket jelentősen csökkenteni kell, hogy a vadállatok visszatérhessenek. Ennek legegyszerűbb és leggyorsabb módja, ha változtatunk az étrendünkön, mivel nincs elég hely a Földön több milliárd húsevő ellátására. Ha mindenki legalább főként növényalapú diétát követne, a most megművelt területek felére lenne csak szükség. A fenntartható növénytermesztésre Hollandia a legjobb példa, ahol a helyhiánnyal küzdő farmerek fenntartható, beltéri növénytermesztéssel két generáción belül megtízszerezték a terméshozamot. Kis mérete ellenére Hollandia ma a világ második legnagyobb élelmiszer-exportőre.
• Az erdőknél nincs jobb technológia a szén-dioxid megkötésére, ráadásul egyben a biológiai sokféleség központjai is. Attenborough az erdőirtások azonnali leállítását követeli, és azt, hogy olajpálmát vagy szóját csak olyan helyeken lehessen ültetni, ahol már rég kivágták az erdőket – elvégre van ilyenből elég. Száz éve Costa Rica területének kétharmadát erdő borította, a határtalan fakitermelés ezt az 1980-as évekre a harmadára csökkentette. A kormány ennek láttán támogatni kezdte a földbirtokosokat, hogy őshonos fákat ültessenek, és 25 év múltán újra az ország felét borítják erdők.

„Van egy elv, amely mindennél fontosabb. A természet a legnagyobb szövetségesünk és a legnagyobb inspirációnk. Azt kell tennünk, amit a természet mindig is tett, hiszen az élet rejtélyét már rég megoldotta. Egy faj csak akkor boldogul, ha körülötte minden más is jól működik. Ha ezt a valóságot elfogadjuk, megoldhatjuk az előttünk álló problémákat” – összegzi Attenborough.

Bár a természettudós épp az elmúlt hetekben tért vissza legújabb BBC-sorozata, a növények perspektíváját bemutató Zöld bolygó forgatására a koronavírus-járvány miatti kényszerszünet után, a jövőben nehéz lesz olyat alkotnia, hogy ne az Egy élet a bolygónkon legyen karrierjének utolsó nagy klasszikusa, a természet- és környezetvédők saját Képes Bibliája.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás