Stanley Kubrick meghiúsult Napóleon-filmje mellett minden bizonnyal az Alejandro Jodorowsky-féle Dűnére hangzik el legtöbbször a címben szereplő állítás, és nem nehéz megérteni, miért. Az a kezdetektől világos volt, hogy Frank Herbert őrült univerzumát csak egy hasonlóan őrült rendezőzseni tudja filmre vinni, és milyen formátum tűnt volna jobbnak egy Dűne-adaptációhoz a hetvenes években, ha nem egy tízórás avantgárd eposz A vakond és A szent hegy rendezőjétől, Salvador Dalíval és Mick Jaggerrel a főbb szerepekben, a Pink Floyd zenéjére?

Ilyen vállalkozásra azonban még a formabontó független filmek aranykorában is nehéz volt összekalapozni 15 millió dollárt (ó, ha létezett volna már crowdfunding), ráadásul az összegyűlt kreatív monstrumok is elkezdték felfalni egymást, így a projekt végül az utolsó pillanatban, amikor már készen álltak a forgatásra, elhalt. Az ötletet minden stúdió imádta, de senki sem merte bevállalni. Az utolsó képkockáig megtervezett film látványtervei úgy jártak kézről kézre Hollywoodban, hogy mindenki lopott belőle egy kicsit, így hiába nem készült el Jodorowsky Dűnéje, a DNS-ét szétszórta a filmiparban, és nélküle az Alien, a Star Wars vagy a Terminátor sem lett volna olyan, amilyen – ha egyáltalán elkészülhettek volna.

„Nem lehet remekművet készíteni egy kis őrültség nélkül, legyen szó a Pink Floydról, Dalíról vagy Orson Wellesről. Lehet, hogy a Dűnében túl sok volt az őrültség?” – tette fel a meglehetősen költői kérdést Michel Seydoux producer a film körüli kálváriát bemutató 2013-as dokumentumfilben.

Ezt is a Beatlesnek köszönhetjük

Herbert regényének megjelenése után mindössze hat évvel, 1971-ben Arthur P. Jacobs, A majmok bolygója-filmsorozat producere megszerezte az adaptáció jogát, de még a kor leggrandiózusabb rendezőjével, Davin Leannel (Híd a Kwai folyón, Arábiai Lawrence) összefogva sem tudta egy moziba sűríteni azt a rengeteg vizuális ötletet, amit a szerző 400 oldalban az olvasók elé tárt. A megfilmesíthetetlennek ítélt projektet így aprópénzért árulták az első embernek, aki hajlandó vele valamit kezdeni.

Mire az 1929-ben született chilei művész, Alejandro Jodorowsky elkészítette első filmjét, az 1968-as Fando és List, már próbálkozott a költészettel, tanult filozófiát és pszichológiát, dolgozott pantomimesként, cirkuszi bohócként és színházi rendezőként is. Élt Mexikóvárosban és Párizsban is, ahol megismerkedett a szürrealista mozgalom legradikálisabb művészeivel, és ezeket a hatásokat elkezdte filmötleteibe építeni. 1970-ben elkészült A vakond (El Topo) című filmjével, amely meghozta neki a világsikert: személyesen John Lennon intézte el a vadnyugatért rajongó hippik kedvenc műfajába (acid western) tartozó klasszikus amerikai forgalmazását.

A Beatles-cég, az Apple Corps elnöke, Allen Klein abba is beleegyezett, hogy következő filmjére egymillió dollárt adjon, így a rendező még nagyobb lehetőséget kapott, hogy szabadon engedje fantáziáját. Az 1973-ban megjelent A szent hegynek Jodorowsky volt a rendezője, írója, főszereplője, producere, látvány-, díszlet- és jelmeztervezője. A spirituális LSD-tripnek is beillő film láttán a feltörekvő francia producer, Michel Seydoux eldöntötte, hogy Jodorowskyval szeretné elkészíteni a következő filmjét. Amikor Seydoux felajánlotta neki, hogy bármit megrendezhet, ő majd finanszírozza, a chilei gondolkodás nélkül rávágta, hogy „Dűne!”.

Pedig állítása szerint azelőtt nem is olvasta a regényt. „Egy barátom mesélte, hogy fantasztikus. Mondhattam volna Don Quijotét vagy Hamletet, de a Dűnét mondtam.” Seydoux kapott az alkalmon, hogy olcsón hozzá lehetett jutni a filmes jogokhoz, és kibérelt egy hatalmas francia kastélyt Jodorowskynak, hogy a feladathoz illő körülmények között nekikezdhessen a forgatókönyvírásnak. Amikor a chilei végzett a munkájával, úgy érezte, nem munkatársakat, hanem „spirituális harcosokat” kell maga mellé kerítenie, akik nemcsak területük legjobbjai, de hisznek is abban, hogy a filmtörténet valaha volt legnagyobb művészi alkotását készítik el.

Képzőművészek és progrockerek, egyesüljetek!

Első lépésben kellett valaki, aki meg tudja rajzolni a Jodorowsky fejében megszületett képeket. A rendező ekkoriban talált rá a Blueberry című western-képregénysorozatra, ami a Moebius néven alkotó Jean Giraud műve volt. Miután saját ügynökének irodájában véletlenül összetalálkozott a rajzolóval, rábeszélte, hogy tartson vele ezen az utazáson, és közösen alkossák meg a Dűne storyboardját – vagyis azt a könyvet, amelyben az első képkockától az utolsóig le van rajzolva, mi látható majd a filmben.

Jodorowsky elméjében a sci-fi univerzuma egy nagy színház volt, amelyben az űrhajók is élettel teli lények voltak, „mint egy hatalmas rovar, egy csodálatos madár”. A rendezőt lenyűgözték a brit illusztrátor, Chris Foss rajzai, aki többek között Asimov Alapítvány-trilógiájának borítóit is tervezte. Foss – aki később az Alienen, a Supermanen és Stanley Kubrickkal is dolgozott – úgy tartja, hogy karrierje során egy rendező sem tudta kiváltani belőle azt a kreativitást, amit Jodorowsky: „Alejandro leült, elmesélte a sztorit, szavakba öntötte a részletes látványt, és máris láttam magam előtt. Csodálatos folyamat volt. Motivált, aztán magamra hagyott, hogy feldolgozzam.”

Az is nyilvánvaló volt, hogy Hollywood lehető legügyesebb trükkmesterére lesz szükség, ha az álomszerű intergalaktikus képeket filmre akarják vinni – ne feledjük, 1974-ben járunk, három évvel a Star Wars előtt. Ekkor még mindig Stanley Kubrick hat évvel korábbi eposza, a 2001: Űrodüsszeia számított a sci-fi látványvilág csúcsának, ezért Jodorowskyék felkeresték Los Angelesben a film vizuális effektusaiért felelős Douglas Trumbullt, akinek pár beszélgetés után már ötletei is voltak a Dűnéhez, de a rendező végül túl technikai gondolkodásúnak tartotta őt, így nem felelt meg a spirituális harcos kritériumainak. Így a John Carpenter-féle Sötét csillag effektmesterére (és író-főszereplőjére), Dan O'Bannonre esett a választás, aki csatlakozott is a Párizsban berendezkedett kollektívához.

Később Salvador Dalí mutatott Jodorowskynak egy albumot, ami nagy hatást gyakorolt rá abban az időben, és ami a nem túl ismert svájci képzőművész, Hans Ruedi Giger alkotásait tartalmazta. Mivel a rendező a Harkonnenek otthonának egyébként is sötét, gótikus világot képzelt el, rábeszélte a később csak H. R. Gigerként elhíresült dizájnert, hogy a filmvilágban a helye. Miután a Dűne-projekt összeomlott, a filmhez készített kellék- és díszlettervei az Alien-sorozat lényeinek és építményeinek meghatározó elemeiben köszöntek vissza.

Mivel az audiovizuális triphez elengedhetetlen a megfelelő zenei aláfestés, Jodorowsky a soundtrackre is egyedi megoldással készült: eredetileg minden bolygónak külön zenei világa lett volna, így bolygónként egy-egy zenekart szerződtetett volna. Két együttessel sikerült is megállapodnia: a Pink Floyddal és az agresszív progrockot játszó, sci-fi ihlette szövegvilágú francia Magmával. „A Pink Floydnak volt egy albuma, a Dark Side of the Moon. Számomra az ember pont olyan, mint a Hold. Az egyik oldala ragyogó és fényes, a sötét oldala pedig a mély és rejtélyes tudatalatti” – mondja Jodorowsky a dokuban, majd elmeséli, hogy amikor Londonba utaztak a zenekar tagjaival találkozni, először leordította a zenészek fejét, mert Big Mackel tömték a fejüket, miközben a világ legnagyobb lehetőségét kínálta nekik. A Pink Floydnak aztán annyira megtetszett a projekt, hogy egész albumot akartak építeni Herbert világára.

Tarot-kártyával és végtelen kajával vette rá a kor ikonjait, hogy játsszanak a filmben

A főszerepre egy olyan fiúra volt szüksége, aki nemcsak el tud vinni a hátán egy ilyen eposzt, hanem egyben hitelesen megtestesíti azt az erős messiásszerepet, amit Paul Atreides karaktere megkövetel. Korábbi filmjeiben is szereplő fia, Brontis ekkor 12 éves volt, és a rendező eldöntötte, hogy amíg a forgatás elkezdődhet, igazi harcost farag belőle, aki kész eljátszani Pault. Felbérelte Jean-Pierre Vignau harcművészt, aki a karate és a ju-jitsu, a dzsúdó és az aikidó különböző kombinációira, kés- és kardforgatásra tanította Brontist – közel két éven át, a hét minden napján, napi akár hat órában.

„Mindenki azt kérdezte tőlem, hogy miért akarom megváltoztatni egy gyerek gondolkodását, emberfeletti lényt varázsolni belőle. Erre az volt a válaszom, hogy csak felébresztem a kreativitását, megnyitom az elméjét. Nem tudom, hogy tényleg megváltoztattam-e az életét, de ma már azt kérdezem magamtól: mit tettem? Feláldoztam a fiamat? Akkoriban viszont úgy voltam vele, hogy ha le kell vágnom az egyik karomat, hogy elkészíthessem ezt a filmet, akkor levágom.”

Hogy ki az egyetlen ember, aki eljátszhatja a világegyetem császára, IV. Shaddam szerepét, Jodorowsky előtt nem volt kérdéses. Salvador Dalí ekkor 70 éves volt, és megközelíthetetlennek tartották, de a chilei megtalálta a módját, hogy felvegye vele a kapcsolatot: miután meglátta egy New York-i étteremben, egy tarot-kártyán küldött neki üzenetet. Ezzel olyan perverz játszma kezdődött el kettejük között, amit a katalán művész akkori múzsája, Amanda Lear szerint egymás tisztelete mellett a művészi féltékenység is hajtott: Dalí tényleg el akarta játszani az univerzum uralkodóját, de közben tudta, hogy ezért Jodorowsky bármit képes megadni, így egyre lehetetlenebb feltételeket szabott, a rendező pedig – magát az alkudozást is egyfajta performanszként élvezve – belement a játékba.

Dalí Hollywood legjobban fizetett színésze akart lenni, 100 ezer dolláros óránkénti díjat követelve, mire a producer javaslatára Jodorowsky percenként 100 ezret ajánlott neki. Igaz, azt nem említette, hogy ez nem a forgatásra vonatkozik, hanem azoknak a jeleneteknek a játékidejére, amelyekben a végső filmben feltűnik a karaktere – Jodorowsky ezt 5 percre becsülte. Amikor már semmilyen destruktív ötlet nem jutott Dalí eszébe, olyan kérései voltak, hogy a filmben egy égő zsiráf is legyen a palotájában – a készítők még ebbe is belementek, bízva a speciális effektekért felelős csapat képességeiben.

A Harkonnen-örökösök legszexibb tagját, Feyd-Rauthát (akit a Lynch-filmben Sting játszott emlékezetesen) galaktikus rocksztárként képzelte el Jodorowsky, a storyboard szerint például egy olyan jelenetben láthattuk volna, amelyben a karakter a leírás szerint „lángra gyújt egy pillangót, majd beleszív a spanglijába”. Mick Jaggert sem volt könnyű csak úgy elérni nem sokkal az Exile on Main St. megjelenése utáni csúcson, de a rendező kapott egy tippet, hogy a párizsi burzsoázia melyik estjére kell elmennie, hogy ott találja Jaggert. Jodorowsky visszaemlékezése szerint az énekes egy végtelennek tűnő terem végéből pillantotta meg őt, lassan odasétált hozzá, és csak annyit mondott a felkérésre, hogy „igen!”, majd továbbsétált.

Valamivel jobban kellett győzködni a groteszk módon elhízott, antigravitációs készülékei segítségével lebegő Vladimir Harkonnen báró szerepére kiszemelt Orson Wellest. Az egykor legendás színész-rendezőt ekkor Hollywoodban már többször látták éttermekben és borospincékben, mint stúdióban, a pletykák szerint több filmet is félbehagyott, mert inkább torkosságának hódolt. Jodorowsky szerencséjére Welles épp a párizsi gasztronómia rabja volt, így az egyik helyen rátalált, küldött neki egy bort, és bár a színészt eleinte nem érdekelte a munka, miután a rendező megígérte, hogy felbérli az étterem séfjét a forgatás idejére, rábólintott az ajánlatra.

De a többi szerepre sem egyszerű színészeket, hanem ikonokat keresett. David Carradine-t (a Kill Bill későbbi Billjét) azért nézte ki magának Leto herceg szerepére, mert a színészt tévésztárrá tett Kung Fu című sorozat emlékeztette őt A vakondra, de végül azért szerződtette, mert elbűvölte Carradine mániákus szenvedélye az E-vitamin-tabletták iránt. Mivel Jodorowsky a szürrealista közösség tagjaként gyakran látogatta Andy Warhol házibulijait, a művész Frankensteinjét, a német Udo Kiert is sikerült megszereznie egy szerepre.

Az összeomlás és a magok szétszórása

Az összes hollywoodi stúdióhoz eljuttatott robusztus Dűne-storyboard azonnal legendássá vált. Frank Herbert, aki őrültségnek tartotta a koncepciót, de a meglehetősen szabadon kezelt adaptáció ellenére jó viszonyt ápolt Jodorowskyval, óriási telefonkönyvhöz hasonlította a dokumentumot. A Disney-től az MGM-ig mindenhol a legmagasabb szinten fogadták Jodorowskyt és Seydoux-t, de mindenhol ugyanaz volt a válasz: „ez az egyik legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttunk, de ezt mi nem tudjuk megvalósítani”.

A storyboard az egyes jelmezek, díszletek, speciális effektek technikai részleteit és becsült költségvetésüket is tartalmazta, ami egy még zöld utat nem kapott projektnél szokatlan volt, és bármelyik stúdió megengedhette volna magának azt a 15 millió dollárt. A végén viszont mindenhol ugyanarra jutottak: egy másfél órás filmbe sűrítve ez a történet ezzel a látvánnyal bombasiker lenne, de Jodorowsky 10–14 órás vízióját bottal sem piszkálnák.

A produkció már készen állt az első forgatási napra, de mielőtt Algériába utazott volna a stáb, tartottak egy pihenőt. Ebben az időszakban kapták a hívást az egyes alkotók, hogy a projektet lefújták, köszönik mindenki munkáját, most már elhagyhatják Párizst. A filmes jogok Dino De Laurentiishez kerültek, akit épp a frissen moziba került King Kong producereként ünnepeltek. A Fellini-filmek finanszírozójából hollywoodi cápává lett producernek eszébe sem jutott azt a projektet továbbvinni, amelybe a fenti művészek két évet öltek 1974 és 1976 között, helyette felkérte Herbertet, hogy írja meg a saját forgatókönyvét.

Mint kiderült, Herbert sem tudta hollywoodi értelemben életképes filmmé gyúrni a történetét, ezért 1979-ben egy új forgatókönyvíróhoz és az Alien című filmmel abban az évben ismertté vált Ridley Scott rendezőhöz került a projekt. Az elhúzódó előkészítési folyamat láttán Scott inkább lelépett a Szárnyas fejvadász adaptációján dolgozni, így 1981-ben David Lynchhez került a film, aki a forgatókönyvírást és a rendezést is magára vállalta – ő az egy évvel korábbi Az elefántember sikerével biztosította be magát Hollywoodban, és épp A Jedi visszatér rendezését utasította vissza, mielőtt De Laurentiis megkereste a Dűnével.

Hogy a végül az 1984-ben megjelent, két óránál valamivel hosszabb Lynch-féle Dűne milyen lett (azon kívül, hogy kritikai és pénzügyi bukás), mindenki eldöntheti maga – Jodorowskynak is megvan a véleménye:

„Amikor meghallottam, hogy David Lynch rendezi, az fájt, mert nagyon csodáltam, és tudtam, hogy rajtam kívül ő az egyetlen, aki meg tudja csinálni. Szenvedtem, mert valaki más valósítja meg az álmomat, és lehet, hogy jobban, mint én tettem volna. Aztán elrángattak a moziba, hogy megnézzem a filmet. Ahogy telt az idő, egyre boldogabb lettem, mert szörnyű volt. Nem szép dolog, de ez az ember reakciója, nem? Azt is tudtam, hogy ez nem David Lnych hibája, nagyobb művész ő annál. Ez a producer műve.”

A Jodorowsky-féle Dűne-stáb szétszéledése után a rendező négy fő spirituális harcosa együtt maradt, és létrehozták az Alien-univerzumot: Dan O'Bannon forgatókönyvíróként, míg az átfogó látványvilágért felelős Moebius mellett Giger az idegen lények, Foss pedig a Nostromo tervezésében játszott fontos szerepet. Az alkotók külön-külön olyan filmek látványtervezésében vettek részt a későbbiekben, mint a Flash Gordon, a Star Wars, a Tron, a Heavy Metal, a Total Recall, Az ötödik elem vagy az A.I. - Mesterséges értelem. Jodorowsky és Moebius pedig az 1980-as évektől megjelenő Incal-képregénysorozatban használta fel a Dűnéhez készített rajzokat.

Ahogy a dokumentumfilm is összegzi, Jodorowsky Dűnéje hiába nem valósult meg egyetlen filmként, a nyomait magukban hordozzák a következő években, évtizedekben készült sci-fi és fantasy filmek. Ahogy a filmben megszólaló filmkritikus, Devin Faraci mondja: „Jodorowsky Dűnéje nélkül nincs Alien, Alien nélkül nincs Szárnyas fejvadász, anélkül nincs William Gibson, Gibson nélkül nincs Mátrix, és így tovább. Minden Jodorowsky képzeletéig vezethető vissza.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás