Kőkorszaki, mégis méregdrága vacakokkal szúrják ki az elítéltek szemét az amerikai börtönökben
Aki börtönbe kerül, azt nemcsak a helyváltoztatás szabadságától fosztják meg, hanem olyan jogoktól is, amiket mi természetesnek veszünk, de igencsak megszenvednénk a hiányukat. A bezártság – lelki alkattól függően – viszonylag könnyen kibírható, de a járulékos veszteségek már kevésbé. Nem ihatsz meg egy pofa sört, nem olvashatod el az emailjeidet, nem találkozhatsz egy kávéra a barátaiddal, nem böngészheted a Netflix kínálatát, és sétálni is csak akkor mehetsz, ha megengedik, nem akkor, amikor kedved tartja.
Kevesen gondolnak bele, hogy az elítéltek mennyire szenvednek a technológia hiányától. Albert Speer, a náci háborús bűnös, a Harmadik Birodalom főépítésze és Hitler közeli barátja, akit a nürnbergi perben húsz év börtönbüntetésre ítéltek, spandaui fogvatartása idején feljegyezte: örömünnep volt számára, amikor megengedték, hogy használhassa a porszívót a börtönfolyosók takarításánál. A porszívót. Ma az amerikai börtönökben fogva tartott elítéltek is hozzájuthatnak bizonyos javakhoz és technológiákhoz, de ezeknek a funkcióik, az árfolyamuk és az értékviszonyuk is egész más. Egy papírfedeles ponyvaregény a rácsok mögött akkora érték, mint idekint egy Kindle Paperwhite; egy csomag írólap és egy tompa hegyű filctoll felér a világ legjobb szövegszerkesztőjével; a személyi számítógépet meg egy rozoga írógép helyettesíti.
Életemet egy írógépért
Nem, az írógép nem költői túlzás: az amerikai börtönökben az írógép – képletesen és szó szerint is – igen drága kincs lehet. Kenneth Foster Jr. például a halálsoron, a kivégzésére várva fedezte fel, hogy micsoda lehetőségek rejlenek egy írógépben. Foster 19 éves volt, amikor három barátjával fegyveres rablást követtek el a texasi San Antonióban. Az eset gyilkosságba torkollt: Foster egyik társa megölt egy szemtanút. Bár Foster a kocsiban várta a társait, és messze volt a gyilkosság helszínétől, a helyi törvények (Texas Law of Parties) értelmében bűnrészesnek nyilvánították, és 1996-ban halálbüntetésre ítélték.
A kivégzésre ítéltek nem szövetségi börtönökben, hanem a siralomház egyszemélyes celláiban várják ki, hogy végrehajtsák rajtuk az ítéletet. Gyakran éveket, nem ritkán évtizedeket töltenek magánzárkáikban. Foster 1999-ben vásárolta meg az első írógépét, egy használt Smith Coronát, és egymás után írta a leveleket a fellebbviteli bíróságnak, hogy megakadályozza 2007 augusztusára kitűzött kivégzését.
A halálsoron az elítéltek, már elnézést a kifejezésért, halálra unják magukat; muszáj valamivel lekötniük a figyelmüket, hogy ne golyózzanak be. Egyesek sakkozással múlatják az időt – a folyosókon kiabálva át egymásnak a lépéseket –, de Foster az írásra koncentrált:
„Mindennel írtam, amivel lehetett: tollal, írógéppel, jelölőfilccel, a saját véremmel. Írtam az asztalon, a padlón, a falra vetődő fénysávon a sötétben. Ott voltam a cellámba zárva, és megpróbáltam saját világot teremteni. Valahogy úgy éreztem, hogy az írással kell megváltoztatnom a jövőmet.”
Végül csakugyan így történt: Foster az utolsó pillanatban megúszta a kivégzést. A héttagú fellebbviteli tanács tagjai, akik elolvasták Foster leveleit, 6-1 arányban leszavazták a halálbüntetését, és életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták az ítéletét. A döntést követő órában a texasi kormányzó, Rick Perry visszavonta Foster kivégzési parancsát.
Foster átkerült az állami büntetés-végrehajtási intézetbe. A gépelést az ottani cellájában is folytatta, de a következő években megszigorították a börtönbeli írógéphasználat szabályait. Miután a régi írógépe tönkrement, már csak egyetlen gyártó, az amerikai Swintec áttetsző plasztikkal burkolt gépeit használhatta. A nem is dollárokban, hanem centekben számolt börtönbeli órabérekhez képest méregdrága, 225 dolláros Swintec gyakran elállítódott, a gombjai pedig könnyen törtek, de Fosternek elítéltként szüksége volt rá, hogy lekösse a figyelmét.
Írógép-monopólium a börtönpiacon
Ma a New Jersey-i Moonachie-ban székelő Swintec Corporation az egyetlen beszállító, amely írógépeket juttathat az amerikai fegyintézeteknek. A vállalat korábban 85 embert foglalkoztatott, mostanra viszont alig tucatnyi munkatárssal dolgozik.
Ed Michael, a Swintech büntetés-végrehajtási ügyintézője 1985-ben csatlakozott a vállalathoz. Elmondása szerint a kétezres évek elejéig fogalmuk sem volt róla, hogy a börtönöknek szállított írógépekben mekkora üzleti lehetőség rejlik. A profitra viszont szükségük volt, mert a személyi számítógépek elterjedése szinte a teljes piacukat eltüntette. Ekkor jöttek rá, hogy a fegyintézeteket jószerivel érintetlenül hagyta a számítógépes forradalom. A börtönökbe akkoriban már csak átlátszó műanyagházas készülékeket engedtek be, hogy elejét vegyék az illegális eszközök becsempészésének. Az áttetsző burkolatú készülékeket a fegyőröknek nem kellett szétszerelniük és átvizsgálniuk.
Az Egyesült Államokban ma több mint kétmillió fogvatartott él különböző börtönökben. A tagállamok összesen több mint ötvenmilliárd dollárt költenek évente a javítóintézetekre; ezeknek a java magánvállalatokhoz kerül, akik ételt, telefont, orvosi szolgáltatásokat, telefonvonalat és az elítélteknek szánt termékeket gyártanak. Ezen a piacon a Swintec évente 3000-5000 írógépet tud eladni, és nagyjából annyit kér értük, amennyiből egy olcsóbb laptopra is futná. De a laptopokhoz nem lehet kiegészítőket árulni, az írógépekhez meg egyenesen szükséges: 8 dollárért adják az írógépszalagot, 14-ért a javítószalagot, 49-ért a printwheelt. Ez nem kevés pénz, főleg onnan nézve, hogy egy plasztikburkolatú tévé 80 dollárral kevesebbe kerül a legolcsóbb Swintec írógépnél.
A Swintec többféle írógépet is gyárt, hogy megfeleljenek a különböző fegyintézetek előírásainak. Egyes gépeknek belső memóriája is van – igaz, legfeljebb 4 kilobájtnyi –, illetve parányi kijelzője, amin ellenőrizhető és az automatizált legépelés előtt javítható az utolsó néhány sor. (Ez a funkció azért fontos, mert a kaliforniai San Quentinben például nem engedélyezik a fehér javítófesték használatát. Samuel Robinson, a börtönben dolgozó hadnagy a Wirednek elmagyarázta a furcsa korlátozás okát: így veszik elejét, hogy az elítéltek meghamisítsák a börtön által kiadott iratokat.)
A Swintecnek a büntetés-végrehajtási intézetek a fő bevételforrásai; néhány államban kifejezetten csak az általuk gyártott gépek értékesítését engedélyezik a börtönökben. Ez nem piactorzító, igazságtalan monopólium, hanem szükségszerűség. A Swintec gépeit kimondottan a börtönbeli használatra tervezték, ami más gépekről nem mondható el. Egy arlingtoni írógépjavító, Tom Furrier a New Yorkernek elmondta, hogy bár a régi, nevesebb gyártók felújított írógépei általában jobb minőségűek, nem véletlenül nem használhatják őket börtönökben: szinte minden alkatrészük halálos fegyverré alakítható.
Kábeltévé és életfogytiglan
Az amerikai börtönviszonyokkal foglalkozó, korábbi elítéltek által vezetett Prison Insight blog szerint a tévénézés fontos időtöltés, de a börtönökben ez is luxusnak számít; igaz, legalább olyan luxusnak, amit engedélyeznek az elítélteknek. A tévétartásra vonatkozó szabályok fegyintéztenként változnak, de az áttetsző készülékház szinte mindenhol előírás.
„Az első dolog, amit a börtönbe kerülésem után vettem, egy 13 hüvelykes, lapos képernyős tévé volt. A börtönben minden elektronika áttetsző, hogy az őrök biztosak legyenek benne, hogy nem nyitod fel őket és vacakolsz valamit a belsejükkel. Ezt a tévét 179 dollárért vettem, és fülhallgatót is kellett vásárolnom hozzá, mert a celládban enélkül nem nézhetsz tévét. A börtönben rövid antennakábeleket kötnek be a cellákba; ezeket az adománygyűjtők pénzéből finanszírozzák.
Nem volt internet-hozzáférésünk, szóval a streaming-szolgáltatók, mint a Hulu és a Netflix kínálata kapásból kiesik. Körülbelül 40 csatorna közül választhattunk. Voltak helyi adók és alapszintű kábelcsatornák. Volt az állami csatorna, ami minden nap új filmet játszott. Érthető okokból ezek nem 18 éven felülieknek szóló filmek voltak, de legalább megnézhettük az új filmeket és a népszerű klasszikusokat. Tudtad, hogy a Netflixnek van DVD-előfizetési opciója? Tényleg. Akkoriban [a szerző 2013 és 2017 között ült börtönben] kikölcsönözhettél három DVD-t, amit elpostáztak az otthonodba. Azért tudom, mert így néztük a filmeket a börtönben az állami tévéadón keresztül.
Valószínűleg nem éltem volna túl a börtönben töltött négy évemet a tévém nélkül. Minden éjjel néztem a Cardinalst a Fox Sports-on, vagy a Kansas Jayhawksot az ESPN-en, a legtöbb estén pedig az épp akkor játszott filmet néztem. Valójában minden napra volt tévés programtervem, és ez volt az időtöltés legjobb módja. Érdekesség, hogy még mindig készítenek nyomtatott tévéújságot; lefogadom, hogy a fogvatartottak között elég sok előfizetőjük van.”
– írta Natalie, akit marihuána birtoklásáért és termesztéséért ítéltek 30 év börtönre, de négy év után szabadon engedték.
2 dollár egy zeneszámért
Az amerikai börtöncellák nyomokban sem hasonlítanak a CSI-ban látott szűkös, de patikatiszta és high tech életterekhez; inkább úgy festenek, mint a transzszibériai expressz harmadosztályú vasúti kocsijai. Szűkös, fémkorlátos szobák ezek, telezsúfolva ruhákkal, ágyneműkkel, személyes holmikkal, amik nyomokban elektronikát is tartalmaznak.
Ilyen a már említett San Quentin Állami Börtön is. A fegyintézet jóváhagyja bizonyos elektronikus eszközök használatát, de ezeket a fegyőrök alaposan átvizsgálják, mielőtt az elítéltek megkaphatnák őket. A vizsgálat célja, hogy a fogvatartottak ne szerelhessék szét a készülékeket, hogy halálos fegyvereket farigcsáljanak az alkatrészeikből. (Az aggodalom nem alaptalan: megesett már, hogy egy San Quentin-i börtönőrt vízben áztatott, majd keményre szárított papírmasé figurával szúrtak le.)
San Quentinben a kétezres évek elején vezették be az áttetsző plasztikburkolatú kütyük használatát, és tiltottak be minden mást. A büntetés-végrehajtási intézeteknek nagy könnyebbséget jelentett, hogy innentől fogva nem kellett kézzel szét- és összeszerelniük a rács mögé kerülő eszközöket. A fegyőrök addig különösen sokat bajlódtak a tévékkel, mivel a röntgen károsítja a készüléket, így manuálisan kellett átvizsgálniuk őket, mielőtt az elítélteknek adták volna őket. A klasszikus fekete burkolatú elektronikákat a fogvatartottak csak akkor használhatták, ha még az áttetsző burkolatot előíró törvény bevezetése előtt szerezték be azokat. És még így is számíthattak rá, hogy az őrök időnként feltörik, átnézik, majd viaszpecséttel zárják le őket.
Zenét hallgatni azért lehet. Az mp3-lejátszók használatát ugyan sokáig tiltották a büntetés-végrehajtási intézetek többségében, de a zenétől addig sem fosztották meg az elítélteket. Az amerikai kazettagyártás is részben a börtönöknek köszönheti a fennmaradását, mivel az áttetsző, úgynevezett clear casing kazetták használatát a börtönökben is engedélyezték – feltéve, hogy pattintással, és nem fémcsavarral illesztették össze a burkolatot. Valószínűleg Kanye West harmadik nagylemeze, a Yeezus kazettakiadása sem véletlenül készült ilyen kiszerelésben: áttetsző burkolat, csavarmentes illesztés.
Hogy a cd-ket engedélyezik-e, az fegyintézetenként változik. Egyes helyeken azok is tiltottak – és nem alaptalanul: egy törött cd-t viszonylag könnyű átalakítani veszélyes szúró- és vágófegyverré –, de ez nem minden intézményre vonatkozik. Az elítéltek ellátására szakosodott Access SecurePack nevű vállalat például az elítélteknek kínál zenei albumokat. A fogvatartottak több mint négymillió lemez közül választhatnak, amiket 13-20 dollárért vehetnek meg, illetve 20 dollárért egy tízszámos, írott cd-n vagy kazettán leszállított válogatáslemezt is összeállíthatnak. Kétségkívül súlyos árak ezek, még a szabad piacon is; ennyi pénzért új hanglemezeket lehet vásárolni. És most számoljátok ki, hogy mennyit kell keccsölnie a börtön bútor- és matracgyártó üzemében egy San Quentin-i fegyencnek, hogy a 30-90 centes órabéréből kifizethesse egy másolt cd árát.
Digitális forradalom korona idején
A digitális eszközökhöz való hozzáférést a börtönben erősen korlátozzák: minél több mikrochip van egy gépben, annál kevesebb esély van rá, hogy egy elítélt magáncélra használhassa őket. A számítógépektől éppen nem fosztják meg őket, de csak szervezett keretek között használhatják őket. A San Quentinben példáu már tíz éve is volt számítógépes klub, ahol a foglyokat viszonylag modern Mac gépeken tanították filmet forgatni, videót szerkeszteni, zenét írni és börtönújságot készíteni. Az elítéltek digitáliskompetencia-fejlesztése azonban gyerekcipőben jár; ha gatyába kell rázni a kaliforniai költségvetést, a megszorítást mindig a börtönökben kezdik.
A koronavírus-járvány azonban megmutatta, hogy ezekben az intézményekben is nagy szükség lenne az új generációs technológiákra. A járvány miatt az elítéltek még jobban elszigetelődtek a külvilágtól, és egyúttal páratlanul kiszolgáltatottá váltak. Nem juthattak hozzá a legfrissebb hírekhez, nem fogadhattak látogatókat, és nem tarthattak biztonságos távolságot egymástól. Több szövetségi börtönben zavargások törtek ki.
Egyesek úgy vélték, hogy a látogatók fogadásának hiányát technológiával lehetne kompenzálni. Mark Rumford, a digitális jogvédelemmel foglalkozó Electronic Frontier Foundation ügyvédje szerint a közösségi médiához való hozzáférés korlátozásának drákói szigora még nyugodtabb időkben is veszélyes, és részben alkotmánysértő is. Rumford úgy látja, az állami börtönök üzemeltetői a járvány idején mutathatnának némi rugalmasságot ezen a téren, mivel az elítélteknek máshogy nem érintkezhetnek a külvilággal.
A digitális eszközök gyártói – hasonlóan az írógép- és tévégyártókhoz – természetesen meglátták a piaci lehetőséget a börtönökben, de a terjeszkedésüket nem segítik elő a magas árak. A kétezres évek elején az ohiói Marion Javítóintézetben engedélyezték az email használatát, bár ez igencsak különbözött attól, amit mi emailként ismerünk: az elítéltek vonalas papírra írhatták az üzeneteiket, a választ pedig nyomtatott formában kapták meg, és levelenként 40 centet számoltak fel a közvetítésért.
2014-ben a Marion szerződést kötött a börtöntechnológiában utazó JPay-jel, ami 140 dolláros, fegyintézetekben is használható androidos tableteket fejlesztett. Ugyan nincs rajtuk internet-hozzáférés (ami nélkül a szabad piacon ma már lehetetlen lenne eladni egy tabletet), de filmekhez, zenékhez, játékokhoz és emailekhez hozzáférhetnek velük. Ennek azonban vastagon megkérik az árát. Egy félórás videóbeszélgetésért, ami Zoomon vagy Skype-on ingyenes lenne, a börtönben csaknem 10 dollárt számolnak fel. Egy email küldése 30 cent. Egy pasziánszprogram 8 dollárba kerül, egy film kikölcsönzése 2 dollárba, a megvásárlása már 25-be. És ezek a kedvezőnek mondható ohiói árak: a JPay fő belföldi konkurense, a GTL Indiana államban üzemeltetett szolgáltatása 38 centet számít fel egy emailért, 8 dollárt a 48 órás filmkölcsönzésért, és 25 dollárt az egyhónapos zenestreamer-előfizetésért.
Tavaly áprilisban a Securus technológiai cég bejelentette, hogy az általuk fejlesztett JP5 tablettel ingyenes üzenetküldő szolgáltatást indítanak az Egyesült Államok több mint 600 fegyintézetében, hogy az elítéltek a járvány alatt is kapcsolatban maradhassanak a szeretteikkel. A JP5 tableteket nagyjából háromszázezren használják különböző amerikai fegyintézetekben, és bár nem olcsók, a hozzáférés és a kommunikáció lehetőségének értékét a járvány a sokszorosára emelte.
Egyes jogvédők szerint a koronavírus-járvány idejére ingyenessé kellett volna tenni az ilyen eszközök használatát. Michelle Dillon, a Human Rights Defense Center munkatársa szerint a börtönökbe, fegyházakba és javítóintézetekbe zárt elítélteket kiszolgáltatottá teszi a cenzúra és a kizsákmányolás, amit a Securushoz vagy a GTL-hez hasonló cégek ki is használnak.
Technológia nélkül nincs rehabilitáció
A raboknak persze minden pénzt megér a technológia. A 48 éves Michael Baldwin Jr., aki több mint 20 évet töltött a rácsok mögött, a Guardiannek mesélt a tapasztalatairól. Baldwin ma egy az elítéltek jogait védő csoport igazgatója, és első kézből ismeri az amerikai börtönviszonyokat. Elmondása szerint a technológia megváltoztatta az életét – részben azáltal, hogy át- és túlélhetővé tette számára a börtönéveket.
„Sokan vannak a börtönökben, akik nem ismerik a technológia működését, és gyakran épp ez gyorsítja fel azt a folyamatot, hogy minél hamarabb visszakerüljenek a szabadulásuk után. Ha nem ismered a technológiát, az olyan, mintha Kínába költöznél, de anélkül, hogy beszélnéd a kínai nyelvet.
[...]
„22 évet töltöttem börtönben, így nekem a technológia teljesen idegen volt. Nem ismertem az sms-t és az emailt, mert 1992 végén kerültem börtönbe, amikor még nem sok technológia volt körülöttem. De közben a gyerekeim egy olyan korban nőttek fel, amikor könnyen hozzáférhettek a technológiához. Viszont nem tudtunk rendesen kommunikálni, mert nem tudják, hogy kell levelet írni. De tudnak emailt és üzenetet küldeni.”
[...]
„Miután megkaptam a tabletet, kapcsolatba léphettem a fiaimmal, és ők is kommunikálhattak velem. Megadták az elérhetőségemet más rokonoknak is, ami megnyitotta előttünk az ajtót – először folytathattunk párbeszédet egymással.”
[...]
„A tablet azonnal lenyűgözött. Nemcsak engem, sok fogolytársamat is. Még az egymás közötti interakció módját is megváltoztatta. A börtönökben elég véletlenül egy rossz pillantást vetned valakire, hogy erőszakba torkolljon a helyzet. Manapság a fazonok inkább elkerülik az összetűzést, mert nem akarják megkockáztatni, hogy elvegyék tőlük a tabletet.”
[...]
„A tablettel hallgathattam zenét: hip hopot, régi slágereket, jazzt és rockot. Könyvtárként is használhattam: egy csomó önfejlesztő könyvet és hangoskönyvet hallgattam végig rajta. Imádtam Az élet értelméről-t Viktor Frankl-től, de a kedvenceim a meditációs hangok voltak. Miközben az ágyamon gubbasztottam, egy tenger partjára képzelhettem magam, és a cellatársam horkolását is elviselhetőbbé tette.”
Hosszasan lehet vitatkozni azon, hogy érdemes-e az adófizetők pénzét az elítéltek digitális felzárkóztatására költeni. Az egyik fél szerint meg kell a szívnek szakadni, amiért nincs minden cellában szélessávú mobilnet és ingyentablet; a másik szerint az egyetlen elektromosság, ami a börtönlakóknak jár, a villamosszék. Ezek persze szélsőséges álláspontok, de azt talán még a legkőszívűbb texasi kormányzók is elismerik, hogy ha a fogvatartásra nem büntetésként, hanem rehabilitációként gondolunk, az elítéltek rengeteget profitálhatnának a digitális kompetenciafejlesztésből.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: