Sari Stenfors finn jövőkutató: A reményteli jövőképek évtizedekkel meghosszabbíthatják az életet

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Hány életév nyerhető azzal, ha pozitív jövőképekben gondolkodunk? Irigyelni fogjuk-e a szomszédot, ha nyolc kart növeszt? Hogyan lehet megelőzni, hogy egy disztopikus világban többszintű társadalom jöjjön létre a géntechnológia fejlődése és a társadalmi egyenlőtlenség növekedése által – amit már a Gattaca című hollywoodi film is megénekelt? 

Minderről Sari Stenfors finn jövőkutatóval, kiborgantropológussal és backcasterrel (mindjárt kiderül, hogy mi az) beszélgettünk, aki a Nordic Bridge, vagyis a Magyarország és az északi országok közötti, tudásmegosztáson és együttműködésen alapuló közösség második rendezvénysorozatának keretében a Finn Nagykövetség meghívására érkezett a múlt héten Budapestre. Stenfors futurológus, aki az északi tájak helyett a napos Kaliforniát, a Szilícium-völgy startupoktól hemzsegő világát választotta lakhelyül, kiborgantropológus, aki technooptimistán, ugyanakkor nagyon is természetközpontúan írja le az adatokon alapuló, algoritmusok hajtotta, távoli jövőt, és backcaster, vagyis a közelmúlt trendjein, adatain alapuló forecasting paradigmát elvető futurológus, aki az elképzelt jövőképekből igyekszik visszafejteni, mit kell tennünk ma, hogy disztópiák helyett egy vágyott állapothoz közelítsük a jövőnket.

Dr. Sari Stenfors előadást tart a budapesti Finn Nagykövetségen.Fotó: Racz_Tomi/Racz_Tomi

A Slush konferencián 2017-ben egy videófelvételen arról beszél, hogy kiborgantropológiával foglalkozik. Ez mit takar pontosan?

Elsősorban előrejelzésekkel foglalkozó szakértőnek (foresight specialist) tartom magam, és abban segítek az embereknek, hogy elképzeljék, milyen lehetne a jövő. A kiborgantropológia pedig igazából csak egy tetszetős név, amely az általam használt módszertanra utal. Vagyis az antropológia eszközeit alkalmazom, de ahelyett, hogy a régmúlt, letűnt társadalmak megértésére törekednék, a jövő társadalmait igyekszem megérteni.

Elsősorban a távoli jövő érdekel, hogy mi történik 50-100 év múlva, szóval nem a jelenlegi trendekből vagy a minket körülvevő jelekből tájékozódom. Inkább a változások érdekelnek, és az a jövő, amelyik felé menni akarunk. Úgy vélem, fontos lenne, ha a jelen zaja helyett inkább arra fókuszálnánk, mi történik majd 50 év múlva, mivel jelenleg az emberiség történelmének azon a pontján vagyunk, amikor  a fontos döntések kihatnak a távoli jövőre.

Ez azt jelenti, hogy jobb és rosszabb szcenáriókat állít föl?

Régebben foglalkoztam szcenáriótervezéssel, trendelemzéssel, adatfeldolgozással és mesterséges intelligenciával. Hátterem eléggé technológiaorientált, dolgoztam blockchain alapú rendszerekkel, virtuális valósággal, mesterséges intelligenciát használó programokkal, nagyon érdekelt, hogyan működnek a feltörekvő technológiák, és hogyan hatnak a társadalomra. Jövőkutatóként pedig doktori értekezésemet a közeli jövő megértéséhez szükséges, különféle stratégiai eszköztárak használatából írtam.

Ez azonban egyáltalán nem működik, ha a távoli jövőről gondolkodunk, szóval körülbelül hét évvel ezelőtt ráébredtem, hogy máshonnan kell kiindulni. Eldöntöttem, hogy nem akarok disztópikus jövőképeket felállítani, mert jelenleg a környezetünk önti ránk a negatív szcenáriókat. A média tájékoztat arról, mi sikerül félre, a hollywoodi filmek sulykolják belénk, milyen szörnyen fest a jövő, mindenhol olvasni a jelentésekben, milyen rettenetes a globális felmelegedés, ott vannak a járványok, betegségek. Arról viszont nagyon kevés információt kapunk, miben reménykedhetünk, hogyan teremthetjük meg a reményt. Pedig a negatív szcenáriók nem visznek minket előre, ledermesztenek. Nem tudjuk, mit tegyünk, túl sok ez mind ahhoz, hogy feldolgozzuk.

Emiatt hét évvel ezelőtt úgy döntöttem, olyan jövőkutató szeretnék lenni, aki reális, de optimista kimenetelű jövőképekre koncentrál. Így tehát nem használhattam többé a szcenárióelemzés eszközét, hiszen a forgatókönyvek egy részét eleve kiiktattam. Emiatt új eszköztárat építettem ki, elsősorban az antropológia módszertanából. Az érdekel például, hogy milyen eszközökkel, technológiákkal, döntésekkel, a társadalomban bekövetkezett, strukturális váltásokkal jutottunk el egy-egy pozitív kimenetelhez.

Azért gondolom úgy, hogy érdemesebb inkább az optimista jövőképekkel foglalkozni, mert a kutatások azt mutatják, hogy ha valaki pozitívan gondol a jövőre, az legalább öt, de akár 35 évvel is tovább élhet. Akár több évtized is nyerhető csak amiatt, hogy valaki hisz egy jobb jövőben! És ehhez az elképzelt Kánaánnak meg sem kell valósulnia, elegendő hozzá a hit. Ha valaki nagyon gazdag és nagyon tanult, ez a hit még akkor is meg tudja hosszabbítani öt évvel az életét. Ha pedig szegényebb és tanulatlanabb valaki, akkor ennél többet is adhat a remény.

Jelenleg viszont ha megkérdezi a húsz év alatti fiatalokat, mit gondolnak a jövőről, 50 százalékban azt fogják válaszolni, hogy halálra vagyunk ítélve. Nincs remény az emberiség számára. Ez azonban azt is jelenti, hogy e hit nélkül elfecsérelnek legalább ötévnyi, de akár 35 évnyi időt.

Egyébként sem értem, miért ne hinnénk egy jobb jövőben. Ez nem azt jelenti, hogy ne ismernénk el a körülöttünk lévő folyamatokat. Én viszont abban hiszek, hogy képesek vagyunk a felmerülő nehézségeket, problémákat megoldani. Megvan hozzá a technológiánk, hogy a globális felmelegedést olyan szcenárióba tereljük, hogy kezelni lehessen. Van elegendő élelmünk ahhoz, hogy mindenkit megetessünk a Földön. Valójában két dolgon múlik: egyrészt szervezés kérdése, másrészt a szemléletváltásé: arra lenne szükség, hogy másképp lássuk a dolgokat.

Ez különösen érdekes Magyarországon, a világ reménnyel egyik legkevésbé átitatott térségében.

Igen, tulajdonképpen ezért is jöttem Magyarországra, mert vannak itt barátaim, akik azt mondták, nincs az az isten, hogy meg tudjam győzni a magyarokat a pozitív világlátásról. Nekem ez rendkívül izgalmas kihívás, mivel úgy gondolom, nincs olyan reális indok, ami miatt azt kellene hinnünk, hogy az emberiség aranykora már mögöttünk van. 

Fotó: Qubit

Adódik a kérdés: hogyan közelítene a borúlátókhoz?

A korábbi munkáim során rengeteget foglalkoztam előrejelzésekkel, ami teljesen járhatatlan út volt. Az emberi elmét nem előrejelzésekre huzalozták be. Évezredekkel ezelőtt, amikor még barlangokban éltünk, évszakokban, de legfeljebb egy évre előre gondolkoztunk. Az összes kezünkben lévő technológiával együtt is nagyon kevéssé értünk a predikciókhoz.

A különféle műhelymunkákon, workshopokon pedig azt vettem észre, hogy elveszünk az apró, technikai részletekben. Talán egy évre, két évre tudunk előre gondolkodni, de aztán megakadunk, amikor felmerül egy probléma, például az, hogy hogyan fogunk tudni megküzdeni a tiszta víz hiányával. Ezután rengeteg energiát fektetünk abba, hogy kitaláljuk ennek a problémának a mérnöki megoldását most rögtön, de gyakran aztán arra jutunk, hogy ezt nem tudjuk véghez vinni. Problémák felmerülnek öt év múlva, tíz év múlva, húsz év múlva is, de nem tudjuk megmondani, hogyan állnak majd az innovációk akkorra, és az is lehet, hogy egy adott nehézség 5 év múlva már egész máshogy fog kinézni. Elképesztő ütemben fejlődik a technológia, a társadalmunk is rendkívül gyorsan változik, ezért úgy vélem, hogy ha szükség lesz rá, találunk megoldást – viszont emiatt semmilyen reális jövőbeli szcenárióhoz nem jutunk azzal, ha problémákhoz ásunk le.

Ezért elengedtem az előrejelzéseket (forecasting) és backcasting metodológiával dolgozom: ez az antropológiai eszköztáram egyik kelléke. Elképzelem, milyen lenne a pozitív jövő, és milyen lépéseket kellene tenni az eléréséhez. Ez sokkal jobb javaslat, mint az összes létező probléma megoldásán keresztül eljutni a jövőhöz. Mivel ha el tudnánk képzelni egy ideális jövőbeli állapotot, akkor nagy valószínűséggel el is tudnánk jutni oda. Három nemzedékkel ezelőtt, a nagyapja apja vajon el tudta volna-e képzelni, hogyan élünk ma? Nem, nem tudta volna. De akkor hogyan hihetjük, hogy mi el tudjuk képzelni? Nem tudjuk.

Emiatt inkább azzal kellene foglalkozni, milyen jövőt akarunk elérni. Mi az, ami tényleg számít nekünk, embereknek. Milyen legyen a kiborgtársadalom? Én például természetközeli, családcentrikus, szép életet képzelek az embereknek élvezhető élettel és valamivel, amit csinálhatnak. Ez nem igazán az a robottársadalom, amit a sci-fik mutatnak.

Viszont 50-100 év múlva az ember fizikai adottságai nagyon megváltozhatnak. Talán tudunk majd állati füleket növeszteni, és megérthetjük majd, mit mond a macskánk, talán öt pár szemünk vagy nyolc karunk lehet. Talán képesek leszünk a gondolatainkkal irányítani, kontrollálni dolgokat.

Ez elsőre inkább félelmetes, mint reményteli. Hol lehet meghúzni a határvonalat az ember és valamiféle olyan teremtmény között, amelyben már a technológia, a mesterséges intelligencia, a robot túlsúlya érvényesül?

Szerintem az ember és a technológia között nagyon elmosódnak a határok. De ez már most is történik, hiszen okostelefonunk van, ki van lőve a fülünk, szemüvegünk van. Aki bármelyikkel rendelkezik ezek közül, az már kiborg. Hiszen ezek nélkül nem tudnánk olyan jól elboldogulni, ezek a kütyük kiegészítik, feljavítják a képességeinket. Sőt vannak emberek, akik kerekesszékben ülnek, vannak, akiknek állandóan szükségük van a technológiai segítségre életük során. 

Viszont amikor az embernek a már meglévő, de valami miatt kevéssé vagy egyáltalán nem használható képességeit augmentálja a technológia, az merőben más, mintha valaki merőben új képességeket nyer, például nyolc kart növeszt.

Mit gondol, ön hányféleképpen érzékeli a világot? Az iskolában azt tanultuk, hogy öt érzékszervvel rendelkezünk, de szerintem ez nem igaz. Már az ókori társadalmakban azt gondolták, hogy tíz, tizenöt, húsz, akár harminc érzékszervünk is lehet. Valamilyen okból korunk leredukálta az érzékszerveket ötre, de a látás, hallás, ízlelés, tapintás, szaglás nem minden. Például ha rendesen ettünk, tudjuk, hogy tele vagyunk. Ez is egyfajta érzékelés, és nem tartozik az öt érzékszerv közé. Néhány kutató ma már úgy véli, hogy legalább harmincféle érzékelésünk van.

Szóval úgy vélem, az emberi képességek fajtái, az érzékszervek száma és normalitása csak azon múlik, hogy ezt hogyan definiáljuk. Az ember a történelemben leredukálta magát valamire, aminél szerintem sokkal többek vagyunk. Szóval a jövő nemcsak arról szól, hogy a társadalom struktúráin dolgozunk, hanem arról is, hogy megértsük magunkat. Szerintem sokkal több képességünk és készségünk van, mint amit eddig hittünk, csak másféleképpen kell megértenünk, mire vagyunk képesek mint emberek.

Szerintem a jövőben sokkal többek lehetünk. Jóval több opciója lesz az embernek saját maga alakítására – eldöntheti, hogy kiborg, robot vagy ember akar lenni, mit csinálhat, milyen képességei lehetnek. Sokkal normálisabb lesz majd, ha valaki más, mint a többiek, a technológia pedig kiegészíti ezt – de nem kell majd feltétlenül nekem is nyolckarúnak lennem, még ha a szomszédom az is. Viszont a sokféleségben elmosódnak majd a határok, nehéz lesz megmondani, mit jelent az emberi, és mit nem.

Ez elég radikális változásnak tűnik, Finnország hogyan készül egy ilyen jövőre?

Finnországban a jövőkutatás iránt nagy a kereslet és az akadémiai kereteket is kiépítették hozzá. A finn kormány évekkel ezelőtt létrehozott egy thinktanket, a SITRA nevű, jövőkutatással foglalkozó szervezetet, és működik hasonló Nagy-Britanniában is, de nem tudok más kormányról, amelynek lenne hasonló kezdeményezése. Őket különféle workshopokon, tanácsadáson, írásokon keresztül segítem. Ezen kívül a finn kormánynak van egy bizottsága, amelyik a jövővel foglalkozik, és ők engem már többször felkértek arra, hogy különféle jelentésekkel segítsem a munkájukat, illetve azzal, hogy a parlamentben vitatunk meg különféle, jövőt érintő témákat. 

Nagyon jó látni, ahogy a finn kormány felvértezte magát, készül a jövőre. 

Ezért akartam megkérdezni, mi a helyzet Magyarországon. Pontosan ez a kérdés, amit ön is feltett: hogyan csináljuk mindezt? A SITRA például adataktivizmussal közelíti meg a problémát, szabványokat igyekszik felállítani, hogy az adatok védelmi rendszerei valóban működjenek, és azon gondolkoznak, hogy európai szinten milyen szabványok működhetnének, ezt pedig elég nehéz megtenni, ha nincsen mögötte rendszer. Szóval most én akartam feltenni a kérdést: hogyan fest a helyzet Magyarországon?

Magyarországon, ha jól tudom, korábban létezett jövőkutatási, stratégiai modellezési közgazdász-továbbképzés, de ma már nincs kifejezetten a jövőkutatást oktató szak, néhány egyetemen egy-egy kurzus alkalmával érintik a témát. Az MTA Jövőkutatási Bizottsága, néhány jövőkutatásra szakosodott, egyetemi kutatócsoport és jövőkutatók foglalkoznak ezzel, akiknek a kormány adott esetben szórványosan megkérdezheti a véleményét, de kifejezetten jövőkutatással foglalkozó parlamenti bizottság nem létezik. Érdekes, hogy a finn kormány előre akar gondolkodni akár 50-100 évet. Nem szorítják be a lehetőségeiket az ennél sokkal rövidebb politikai ciklusok?

A SITRA leginkább edukációval foglalkozik: oktatja a parlamenti képviselőket, a minisztériumokat a jövőt érintő témákból, mivel a közpolitika-alkotás sokkal könnyebbé válik, ha valaki megérti a különféle jövőbeli szcenáriókat. De ez nem feltétlenül arra irányul, ami a világban történik, vagy a trendek figyeléséből adódik, hanem arról is szól, milyen változások történnek a kormányzás terén, hogyan fognak működni a jövő kormányai.

És hogyan képzelné el a jövő kormányát?

Több kormányzattal is együtt dolgoztam már, és ami számomra kikristályosodott, az az, hogy az emberi fajt jelenleg érintő kihívások akkorára nőttek, hogy ezt csak közösen oldhatja meg az emberiség. Mivel különböző országokba vagyunk széttöredezve, ezért nagyon nehéz a helyzet. Azt is látjuk, hogy egy olyan szervezetben sem egyszerű együtt dolgozni, mint az Európai Unió. Óriási kihívás.

Viszont az világos számomra, hogy szükség van a kooperációra, és hogy a bekövetkező válságok így vagy úgy, de össze fognak hozni bennünket. Vagy a civil tevékenységek vagy az újonnan érkező eszközök révén. Tudom, hogy jelenleg a közösségi média nem működik megfelelően, de Kaliforniában rengetegen dolgoznak olyan új közösségi médiafelületeken, eszközökön, amelyek ténylegesen védik az adatokat, és az algoritmusokat másképpen kalibrálják. Szóval reménykedem benne, hogy jobb eszközökkel hatékonyabb civil szerveződések keletkezhetnek, a kormányzatok pedig megtanulnak szorosabban együttműködni, mivel erre van szükség.

Az együttműködés hiányán túl az egyes országok közötti és azokon belüli egyenlőtlenségek növekedése, valamint az olyan új technológiák, mint a génszerkesztés fejlődése miatt felmerült az a disztópia is, hogy kétszintű, genetikailag fejlettebb és fejletlenebb társadalmak alakuljanak ki. Habár mondta, hogy nem foglalkozik a disztópiákkal, el tud képzelni hasonlót?

Hadd válaszoljak erre a kérdésre egy másik megközelítésből, ami a munkámat is más megvilágításba fogja helyezni. Az egyik olyan eseményt, amelyet szervezni szoktam, a héten a budapesti Finn Nagykövetségen is megrendezem. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne rávenni az embereket arra, hogy úgy gondolkodjanak a jövőről, hogy közben nem vesznek el a technikai apróságokban. Emiatt találtam ki, hogy olyan vacsorákat rendezzek, amelyek tulajdonképpen a jövőben játszódó díjátadók. Olyanok, mint az Oscar-gálák, néha hat, néha hatvan résztvevővel. Mindenkit azzal a felütéssel hívok meg, hogy megmentették a Földet, és ezért a vacsorán díjat vehetnek át. 

Ezt az elismerést 2092-ben veszik át, és habár mindenki rendkívül lelkesedik azért, amit a Földért tettek, a történelemkönyvekben pedig mindenki olvasott róluk, a Föld tízmilliárd lakója nagyon szeretné tőlük hallani a történetet. 

Szóval megkérem őket, jöjjenek el a díjátadóra, és meséljék el, hogyan sikerült megmenteni a Földet. Ezzel végre megjelennek a pozitív sztorik, mivel az ítéletnapi szcenáriók ellenére mindegyikünkben él az az apróság, amit reménynek hívunk. Tudja, milyen történetek kerülnek elő? Az egyik, ami kivétel nélkül, mindig előjön, hogy olyan innovációt sikerült megalkotni, amivel az iPhone-t, az iPadet és az iMindenséget wePhone-ná, wePaddé és weMindenmássá lehetett alakítani. Így mindenki át tudta érezni mások érzéseit, tudott kapcsolódni a családtagjaihoz, meg tudta érteni, miért szomorúak, mi történik az életükben. Hirtelen megértette, milyen saját érzései vannak, ezek mit jelentenek, és ezen keresztül mindannyian kapcsolódni tudtunk egymáshoz, és végre mindannyian megérthettük a másikat. Így sikerült végre elérni a világbékét.

Ez az egyik kulcsprobléma. Minden, amiről eddig beszélgettünk, nagyon fontos, de az egyik legnagyobb kihívás az, hogy valahogy mégiscsak magányosak vagyunk, és alig tudjuk megérezni a saját érzéseinket. És ha még a saját érzéseinket sem tudjuk hova tenni, hogyan tudnánk megérteni azt, aki mellettünk ül. 

Egy másik történet, ami szintén gyakran előjön, hogy képesek vagyunk érteni az állatok nyelvén. Hogy a kutya tényleg a legjobb barát, és a lótól megkérdezheti lovasa, hogy megengedi-e neki, hogy lovagoljon rajta. Milyenek az erkölcsi viszonyok a kutyák, a lovak és az emberek között? A természetet érintő beszélgetésekben gyakran felmerül, hogy az emberek képessé válnakbeszélgetni a fákkal, a kövekkel, és jobban megértik a természetet. Ebből azt látom, hogy az emberek szeretnék jobban érteni a körülöttük lévő világot, és ha apró lépésekkel is, de sikerül újra közelebb kerülni a természethez. Ezek a jövőbeli történetek pedig elvezethetik az egyes embereket oda, hogy megértsék, mit tesznek minden egyes nap, és ez hogyan viszi közelebb őket a „díjukhoz”.

Szóval bár a futurisztikus díjátadó vacsoráimon a történeteket a képzelet szüli, repkedhetnek a tehenek, bármit megtehetünk, ami technikailag talán nem lehetséges, de ezek mind az emberek kihívásait és a bennük rejtőzködő reményeket mesélik el. A hagyományos tudományos közegből jövök, rengeteg adatelemzésen túl, keményvonalas, adatorientált munkával a hátam mögött, és egy ilyen szoft, „butácska” metodológiával érek el csodaszerű eredményeket, amelyet az antropológia eszköztárából csentem el. Ez van. Egyszerűen működik. Egyszerű, és tényleg segít pozitívan, reményteljesen gondolkodni a jövőről. 

A Qubit a Finn Nagykövetség médiapartnere.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: