Az emberiség sorsa a 2020-as években: együttműködsz vagy meghalsz

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Klímaapokalipszis után harc botokkal és kövekkel a civilizáció romjain, vagy poszthumán evolúció, ahol a saját döntésünk, hogy meg akarunk-e maradni 100 százalékig embernek? 2021-ben mindkét jövőkép és az átmeneteik is elképzelhetők. De hogy melyikhez közelít majd a valóság az évszázad második felében, leginkább azon múlik, a következő tíz évben le tudja-e győzni az emberiség saját evolúciós programját, amely a rövid távú sikerre optimalizálta, és képes-e a társadalom úgy-ahogy alkalmazkodni a vágtató technológiai fejlődéshez. Konkrétabban: eltűnnek-e a színről a politikai haszonlesők, sikerül-e csökkenteni az egyenlőtlenségeket, és végrehajtani azokat a strukturális változtatásokat a gazdaság irányításában, az intézményrendszerekben, amelyek biztosíthatják a civilizáció túlélését.

Az ENSZ két hete kiadott jelentése szerint a ma élő emberek az elsők a Homo sapiens történetében, akikre saját maguk jelentik a legnagyobb fenyegetést. 2020 nem volt átlagos év, de vajon tekinthető-e korszakhatárnak? Lehetséges, hogy az utókor valaminek a kezdeteként tartja majd számon? Négy olyan embert kérdeztünk erről, aki a maga szakterületén keresztül a nagy képet is jól látja: Szathmáry Eörs evolúciós biológust, Chikán Attila közgazdászt, Pintér Róbert információstársadalom-kutatót és Nyiri Gábor agykutatót. Vegyesen optimista és pesszimista, de inkább borúlátó válaszokat kaptunk. Míg az orvoslás és a technológia fejlődése optimizmusra ad okot, addig az ember és a társadalmak működésébe a bukás van kódolva. Legtöbb megszólalónk egyetértett abban, hogy akár paradigmaváltást hoz 2020, akár nem, az biztos, hogy a következő évtized nem fog hasonlítani az előzőre. 

Szathmáry Eörs, Chikán Attila, Pintér Róbert, Nyiri Gábor

A jövő (és a hozzá szorosan kapcsolódó közelmúlt) kérdéseit négy témakörre osztottuk, ezek a klímaváltozás, a gazdaság, a technológia és az agykutatás.  

Klímaváltozás: Nemhogy internet nem lesz, de rendelhető saláta sem

  • Az emberi faj megmarad, de nagy kérdés, hogy érdemes lesz-e még életben lenni, mert a pakliban nagyon is benne van a civilizáció pusztulása.
  • Nemcsak a nagy kibocsátóknak, hanem minden egyes embernek ki kell vennie a részét a kibocsátás csökkentéséből, de közben érdemes készülni egy ennél sokkal civilizálatlanabb világra is.
  • Ha sikerülne a klímaváltozás lassítása, az akkora lépés lenne az embertől, hogy akár evolúciós ugrásnak is lehetne nevezni. 

„Attól, hogy az emberiség kipusztul, nem kell nagyon félni, de sajnos nagyon is lehetséges, hogy megszűnik a ma ismert világ. Akár felmelegedés, akár lehűlés történik, az mindig következményekkel jár, de az élővilág ezekhez ragyogóan idomul. Esetünkben az a kérdés, hogy a technológiai civilizáció mennyire alkalmazkodik” – világított rá Szathmáry Eörs evolúciós biológus, az MTA fenntartható fejlődés elnöki bizottságának elnöke, mi lesz az elkövetkező évtized kihívásainak legnagyobbika. Mint mondta, amit most tapasztalunk, az kihalási hullám, amelyet mi okoztunk. A nagy kihalások után, ha a fő ok megszűnik, öt-tízmillió év alatt az élővilág sokfélesége visszaáll, csak egyrészt más szereplőkkel, másrészt a több millió év kissé nagy távlat az emberiségnek. Az evolúciót kutató szakember szerint elképzelhető, hogy ez a folyamat más bolygókon már nagyon sokszor lejátszódott hasonló okokból (talán ezért nem jelentkeznek be soha az idegenek), hiszen ezek a civilizációk, bárhol is jönnek létre, a biológiai evolúció termékei – „a biológiai evolúció pedig nem arra szelektált minket, hogy hosszú távú stabilitást érjünk el a környezetünkben, hanem a rövid távú sikerek maximalizálására. El tudjuk képzelni a távoli jövőt, de hogy ezért az ösztöneinkkel és a szokásainkkal szemben tudatosan harcoljunk is, ott még van egy kis tennivaló.”

Az emberi túlterjeszkedés következménye, hogy a városok határfelületein élő állatok beszoknak a városokba, és hozzák magukkal a kórokozóikat. A denevérek vírusainak döntő többségét például még nem jellemezték a tudósok, és ezek ugrásra készen állnak: „minden racionális adat alapján várható, hogy egyre több fertőző betegség jelenjen meg, adott esetben két-három járvány lesz egyszerre”. Éppen ezért Szathmáry szerint a koronavírus-világjárvány lecsengésével a legkevésbé sem jön el a „business as usual”, semmi „back to normal” nem lesz itt.

Arra a kérdésre, hogy a 2020-as év eseményei vajon több embert ráébreszthetnek-e a változtatás kényszerére, Szathmáry nem zárta ki, hogy igen, bár úgy látja, inkább a 2010-es évek végén ismerték fel sokan a problémát. „2020 inkább abban lehet korszakhatár, hogy utólag majd úgy látjuk, most kezdődött el az apokalipszis – mert ez is benne van a pakliban. Nem azt mondom, hogy ez fog történni, azt viszont állítom, hogy komoly valószínűsége van. Korszakhatár abban van, hogy komolyan kell venni ezt a lehetőséget.” Bár számos tényező vetíti előre, hogy az emberek, a cégek és a politikusok is a régi gyakorlathoz próbálnak visszatérni a járvány után, Szathmáry szerint lassan, de növekszik azoknak a száma, akik látják, hogy ez nem megy tovább. „Ha valaki elgondolkozik azon, hogy szeretné-e, hogy a gyerekének vagy az unokájának a napi élelemért esetleg el kelljen vágni valaki másnak a torkát 20-30 év múlva”, akkor valószínű, hogy nem ezt akarja megcélozni. „De kiszámíthatatlan, hogy ez milyen mértékben tudatosul: annyira, hogy értelmes cselekvéssé desztillálódjon? Ez nem triviális. Nagyon jól lehet rettegni, és aztán mégsem történik semmi.” 

Ha az emberiség képes lenne meghaladni azt a biológiai adottságát, hogy rövid távú érdekeket néz, azt evolúciós ugrásnak is nevezhetnénk: „bizonyos értelemben ez lenne az a fordulópont, amiről Richard Dawkins beszélt – amikor a mémek átveszik az uralmat a gének fölött”.

Illusztráció: Toth Róbert Jónás / Qubit.hu

Szathmáry szerint ráadásul nem lesz megoldás anélkül, hogy minden ember és állam kivenné belőle a részét, azok is, amelyeknek másokhoz képest minimális a kibocsátása. „Ha valaki kidobja a szemetet az erdő szélén, ő már tett valamit annak érdekében, hogy ne éljünk túl. És ez nem azon múlt, hogy XY egész évben magánrepülőzött, hanem csakis azon, aki kidobta.” A felelősséget tologatni nem lehet, a jólét és a kibocsátás mértékéhez arányosítani viszont igen, hiszen a klímaváltozás mellett a másik fontos kedvezőtlen jelenség az egyenlőtlenség, ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy jóval több üvegházhatású gázt bocsát ki, aki jóval gazdagabb, hanem a társadalmi békét, ezáltal pedig a társadalom reagálóképességét is csökkenti. Vannak már szupergazdagok is, akik felfogták a klímaválság súlyát, de „Magyarországon ennek szinte nyoma sincs, itt még inkább a harácsolás korszakát éljük, ami nagyon veszélyes egy ilyen válságos korban”. A harmadik – az előbbi kettővel összefüggő – nagy gond Szathmáry szerint a politikai instabilitás, ami még az Egyesült Királysághoz fogható régi demokráciákban is beköszöntött. A klímaváltozásnak csak együttműködő megoldása lehet, vagy pedig nem lesz megoldása, ezért olyan ijesztő Szathmáry számára, hogy sok helyen a világon a béka feneke alá süllyedt az együttműködési készség a politikai szférában. „Ha ez a három folyamat elkezdi egymást erősíteni, akkor nem sok jót jósolhatok magunknak”. Ha viszont ezekben a jelenségekben sikerülne egyenként javulást elérni, akkor a jó irányban hathatnának egymásra. A biológus a klímaváltozás, az egyenlőtlenségek és a politikai instabilitás összefüggésére a szíriai háborút hozta példának, amely azzal kezdődött, hogy a vízhiányos mezőgazdasági területekről a földművesek a városokba húzódtak, ezzel megjelent egy korábbi életét folytatni nem tudó, így a szélsőségekre fogékonyabb réteg, rájuk politikai haszonszerzők telepedtek, és már meg is volt a krízis, amelynek a következményeit – például a migráció formájában – a mai napig látjuk. Mindez egy kis földrajzi területről indult ki, de „képzeljük el azt a jelenséget, amikor a földgolyó 20-30 százalékán lesznek ilyenek”.

Szathmáry szerint Új-Zéland lehet még az évszázad közepén is elviselhető klímájú hely. Az északi féltekén is lesznek ilyen földrajzi területek, csak itt meg a politikai klíma az, ami nem biztos, hogy élhető lesz, míg Új-Zéland kellőképpen elszigetelt. A biológust komolyan foglalkoztatja a túlélés: szerinte csak akkor van értelme ezeken a súlyos kérdéseken gondolkozni, ha az ember cselekszik is. A forgatókönyvek ismeretében optimalizált stratégiákat lehet alkotni. Verne Rejtelmes sziget című regényében például Cyrus Smith mérnök szakértelmén múlt a többiek túlélése is, mert amit kitalált, mesteremberként meg is tudta valósítani. „Szerintem ha már készülünk a nem annyira pozitív jövőre, olyan túlélési készségeket kell fejleszteni az emberekben, amelyek akkor szedhetők elő, amikor nem lehet az internetet nyomogatni, hogy salátát rendeljünk, mert nemhogy internet nincs, de rendelhető saláta is alig.” A populáció méretével együtt a túlélőképesség is nagy mértékben csökken, és ha izolált csoportok keletkeznek, egyedül kell tudniuk boldogulni. 

„Fontosnak tartom, hogy újra legyenek olyan szakemberek, akik egyszerű eszközökkel is tudnak valamit kezdeni, el tudnak készíteni egyszerű mechanikai vagy elektromechanikai eszközöket, kifinomult gyógyszerek és műszerek nélkül képesek gyógyítani. Ezek a tudások elkoptak, pedig az emberi populációban kellene lennie olyan rétegnek, aki ezt újra megtanulja.” 

Szathmáry szerint egyéni szinten is érdemes fejleszteni a túlélést szolgáló készségeket – a nagyvárosokban például szinte semmilyen élelmiszert nem termelnek, ez rendkívüli kiszolgáltatottá teszi a városlakókat –, de az iskolákban is be kellene vezetni a „gyalogosabb” technológiák oktatását a digitális technológiák mellé.

Szathmáry a maga részéről igyekszik szervezni az ellenállást a jövendő katasztrófa ellen, akár a tudományos előmenetele terhére is. A prioritásait tudatos döntéssel rendezte át néhány éve egyik mestere, Vida Gábor genetikus professzor hatására, hiszen „ha 30-40 év múlva már senki sem fog tudni tudománnyal foglalkozni, akkor minek?”. Mint mondta, ő valóban ijedt, de ez értékrend kérdése is: „érték a tudomány, a művészet, amit emberek sok-sok generációja létrehozott, a politikával, szabadsággal kapcsolatos eszmények – én ezeket féltem igazán. Mert amikor nincs mit enni, akkor nem ezekkel foglalkoznak az emberek. Nagyon könnyen elveszítjük a kultúránkat.”

Gazdaság: Ha én most húszéves lennék, nagyon haragudnék

  • A mostani válság régóta ismert kedvezőtlen folyamatokat erősített fel, de új vonásai is vannak, például más a munkanélküliség, mint általában.
  • Ha az egészségügyi válságot sikerül is visszaszorítani, a gazdasági és társadalmi következményei velünk maradnak: strukturális változások kezdődnek.
  • Éppen a strukturális átrendeződés rejti magában a lehetőséget, hogy globálisan a fenntarthatóság irányába mutató döntések szülessenek, Magyarország azonban egészen más úton jár. 

„Az elmúlt évtized kedvező időszak volt a világgazdaságban: óriási pénzbőség volt, a felgyorsult technikai fejlődés és globalizációs folyamatok nagyon megnövelték a hatékonyságot, és ha döcögve is, de haladt az integráció. Elégedett világot tudhatunk magunk mögött – kivéve, hogy szemmel láthatóan érett egy intézményi válság, amit az okozott, hogy az anyagi jólét növekedéséhez vezető folyamatok ellentmondásos társadalmi következményekhez vezettek, mind az egyes országokon belül, mind az országok között megnövekedtek a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek.” Látható volt, hogy a világgazdaság intézményrendszere nem alkalmas az anyagi jóléttel párhuzamosan haladó visszás folyamatok kezelésére. A hosszú távú problémák összessége mellett az sem feledhettük, hogy közgazdasági alapvetés a tőkés gazdasági ciklikussága, illetve hogy a túlfűtött gazdaság előbb-utóbb felrobban – magyarázta Chikán Attila közgazdász akadémikus, a Corvinus Egyetem korábbi rektora, miért lehetett már jóval a koronavírus-járvány előtt tudni, hogy közeledik az újabb gazdasági visszaesés

Miközben az ezredforduló előtt és közvetlenül utána az euro-atlanti gazdaságok irányítói és közgazdászai meg voltak győződve az igazukról, és biztosak voltak benne, hogy az ázsiai gazdaságok is ezt az utat fogják követni, az emberiség „ebben az elkápráztató időszakban” óriási termelési fellendülésben volt, soha nem látott mennyiségű terméket és szolgáltatást állított elő. A jólét tárgyi feltételei nagyon is megvoltak, és úgy tűnt, hogy ez a trend folytatódik a technológiai haladás által. Ekkor jött közbe az előző válság, amely felszínre hozta a mélyben meghúzódó ellentmondásokat, elsősorban az egyenlőtlenségeket, és ezzel mintegy „leírta az emberiség szegényebbik felét. Egyenlőtlenségből világos, hogy elégedetlenség fakad, és erre épültek rá a populista mozgalmak és politikai struktúrák” – fogalmazott Chikán. Míg a kilencvenes években és a kétezres évek elején Kornai János koordinációs mechanizmusai közül a piaci koordináció egyértelmű, egyesek szerint szélsőséges formája érvényesült, a válság hatására újra kellett fogalmazni az állam és a piac viszonyát, valamint felmerült az igény a szereplők mellérendelt viszonyán alapuló, a fenntarthatóságot szem előtt tartó etikai koordinációra is. Végül „előállt egy olyan keveredés, amiben mindenki elbizonytalanodott abban, hogy hogyan is lehet a világot kormányozni”. 

Ekkor jött közbe a világjárvány. Ha a mostani válság a pandémia hajtóereje nélkül alakul ki, feltehetően hagyományos kereslet oldali válság lett volna, a túlkereslet túlfűtöttsége okozta volna a problémát. Így viszont kétoldalú válság alakult ki azáltal, hogy a vírus okozta nemzetközi együttműködési zavarok megakasztották a termelést és a kereskedelmet is. A koronavírus által előidézett válság legfőbb sajátossága, hogy nem gazdasági, hanem egészségügyi indíttatású, ami azáltal válik hosszú távon gazdaságivá, hogy jelentékeny erőforrásokat kell mozgósítani a leküzdésére – ez pedig strukturális változásokat, a világgazdaság átalakulását idézi elő. Chikán szerint a koronavírus ilyen értelemben velünk marad: ha az egészségügyi válságot sikerül is visszaszorítani, a gazdasági és társadalmi következményei nem fognak elmúlni. 

2020, a világjárvány éve annyiban korszakhatár, hogy felerősített olyan problémákat, amelyek korábban is jelen voltak, de nem ennyire szembetűnően. Ez abban nyilvánul meg például, hogy életképes üzletek, egzisztenciák is tönkre mennek. Normális körülmények között a piac főszabályként a nem hatékony vállalatokat öli meg, most viszont a világban és Magyarországon is olyan emberek, egzisztenciák, például művészek, zenei menedzserek, vendéglátósok vagy utazásszervezők lehetetlenülnek el, akik sose gondolták volna, hogy ilyen problémájuk lehet az életben. Az érintettek közé tartozik sok kisvállalkozó, akik Chikán szerint tettek és tesznek kísérleteket a túlélésre, ám ha elhúzódik a válság – márpedig elhúzódik –, a tartalékaik elfogynak, és belőlük is sok munkanélküli lesz. Tehát a szegénység további terjedése és mélyülése várható, és ezzel a politikusoknak és a közgazdászoknak foglalkozniuk kell. A most előálló munkanélküliség szerkezetileg más, mint a szokásos, és ez már a strukturális átrendeződés része. Egyelőre nem tudni, hogy milyen tevékenység szorul vissza, és mi az, ami hosszabb távon is fennmaradhat: sokak szerint a turizmus például eddig ismert formájában és mértékében a múlté lesz.

Chikán szerint tehát a COVID-19 súlyosbított egy már a járvány előtt adott világhelyzetet, és egyben erőteljesen megvilágított egy sor háttérben húzódó ellentmondást. Hogy hol, mennyire megy mélyre a válság, és milyen gyors lesz a kilábalás, nagy mértékben függ attól, hogy az egyes kormányok mennyire képesek komplexen kezelni a közegészségügyi problémát, és mennyire tudják nemzetközi méretekben is összehangolni a járványkezelést a gazdasági döntésekkel. A közgazdász szerint a kormányok első logikus reakciója az volt, hogy pénzt kell önteni a gazdaságba, és nem is nagyon lehetett mást tenni, ám „ennek az eladósodásnak ára van”. A döntő kérdés az, hogy mire költik a pénzt, ez a válságból kivezető utat meghatározó tényező. „Ha én most húszéves lennék, nagyon haragudnék azért, hogy hogyan adósodtunk el megint harminc évre” – fogalmazott Chikán, aki szerint
Magyarországon például nem sportberuházásokra vagy a turizmus indokolatlan súlyú fejlesztésére, belgrádi vasútvonalra vagy a kormányzati ideológia intézményeinek meghökkentő mértékű támogatására kellene fordítani a pénzt a válságban, hanem – a nagy társadalmi kérdések (szegénység, oktatás, egészségügy) mellett – a technológiai fejlődés műszaki és társadalmi tényezőire, mert ezen a téren bőven van lemaradásunk. Közgazdászként gondolkodva a hitel nem gond, ha olyasmire költik, aminek a hozama nagyobb, mint a terhei. Magyarországon azonban nem túl jó perspektívákat vetítenek előre az eddigi döntések, a fiatalok előtt meglehetősen kevés kívánatos út maradt, és ennek ők maguk is tudatában vannak. Kevés figyelmet kap, hogy milyen nehéz elindulniuk – jegyezte meg az egyetemi tanár Chikán.

A globális jövőképet tekintve a közgazdász optimistábbnak tűnik: „van egy fősodra a világ fejlődésének, és azok az országok, amiket sikeresnek mondunk, nagyjából egy irányba menetelnek különböző fejlettségi szinteken Svájctól Svédországig”. Chikán, mint mondta, nem szeretne ebben a kérdésben jóslatokba bocsátkozni, de belátható időn belül nem tartja valószínűnek a globális gazdasági központok áthelyeződését, amit egyrészt kulturális okokkal, másrészt azzal magyarázott, hogy Kínának, bár óriási belső piaca van, szüksége van a világgazdaságra is ahhoz, hogy tovább tudjon robogni. Hogy egy ország mennyire tud sikeres lenni, a közgazdász szerint nagy mértékben függ olyan hosszú távú tényezőktől, mint a kultúra, a tágabban értelmezett intézményrendszer, a bizalom és az együttműködési készség a társadalomban. 

„Sokkal több empátiával kellene lennünk egymás iránt, kicsiben és nagyban is. A maga helyén sem a kisközösségi, sem a nemzetközi együttműködésnek nincs értelmes alternatívája. 

Mai veszély, hogy a populista rezsimek nem tudnak megélni ellenség nélkül, ha nincs, akkor kreálni kell.”

Ám ha jól mennek a dolgok, Chikán szerint a világ a 2020-as években el tud indulni egy kedvező irányba, aminek a fontosságát már mindenki felismerte. Úgy látja, éppen az említett strukturális átrendeződés rejti magában a lehetőséget, hogy jó döntések is születnek, „hogy nem fogjuk újra abba a mederbe terelni a folyamatokat, ahova korábban”. A fenntarthatóság gondolata meghatározó lehet. A közgazdász a zéró növekedést csak szlogennek tartja, hiszen ha nem növekszik a gazdaság, akkor akadozni kezd a fejlődés többi területe is. A zöldebb növekedés érdekében azonban egészen konkrét lépéseket lehet tenni. A vállalati kultúrában ez a folyamat évek óta zajlik is: 20-30 éve, amikor Magyarországon a környezetvédelem egyáltalán szemponttá vált, a jelentések végére biggyesztett lábjegyzet volt csak, az ezredforduló után az éves beszámolók mellékletében tárgyalták, ma viszont már nincs külön  környezetvédelmi melléklet, mert benne van a fő anyagban, szervesült a gondolkodásban. „Sokan mondják, hogy a vállalatvezetőket valójában csak a profit hajtja, de afelé haladunk, hogy nem lehet nyereséget termelni, ha valaki nem elég zöld. Bizakodjunk abban, hogy az élet, a társadalom más területein is hasonló folyamatok válnak uralkodóvá.”

Technológia: Jövő van, csak jövőkép nincs

  • A technológiai fejlődés a gazdaság struktúráit is átalakítja, a jövőben egyre több cég válik profiljában szoftvercéggé, a termékek pedig előfizetéses szolgáltatássá.
  • Eközben a 21. században exponenciálisan fejlődő technológiával az ember nem tud lépést tartani, ma is azt éljük, amit évtizedekkel ezelőtt megtanultunk,
  • Most senkinek sincs igazán koherens jövőképe, hanem csak sodródunk. Még a poszthumán evolúció is elképzelhető.

„Ha ugyanez a koronavírus-járvány húsz évvel ezelőtt csap le ránk, valószínűleg megbolondultunk volna, olyan nagy mértékben lett volna korlátozott, hogy mihez férünk hozzá. Most lehet tanulni, tanítani, közösségi életet élni” – mondta Pintér Róbert információstársadalom-kutató, a Corvinus Egyetem adjunktusa. Ilyen szempontból 2020 nagyon is mérföldkő év lesz, de Pintér szerint nem fogjuk annak megélni: ahogy ma már egészen elképesztő visszagondolni, hogyan ment a zenehallgatás 20-30 éve, és hogyan most, később azt nem fogjuk érteni, hogyan tudtunk valaha minden meetinget személyesen megtartani.

A jövő kérdéseivel aktívan foglalkozó kutató szerint a múltbeli és a jelenlegi technológiai trendek szorosan összefüggnek egymással, és ezek folytatódnak a jövőben. Az internet története a számítástechnika történetével függ össze, ami szoba méretű óriásgépekkel kezdődött (amikor még évi öt számítógép eladása is elképzelhetetlennek tűnt), onnan továbblépve pedig munkahelyi eszközzé vált. Közben megjelent az internet, és a két történet egy darabig párhuzamosan futott, majd a számítógépek feltünedeztek az otthonokban, és valamikor a kilencvenes években egybeforrt az internet és a számítástechnika addig párhuzamos fejlődése. 2007-ben az első okostelefon megjelenésével az internet elhagyta az íróasztalokat, „kiment a világba”, és a számítógépek is zsebben hordható tárgyként váltak globális tömegtermékké – ráadásul ebben a fejlődési sorban „még messze nem vagyunk a végállomáson”.

Pintér szerint a következő lépés, ami a 2020-as évtizedben jön el, hogy a dolgok internetének (IoT) köszönhetően 

„minden buta dologból okos dolog lesz”, 

és ez strukturálisan is átalakítja a gazdasági folyamatokat: a vállalatokból például okoseszközöket gyártó szoftvervállalatok lesznek, a fejlődés pedig lehetővé teszi, hogy egészen pontos adatokat szerezhessenek az adott termék használatáról, például egy autógumi esetében egyebek mellett arról, hogy milyen gyakran járnak vele, mennyit fékeznek, mennyit gyorsítanak – és mindezek alapján a gyártó cég további szolgáltatásokat (pl. költséghatékonysági tippeket) adhat el az ügyfelének. 

Az okostelefon volt az egyik technológia, amely az elmúlt időszakban robbanásszerű változásokhoz járult hozzá: egyfelől „nyitott végű, nem megtervezett létezést tesz lehetővé, bárki, bárhol 0-24-ben bekapcsolódhat a saját hálózatába, az ember általa ma már rutinszerűen közlekedhet elsődleges, születési, illetve másodlagos, szerzett közösségei között”. Másfelől éppen ezek a hátrányai is, hiszen kikapcsolni sem lehet belőle (technikailag persze igen), bárhol utolér a főnök, a hivatalos levél és a kommentelők. „Minden technológia egyszerre ad és vesz el, és csak a kettőt egyszerre tudjuk választani, nem mondhatjuk, hogy csak az előnyei kellenek.” Az igazán nagy kérdés azonban az, hogy hogyan hat a változás azokra a generációkra, amelyek már természetesnek veszik az okostelefon létezését (hiszen csak azt tekinti technológiának az átlagember, amit az után találtak fel, hogy ő megszületett). Az okostelefon által például a korábban az iskolára korlátozódó zaklatás bárhol, otthon is utolérheti a gyereket, nem beszélve a további veszélyekről, amelyekről korábban a Qubiten is többször írtunk. Ugyanakkor az okostelefon teszi lehetővé azt is, hogy a koronavírus okozta lezárás közben folyamatosan kapcsolatban maradhassanak egymással a tinédzserek, ami nagyon fontos ebben a korban. Pintér szerint lehetséges, hogy az ő unokája már sisakkal a fején fog otthon ülni és játszani, az akkori szülőknek pedig még nehezebb lesz.

Arra a kérdésre, hogy vajon képes lesz-e a rendszer a vágtató technológiai fejlődésekkel járó káros társadalmi jelenségek korrigálására, Pintér úgy válaszolt, hogy szívesen egyetértene ezzel, de szerinte ehhez túl gyorsan zajlanak a változások. „Ha veszünk egy középkori parasztot, ő még releváns tapasztalatokat tudott átadni a gyerekeinek, mert ugyanabban a világban éltek, mint ő.” Ehhez képest az okostelefon 2007-ben jelent meg, és 13 évvel később már milliárdok használják. Raymond Kurzweil amerikai feltaláló-író akcelerációs tézise szerint a 21. század száz éve annyi változást fog hozni, mint az előző húszezer; ráadásul még az elején tartunk, miközben a fejlődés exponenciális. Az emberiség ezt nem tudja társadalmi normákkal, szabályokkal, intézményrendszerekkel kellően gyorsan lereagálni. A „gépek elveszik a munkánkat” problémakör például máris elavulttá tett szakmákat, tudásrendszereket, és bármilyen népszerű gondolat, hogy az ember legyen rugalmas, és tanuljon élethosszig, valójában 2-3 év idő- és pénzbeli befektetés megtanulni egy új szakmát. Eközben a gépnek elég egyszer elsajátítania valamit, és onnantól fogva tudja. Pintér tehát mind a munkaerőpiacon, mind a többi területen esélytelennek érzi a gyors adaptálódást, ezek inkább korszakokban mérhető változások. „20-30-40 évvel ezelőtt adekvát stratégiákat ismételgetnek az emberek, mert azt tanulták meg, hogy az a jó.”

Ráadásul – tette hozzá Pintér – a koronavírus-járvány miatt most éppen egy wild card típusú jövő-forgatókönyvben (ez a jövőkutatásban a nagy hatású, de kis valószínűségű szcenárió lehetőségét jelenti) élünk. Emiatt is nehéz éppen most megjósolni, hogy mi fog történni, így a fő kérdés az marad, hogy tudunk-e hozzá alkalmazkodni.

Fotó: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

A kutató az adaptálódást hosszú távon tudja igazán elképzelni, sőt, bizonyos megközelítésben poszthumanistának vallja magát: „abban hiszek, hogy az emberi evolúció eljut a csúcsára, és leváltja egy másfajta evolúció, ahol mindenki választási helyzetbe kerül, hogy akar-e 100 százalékosan humán maradni, vagy inkább Ember 2.0-ra upgrade-el, és kistafírozzák mesterséges dolgokkal. Lehet, hogy sci-finek hangzik, de ez nem a jövő, ez a jelen. Ehhez a beszélgetéshez is számos technológiára van szükség, csak annyi a különbség, hogy nincs belénk építve.” A hipermodern implantátumok egyelőre a fogyatékossággal küzdők meggyógyítását, életének megkönnyítését célozzák (lásd a cikk következő alfejezetét), „de előbb-utóbb megkapják az egészségesek is, és onnantól kezdődik a szuperemberré válás”. Ez persze még nem a következő évtized kérdése.

Pintér úgy látja, hogy most senkinek sincs igazán koherens, konzekvens jövőképe, hogy merre kellene mennie az emberiségnek, hanem csak sodródunk. Tény, hogy a nagyon határozott jövőképeket hordozó ideológiák, mint a kommunizmus vagy a nácizmus csúnyán leszerepeltek a múlt században, és most mintha minden irányzat egyszerre lenne jelen a történelem korábbi korszakaihoz képest: az egyetemes vallások, azok fundamentalista és progresszív változatai, a liberális és a konzervatív eszme, most pedig belépett a képbe a Yuval Noah Harari izraeli történész által megfogalmazott dataizmus. A technológiák mindent mérhetővé tesznek, ebből visszajelzési és változtatási körök következnek, és minden fejlődik tovább a közösségi médiától a megfigyelési kapitalizmuson át az ipar 4.0-ig. Míg a technológiában és a gazdaságban ez nagyon gyorsan tud működni, a társadalomban és a kultúrában óriási konfliktusokat okoz. „Radikális vagy gyors, olcsó megoldásokat igényelnek az emberek, de ilyenek nincsenek. Komplikált, piszkos problémák vannak, amelyekből nem lehet kimazsolázni a jót, és elkülöníteni a rossztól.”

A felrajzolt fejlődési utakat mind zárójelbe teszi a klímaváltozás, amely bőven előidézhet olyan helyzeteket, hogy gellert kapjanak a folyamatok. Pintér szerint erre szükség is van, csak az a kérdés, hogy mikor lesz ez a pont. A kapitalizmus működési logikájában benne van, hogy mindenki maga felelős a saját életéért, cégéért. „E logika szerint ugyan mindenkinek rossz egy globális klímaválságban, de önmagában senkinek sem érdeke, hogy a saját rendszerén belül, ahol profitorientáltan kell működni, ő maga változtasson.” Pintér szerint emiatt kell globálisan, központosítottan, rendszerszinten megoldani ezt a problémát. „Olyan gazdasági-politikai rendszerben élünk, ahol sok mindenért senki sem felelős, és egyszerűen csak működik. Mindenki tudja, hogy rossz irányba haladunk, de mindenki eszeveszetten tapossa a gázpedált az autóban, ami a szakadék felé megy, és mindenki úgy gondolja, hogy ha ő nem nyomná, attól még a többiek igen.” Pintér úgy gondolja, hogy a megoldás csak az lehet, ha egy cég hatékony és környezetbarát működése jövedelmezővé válik, ha sikerül ezt részévé tenni a kapitalista rendszernek.

Nem véletlen, hogy amikor a kutatót az előző évtized meghatározó személyiségeiről kérdeztük, akik a következőt is definiálhatják, Greta Thunberg svéd tinédzser aktivista is eszébe jutott, ahogy a Facebook-alapító Mark Zuckerberg és Donald Trump is, mert az elnök távozásával a trumpizmus nem tűnik el. Ide venné azokat a mozgalmakat is, amelyek hálózati csomósodás révén hirtelen világméretűvé nőtték ki magukat, mint a Metoo és a Black Lives Matter. Pintér arra számít, hogy a közeljövőben lesznek még hasonló „társadalmi önhangolások”, hatások és ellenhatások, és ugyanúgy egymás mellett élnek majd, mint manapság az, hogy széles körben újra elfogadott a fasizmus, de közben előtérbe kerültek a nők és a szexuális kisebbségek jogai. Elon Musk évtizede pedig nem a 2010-es volt, hanem a következő tíz év lesz az.

Agykutatás: gyógyítani a gyógyíthatatlant

  • A 2010-es az agykutatás évtizede volt, egymást érték az áttörések, amiket a géntechnológia, a mesterséges intelligencia és a nanotechnológia fejlődése tett lehetővé.
  • A jövőben rohamosan fejlődhet a gondolatokkal vezérelhető technológiák pontossága, ami rengeteg embernek megkönnyítheti az életét.
  • A rohamos fejlődés etikai kérdései a jövőben válnak majd igazán hangsúlyossá, amikor széles körben alkalmazhatják a ma még futurisztikusnak tűnő technológiákat.

Az elmúlt években mind gyakrabban hallani az agykutatás izgalmas eredményeiről: egyre meghökkentőbb hírek érkeznek agy-számítógép interfészekről; laboratóriumban növesztett miniagyakról; gyors ütemben fejlődnek a képalkotó eljárások; biztató eredményeket érnek el a kutatók lebénult és érzékszervi fogyatékossággal küzdő emberek életminőségének javításában; és felsejlenek azoknak a kognitív hanyatlással járó kóroknak a terápiás lehetőségei is, amelyek a társadalmak elöregedésével mindinkább népbetegséggé válnak. A legjelentősebb friss eredményekről és a közeljövő agykutatásának várható irányairól Nyiri Gábort, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) csoportvezetőjét kérdeztük, aki kutatótársaival 2019-ben publikált tanulmányaival maga is kivette a részét az agy mélyebb megismeréséből.

Az agykutató szerint az elmúlt évtizedekben amerikai és európai döntéshozók is felismerték, hogy az idegrendszeri megbetegedések különböző formái az egyik legnagyobb terhet jelentik a társadalom számára, és a gazdasági termelékenységet is nagyban befolyásolják – ez tette lehetővé, hogy már a kilencvenes évek az agykutatás évtizedévé váljon. A felfedezések üteme az ezredforduló után sem lankadt: lefektették a géntechnológiák fejlődésével lehetővé vált új kutatási módszerek alapjait, így jelentős agytérképezési projektek indulhattak, és az emberi genom 2001-es feltérképezése utat nyitott az idegrendszert érintő genetikai rendellenességek jobb megértése felé is. 

A 2010-es évtized Nyiri szerint ismét az agy évtizedének tekinthető: nehéz is az elért áttörések közül kiemelni a legfontosabbakat, mert a technikai és a tudományos fejlődés is folyamatos, nem pedig ugrásszerű, de néhány nagy hatású felfedezés és technológia többféle kutatási területre is hatást gyakorol. Ilyen az optogenetika gyakorlati elterjedése az idegtudomány több területén, ami „lehetővé teszi, hogy szabadon viselkedő egerek idegsejtjeinek kiválasztott csoportjait szelektíven tudjuk fénnyel serkenteni vagy gátolni az agy különböző területein, segítve ezzel funkcióik megértését”. Ezzel az agyterületeken belüli kisebb sejtpopulációk funkciója is célzottan vizsgálható anélkül, hogy a környező sejtek működését közvetlenül befolyásolnák – és így akár az állatok érzelmi vonásai is külön formálhatóvá válnak. Hasonlóak a kemogenetikai technikák, amelyekkel ugyanígy lehet dolgozni, csak fény helyett véráramba vagy ételbe juttatott tervezett molekulák használatával. Az utóbbinak a későbbiekben nagy jelentősége lehet az emberi gyógyászatban is. További jelentős, a géntechnológiával összefüggő eredmény, hogy már akár egyes sejtek RNS-szekvenciái is vizsgálhatók, és így könnyebb megérteni az idegsejtek működésének alapját adó fehérjerepertoár változatosságát. 

Különleges technológiai előrelépés az agy-organoidok fejlődése – ezek mesterségesen növesztett idegsejthalmazok (a médiában gyakran csak „miniagyak”), amelyek bár az agy valódi komplexitásától még nagyon távol vannak, sőt egyes agyterületek működését sem lehet modellezni velük, Nyiri szerint mégis ígéretesek lehetnek az önszerveződő idegi hálózatok és az azzal összefüggő betegségek jobb megértésében. Igen nagy az agybankokban tárolt agyak jelentősége is, hiszen a kutatásokkal elsősorban az emberi agy szerkezetét és működését szeretnék megérteni, ehhez pedig kellenek a tudománynak felajánlott szervek. „Különösen betegségek vizsgálataihoz adnak nagy segítséget, ha ellenőrizhetjük, hogy pontosan mely agyterületek, mely sejtjeinek megváltozása okozhatta az idegrendszeri problémát. Ez lehetővé teheti a hatékonyabb gyógyítási stratégiák kidolgozását.”

A mesterséges intelligencia kutatása az agykutató szerint a jövőben akár világhatalmi egyensúlyokat is befolyásolhat. A fejlesztés részben támaszkodik a valódi agyi hálózatok vizsgálatából megértett alapelvekre is, ugyanakkor az MI fejlődése teszi lehetővé magának az agynak a hatékonyabb vizsgálatát is az intelligens képfeldolgozó alkalmazások segítségével. Ide kapcsolódik az agy-gép kapcsolatok (interfészek, implantátumok) ugrásszerű fejlődése is, amely a nanotechnológia fejlesztéseinek is köszönhető. Ezek a jövőben lehetővé tehetik például, hogy a motoros agykéreg felszínéről egy chipen lévő mikroelektródák sokaságának jelei alapján valós időben mozgatható legyen például egy végtagprotézis, ami segítheti a járást vagy a tárgyak megragadását. Ugyancsak az agyi elektródáknak köszönhetően mély-agyi stimulációkkal akár pszichiátriai vagy neurodegeneratív rendellenességek is kezelhetővé válhatnak. A hallás javításához szükséges, hallóidegekkel kommunikálni képes elektródák (úgynevezett cochleáris implantátumok) beültetése már ma is rutinszerűnek számít, és a látás visszaadásához szükséges retinaimplantátumok több típusával is biztató kísérletek folynak.

Az agykutató szerint mindig is fontos etikai kérdés volt, hogy a megszerzett tudást csak jó célra fordítsák, az agy manipulálásával foglalkozó, előbb említett beavatkozások azonban még fejlődőben vannak, így egyelőre semmivel sem jelentenek nagyobb etikai kihívást, mint a már létező tudatmódosító anyagokkal, gyógyszerekkel vagy akár a pszichoterápiák által végzett orvoslás. A fejlődés ugyanakkor olyan – akár a személyiséget alapjaiban is befolyásolni képes – agyi implantátumok megjelenését hozhatja el, amelyek használata nem csupán etikai, de törvényi szabályozásokat is igényelhet. 

„Gondolhatunk például bűnözők súlyosan agresszív viselkedésének mesterséges gátlására is”, 

ami akár végrehajtott halálos ítéletek csökkenését is elhozhatja, vagy a közvetlenül az agyunkból szerezhető adatokhoz fűződő személyiségi jogainkra.

És hogy mit hoz még a jövő? Nyiri arra számít, hogy nagy ütemben folytatódik az agyi interfészek fejlesztése, és rohamosan fejlődhet a gondolatokkal vezérelhető technológiák pontossága az agyi hálózati aktivitás egyre pontosabb leképezése révén. Az agyi rendellenességek részletesebb feltérképezése után megfelelő agyi visszacsatolások használatával akár a rendellenességek új kezelési módjai felé is megnyílhat az út. Ugyanígy remélhető, hogy kiesett látási és hallási funkciók javítása is jóval hatékonyabb lehet majd. 

A mesterséges intelligenciák fejlődése várhatóan tovább gyorsul, ami vissza is hat majd az összes tudományterület fejlődésére. „A géntechnológiák már most rendkívüli, korábban elképzelhetetlen lehetőségeket teremtettek, de jól látszik, hogy még mindig temérdek kiaknázatlan, fel sem mérhető lehetőség rejlik ebben mind a kutatás, mind a gyógyászat számára. A géntechnológia fejlődése hatékonyan segítheti az őssejtkutatásokkal is összefüggő organoidkutatást is; az őssejtek később akár injektálhatók lehetnek a beteg agyterületekre is sejtpótló terápiaként, és ezek manipulálása új típusú gyógyítási lehetőségeket teremthet majd.” A génterápia további fejlődése nagy áttöréseket hozhat több olyan idegrendszeri rendellenesség gyógyításában is, amelyet egyszerű genetikai mutációk okoznak. Továbbá az idegsejt-specifikus technológiák olyan gyógyszerek kifejlesztését tehetik lehetővé, amelyek szinte teljesen mellékhatásmentesen kezelhetik, sőt az okok korrigálásával akár meg is gyógyíthatják az idegrendszeri rendellenességeket. 

Már ezek a lehetőségek is szinte felfoghatatlanok, de Nyiri szerint „biztosan lesznek majd olyan áttörések is, amelyeket ma még nem is sejthetünk”.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: