Mágneses alagút veszi körül a Naprendszert egy merész új kutatás szerint
Rádióhullámokban nyilvánul meg az a mágneses alagút, amely a Torontói Egyetem csillagász kutatója szerint körülveszi a Naprendszert.
Jennifer West, az egyetem Dunlap Csillagászati és Asztrofizikai Intézetének kutató munkatársa új tanulmányában amellett érvel, hogy az ég két oldalán látható fényes struktúrák, amelyeket korábban különállónak véltek, valójában összeérnek, és kötélszerű szálakból épülnek fel. Összekapcsolódásuk által alagútszerű képződményt formálnak a Naprendszer köré. West kutatását az Astrophysical Journal publikálta szeptember végén.
West szerint ha látnánk a rádióhullámokat, és az égre néznénk, meg is láthatnánk az alagútszerű struktúrát, akármelyik irányba is néznénk. A két szóban forgó struktúrát évtizedek óta ismerik a csillagászok North Polar Spur, azaz Északi Poláris Hurok (más források szerint Északi Rádió Sarkantyú), illetve Fan Region néven. Az eddigi tudományos magyarázatok zöme azonban külön entitásként kezelte ezeket, nem úgy, mint West és kollégái.
Szerintük az egybefüggő „alagutat” töltött részecskékből és mágneses mezőből álló kötélszerű struktúrák alkotják, amelyek a Naprendszertől mintegy 350 fényévnyire, 1000 fényév hosszan húzódnak – ami mellesleg a Toronto-Vancouver távolság kétbilliószorosa.
Módosított perspektíva
Westet már 15 éve foglalkoztatja a probléma, végül számítógépes modellt épített, amelynek segítségével kiszámolta, hogyan változik a vizsgált területek látványa a Földről szemlélve, ha változtatja a kötelek formáját és helyzetét. Így a modell segítségével West felépítette a Naprendszert körülvevő struktúra mását, és ezzel az új perspektívával igazíthatta a modellt az adatokhoz.
West elmondta, hogy a kutatásban egy 1965-ben, a rádiócsillagászat hőskorában készült tanulmány is motiválta. Az akkori nyers adatok alapján a hatvanas évekbeli szerzők arra jutottak, hogy ezek a polarizált rádiójelek a Tejút Orion-karjából (azaz a galaxis Naprendszernek is helyet adó kisebb spirálkarjából) származnak. Ez a több mint ötvenéves kutatás arra ösztönözte Westet, hogy a ma rendelkezésre álló sokkal pontosabb teleszkópadatokhoz kösse a saját modelljét.
Az eredmény szemléltetésére West a Föld térképét hozta fel példának: az Északi-sark a tetején helyezkedik el, az Egyenlítő pedig a közepén húzódik, hacsak az ember újra nem rajzolja a térképet új perspektívából. Ugyanez igaz lehet a Tejútra is: a legtöbb csillagász úgy nézi a térképet, hogy a galaxis „Északi-sarkpontja” van fölül, a központja pedig középen. A West kutatása mögötti egyik fő elképzelés az volt, hogy úgy készíti el újra a térképet, hogy valami más essen középre.
West szerzőtársa, Bryan Gaensler, a Dunlap Intézet professzora azt mondta, amikor kollégája először felvázolta neki a tervet, úgy gondolta, túlságosan elrugaszkodott ez a magyarázat, West azonban meggyőzte. „Most már nagyon kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá a csillagász közösség többi része.”
A galaxisok mágnesességével és a csillagközi közeggel foglalkozó West arra számít, hogy mostani eredményéből újabb felfedezések születnek majd. „A mágneses mezők nem izolációban léteznek, muszáj hogy kapcsolódjanak egymáshoz. Így a következő lépésben azt kell megvizsgálnunk, hogyan kapcsolódik a helyi mágneses mező a nagyobb méretű galaktikus mágneses mezőhöz, illetve a kisebb léptékű mágneses mezőhöz a Nap és a Föld körül.”
West szerint az új alagútmodell nemcsak a tudományos közösségnek, hanem a laikus közönségnek is izgalmas új nézőpontot kínál a csillagos ég szemléléséhez.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: