Thomas Piketty: Kettéhasadt az elit, és kettéhasadt a világ is

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Nagyjából a 2. világháború végéig a nyugati demokráciákban a szegények és a munkások jellemzően baloldali, míg a tehetősek és a magasan képzettek, azaz az elit, jobboldali pártokra szavaztak. A háború után azonban fokozatosan megváltozott a helyzet: a korábbi elit kettészakadt, és kialakult a több elitű pártrendszer, amelyben a baloldali pártok egyre inkább a magasan képzett választókat, a szellemi elitet célozzák meg, és tőlük nyerik a szavazatokat, míg a gazdasági elithez tartozó, magas jövedelmű és jelentős vagyonú szavazók továbbra is a jobboldali pártokat támogatják. 

Ami a nemzetközi politikai fejleményeket illeti, a globalisták és a nativisták (nagyjából bevándorlásellenes nacionalisták) szembenállása nemcsak Donald Trump amerikai, Jair Bolsonaro brazil elnökké vagy Narendra Modi indiai miniszterelnökké választásához, hanem a Brexit-szavazáshoz is elvezetett, sőt Közép-Európa politikai térképét is átrajzolta.

Ezekre a következtetésekre jut Thomas Piketty francia közgazdász legújabb kötetében, ami franciául tavasszal jelent meg, az angol kiadás pedig decemberre várható. A Political Cleavages and Social Inequalities. A Study of Fifty Democracies, 1948-2020 (Politikai megosztottság és társadalmi egyenlőtlenségek. Ötven demokrácia vizsgálata, 1948-2020) a Föld 50 országának demokráciáit vizsgálja abból a szempontból, hogy milyen pártokra szavaztak a különböző társadalmi csoportok tagjai a különböző korszakokban. A hatalmas kutatómunkával elkészült, a neten szabadon elérhető, részletes adatsorokon alapuló, több mint 600 oldalas kötetet A tőke a 21. században című, 2013-ban megjelent könyvéről elhíresült Piketty mellett szerkesztőként Amory Gethin és Clara Martinez-Toledano közgazdászok jegyzik, és a szerzők között szerepel Lindner Attila, a University College London (UCL) docense is.

Political Cleavages and Social Inequalities. A Study of Fifty Democracies, 1948-2020 (Politikai megosztottság és társadalmi egyenlőtlenségek. Ötven demokrácia vizsgálata, 1948-2020)

A Lindner által is jegyzett fejezet szerzői (Piketty mellett Filip Novokmet és Tomasz Zawisza) külön foglalkoznak Magyarország, Lengyelország és Csehország helyzetével, és bemutatják az ezekben az országokban 1990 és 2018 között tapasztalható politikai konfliktusokat, társadalmi egyenlőtlenséget és választási ellentéteket. Megállapítják, hogy mivel Magyarországon a rendszerváltás után a volt szocialista kormánypárt utódja lett a vezető baloldali párt, az igyekezett az elmúlt rendszert idéző egyenlőségelvű politikától eltávolodni, majd hatalomra kerülése után megszorításokkal és korrupciós botrányaival idegenítette el magától még jobban az alacsony jövedelmű, alacsony iskolázottságú – tehát hagyományosan baloldali – szavazókat. Pikettyék elemzése szerint a Fidesz 2010 után azért tudott a legkülönbözőbb társadalmi rétegek bevonzásával kétharmados parlamenti többséget szerezni (például a korrupcióellenes, EU-párti cseh populizmussal szemben), mert a baloldal összeomlásával és az MSZP elleni dühhullám meglovaglásával nem kellett újraelosztó politikát ígérni az alacsony státuszú szavazóknak.

A módszertan

Azok az országok feleltek meg a választási demokrácia (electoral democracy) kritériumainak, ahol az elmúlt 70 évben már tartottak többpárti választásokat, az eredmények nem voltak előre borítékolhatók, és a választási eredmények meghatározták, hogy kik kerülhetnek a politikai hatalomba. Ezek az országok a szerzők szerint sem tökéletes demokráciák, sőt vannak köztük olyanok, amelyek nagyon messze vannak ettől, különösen a sajtószabadság vagy a választások semlegességének tekintetében. A könyv szerzői azt vizsgálták, hogy miképp befolyásolják az emberek választási döntéseit társadalmi jellemzőik, így nemük, életkoruk, iskolai végzettségük, foglalkozásuk, jövedelmük, vagyonuk, illetve nemzeti származásuk vagy etnikai-vallási identitásuk. Ahhoz, hogy össze tudják hasonlítani a vizsgált 50 országot, Pikettyék azokat a közvetlenül választások után készülő, reprezentatív mintán készített felméréseket használták fel, amelyek a választási magatartást és a választók társadalmi-gazdasági jellemzőit elemzik. Minden hiányosságuk ellenére a politikai megosztottság és a társadalmi egyenlőtlenségek jellemzői közötti összefüggések tanulmányozásához még mindig ezek a felmérések a legértékesebb és leginkább elérhető források. 

Pikettyék négy legfőbb megállapítása: 

  1. a választók osztályhelyzetének fontossága visszaszorult a választások kimenetele szempontjából; 
  2. ha a választók jövedelmi és vagyoni helyzetét nézzük, a gazdagok inkább a jobboldali pártokra szavaznak; 
  3. míg a magasan képzettek korábban a jobboldalra (akiket a szerzők tágabb értelemben „konzervatívoknak” neveznek), az utóbbi évtizedekben már tipikusan a baloldalra (tágabb értelemben „szociáldemokratákra”) szavaznak;
  4. ezek a változások az úgynevezett globalisták és a nativisták közötti új politikai megosztottság kialakulásához vezettek. (A globalisták a nyitott világ progresszív védelmezői, míg a nativisták azok a többséghez tartozó nacionalisták, akik meg akarják védeni demográfiai túlsúlyukat az adott területen, az állam és a nemzet, vagyis a politikai és a kulturális egység egybeesését akarják, és fenyegetést látnak mindenkiben, aki nem „őslakos”.)

Hogyan veszítettek jelentőségükből az osztályalapú választási preferenciák a nyugati társadalmakban?

Sok évtizeddel ezelőtti igazság, hogy a baloldali pártok bázisát a szegények és elsősorban a munkásosztálybeliek adják, míg a jobboldali pártokat a jómódú magas státuszúak támogatják. A szerzők azt találták, hogy leginkább akkor szakad szegényekre és gazdagokra a különböző pártok szavazóbázisa, amikor az osztályok közötti megosztottság is általában erős, míg más ideológiák, például a vallási vagy a kulturális értékekhez kapcsolódó ideológiák mentén kialakuló megosztottság gyenge. 

A szerzők felosztásában így az egyik végletet az osztályalapú pártrendszerek jelentik, amelyeket erős és tartós társadalmi-gazdasági megosztottság jellemez. Ez volt a helyzet a nyugati demokráciák többségében a háború utáni korszakban, ahol a munkásosztály túlnyomó többségben támogatta a baloldali pártokat. Ma is ez a helyzet egyes demokráciákban, például Brazíliában vagy Argentínában, ahol a gazdasági helyzet továbbra is jelentős szerepet játszik a választói irányultság meghatározásában. A másik végletet a tisztán identitásalapú pártrendszerek képezik, ahol a társadalmi-gazdasági megosztottság szinte jelentéktelen, és a politikai konfliktus inkább etnikai vagy regionális csoportok közötti kulturális megosztottság mentén zajlik - erre a könyv Dél-Afrikát, Nigériát, Ghánát, Malajziát és Thaiföldet hozza példaként. 

E két véglet között helyezkednek el a legtöbb vizsgált országra jellemző többdimenziós vagy „több konfliktusos” pártrendszerek, ahol a társadalmi-gazdasági megosztottság – a szegények és gazdagok közötti törésvonal – továbbra is strukturálja a választási versenyt, de az általában ideológiai színezetet öltő politikai konfliktusok miatt a gazdasági dimenzió kevésbé látszik. Erre a típusra a „több elitű” pártrendszerek (multi-elite party systems) a legjellemzőbb példa, ahol a társadalmi osztály két vizsgált dimenziója, az iskolázottság és a jövedelem ellentétes módon határozzák meg a választási magatartást (tehát az iskolázottak nem feltétlenül szavaznak egy irányba a magas jövedelműekkel, illetve fordítva), ami több országban is a többpártrendszer növekvő széttöredezettségéhez vezetett.

Az 1960-as években a magasabb iskolai végzettségű és a magas jövedelmű szavazók több mint 10 százalékkal kisebb valószínűséggel szavaztak baloldali pártokra, mint az alacsonyabb iskolai végzettségűek és az alacsony jövedelműek. A baloldali szavazás fokozatosan a felsőoktatási szavazókhoz kapcsolódott, ami egy „több elitű” pártrendszer kialakulását eredményezte. Az ábra a felsőfokú végzettségű és felső jövedelmi kategóriába (felső10%) elit csoport és az alacsony végzettségű és alacsony jövedelmi (alsó 90%) kategóriába tartozó szavazók aránya közötti különbséget mutatja abból a szempontból, hogy mekkora valószínűséggel szavaznak balra. Így a 0 feletti érték azt mutatja, hogy mennyivel nagyobb eséllyel szavazott a top 10% a baloldalra, mint a 90%; a 0 alatti érték azt mutatja, hogy mennyivel kevesebb százalékkal szavazott a top 10% a baloldalra, mint a 90%.

Végül az utolsó választási rendszertípust a szerzők depolarizált vagy instabil pártrendszereknek hívják, ahol a társadalmi megosztottsághoz nem társul stabil párthovatartozás, és a társadalmi-politikai identitások csak gyengén kapcsolódnak a társadalmi-gazdasági struktúrához. Ez ma számos latin-amerikai és ázsiai országról elmondható, mint például a Fülöp-szigetek, Indonézia, Peru vagy Japán, ahol a választási instabilitás, a karizmatikus vezetők térnyerése vagy a pártpolitika személyessé válása miatt nem a pártrendszerek társadalmi megosztottsága a jellemző. 

Tanultak balra, gazdagok jobbra

Szemben a választási magatartás osztályhelyzettel való összefüggéseivel, amit korábban is meggyőzően igazoltak már más kutatók, Pikettyék egyik legjelentősebb teljesítménye, hogy nagy mennyiségű hosszú idősoros adaton keresztül mutatják meg a választási magatartással összefüggésben a képzettség jelentőségét, és azt, hogy miként vált az elmúlt évtizedek alatt a baloldal az alacsony iskolázottságú szegények helyett a magasan képzettek politikai oldalává. Ez leginkább a modern társadalmakban bekövetkezett mély szerkezeti változásoknak tudható be, amelyek az elmúlt évtizedekben újraalkották a különböző társadalmi osztályokat és azok politikai érdekeit.

Az ábra a nyugati demokráciákban a politikai pártcsaládok által kapott szavazatok átlagos arányát mutatja az 1940-es és a 2010-es évek között. A kommunista pártok átlagos pontszáma 7%-ról 0,5% alá csökkent, míg a zöld és a bevándorlásellenes pártok 8%-ra, illetve a 11%-ra emelkedtek.

A magasabb iskolai végzettségű szavazók balra tolódásának, és fordítva, az alacsonyabb végzettségűek jobbra tolódásának klasszikus magyarázata az 1960-as és 1970-es évek kulturális forradalmát követő identitásalapú konfliktusok erősödésével, illetve újabban a bevándorlás növekvő jelentőségével függ össze. Ahogy a környezetvédelemmel, a nemek közötti egyenlőséggel vagy a szexuális és etnikai kisebbségek jogaival kapcsolatos kérdések (beleértve az amerikai polgárjogi mozgalmakat is) egyre nagyobb jelentőséget kaptak a nyilvános vitákban és a civil társadalomban, úgy alakultak ki ezekből kinőve a zöld és az „újbaloldali” pártok, amelyek támogatottsága aránytalanul nagy mértékben a fiatal, városi középosztályból származott. Emellett az 1990-es és 2000-es években az ezekkel a trendekkel szemben álló konzervatív politikát és a bevándorlás szigorúbb ellenőrzését szorgalmazó szélsőjobboldali és bevándorlásellenes mozgalmak felemelkedése is megerősítette a társadalmi-kulturális megosztottságot. 

Röviden tehát a nativista konfliktusok is hozzájárultak az osztálykülönbségek további elmosódásához, mivel a baloldali pártok egyre inkább a magasabb iskolai végzettségű szavazókat és a hátrányos helyzetű kisebbségeket képviselik, míg a bevándorlásellenes jobboldali pártok bázisa az alacsony iskolai végzettségű és alacsony jövedelmű többségi társadalomhoz tartozó szavazók. 

Megjelentek az alacsony jövedelmű és alacsony iskolázottságú választókat kiszolgáló pártok

A könyv külön fejezetben foglalkozik Csehországgal, Magyarországgal és Lengyelországgal. Mindhárom országban közös, hogy a vasfüggöny leomlása óta csökkent a baloldali pártok támogatottsága, ugyanakkor megjelentek a populista és nacionalista politikai mozgalmak, amelyek azóta növelték is népszerűségüket. A demokrácia kezdeti éveit a növekvő munkanélküliség és sokak életkörülményeinek drámai romlása kísérte. Az átmenet okozta közvetlen sokk után az emelkedő átlagjövedelmeket hamarosan követte a jövedelmi egyenlőtlenségek gyors növekedése, és mindhárom országban ugrásszerűen megnövekedett a felső 1 százalékhoz tartozók jövedelemhányada. A gazdasági fellendülés csúcspontján és a nagy recesszió előtt a felső leggazdagabb 1 százalék jövedelemrészesedése Lengyelországban elérte a 15 százalékot, Magyarországon és Csehországban pedig a 10 százalékot. 

A rendszerváltás után a nyilvánosság szabadsága olyan kulturális és ideológiai törésvonalakat hozott a felszínre mindhárom országban, amelyeket a kommunista korszakban a kontroll alatt tartott közbeszéd mélyen elnyomott. Ugyanakkor a mindenek felett érzett vágy, hogy csatlakozhassunk olyan kulcsfontosságú nyugati és transzatlanti intézményekhez, mint a NATO és az Európai Unió, a kezdeti években enyhítette e mélyen gyökerező megosztottság politikai következményeit.

A három ország közötti legfontosabb különbségeket a legjobban úgy lehet megmutatni, ha összehasonlítjuk az alacsony jövedelmű és alacsony iskolázottságú választókat kiszolgáló pártok megjelenését és sikerét. Különösen tanulságos összehasonlítani a magyar és lengyel tapasztalatokat a cseh tapasztalatokkal. Mivel a magyar és lengyel baloldali pártok az előző szocialista rendszer kormánypártjainak utódai voltak, ezért, hogy hangsúlyozzák, hogy már nincs közük a korábbi pártpolitikához, nem folytattak a rendszerváltás után az amúgy a baloldalra jellemző egyenlőségelvű politikát. Ezzel szemben Csehországban az ex-kommunista Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja (KSČM) és a szociáldemokrata Cseh Szociáldemokrata Párt (ČSSD) is az alacsony jövedelmű és alacsony iskolázottságúak pártjaiként alakultak meg a rendszerváltás után.

A kezdeti átmeneti időszakot követően a lengyel és a magyar korrupciós botrányok és megszorítások döntően befolyásolták a volt kommunista baloldal által dominált kormányokból való kiábrándulást, és a 2000-es évekre már nem jelentettek életképes alternatívát az alacsonyabb iskolai végzettségű vagy alacsonyabb jövedelmű szavazók számára. Lengyelországban 2005-től a konzervatív és nacionalista politikai programot hirdető Jog és Igazságosság pártnak (PiS) sikerült megnyernie az alacsonyabb jövedelmű és alacsonyabb iskolai végzettségű szavazókat, míg Magyarországon az induláskor még liberális Fidesz 2010-ben lovagolta meg az MSZP-kormány elleni dühhullámot. A Fidesz választói bázisa azonban különbözött a PiS választói bázisától, mivel jelentős támogatást szerzett a magas jövedelmű szavazók köréből is. Ezzel szemben Csehországban a baloldal támogatottságának összeomlása nem járt együtt a nacionalista politika felemelkedésével, az Elégedetlen Polgárok Akciója (ANO) párt felemelkedése azzal magyarázható, hogy leginkább a "centrista populizmusra" helyezték a hangsúlyt. Elutasították a korrupt elitet, az establishment politikusait, de az újraelosztással és az EU-val kapcsolatos attitűdök tekintetében közelebb álltak a választói középhez. A szerzők szerint a Lengyelországban és Magyarországon fellelhető jobboldali populizmus típusai nem számítottak életképes választási stratégiának Csehországban, mivel a fő pártok már uralták a politikai spektrum két végét, a baloldali gazdasági-újraelosztó és a jobboldali nacionalista pozíciókat. Érdekes viszont megjegyezni, hogy az EU-párti szavazatok Lengyelországban és Csehországban a liberális piacot képviselő pártokhoz, míg Magyarországon az egalitárius baloldali pártokhoz kapcsolódnak.

A Fidesznek nem volt szüksége újraelosztó politikára ahhoz, hogy megnyerje az alacsony jövedelmű szavazókat

Az amúgy baloldali pártprogram lényegére jellemző újraelosztásról vagy egyenlőségelvűbb pártpolitikáról viszont mindhárom ország a könyv írása idején hatalomban lévő pártjai másként gondolkodnak. Ahogy Pikettyék írják, a Fidesz a piaci-liberális gyökerei miatt az újraelosztással kapcsolatban más álláspontot választott, mint a lengyel PiS, amely tudatosan az újraelosztó politikát tűzte zászlajára. Mivel a Fidesz 2010-ben a baloldal összeomlása után került újra hatalomra azzal a szlogennel, hogy a baloldal alkalmatlannak bizonyult a gazdasági válság átvészelésére és kezelésére, ezért ebben a helyzetben a baloldali pártok nem jelenthettek életképes alternatívát az alacsony jövedelmű szavazók számára, így a Fidesznek nem volt szüksége újraelosztó politikát ígérni ahhoz, hogy bevonzza az alacsony státuszú szavazókat. Ezzel ellentétben a lengyel PiS 2015-ben került hatalomra, azután, hogy fő versenytársa, a Polgári Platform viszonylag sikeresen kezelte a gazdasági világválságot. Ebben a kontextusban a PiS-nek épp arról kellett meggyőznie az alacsony jövedelmű szavazókat, hogy ez a párt támogatja az újraelosztást.

Tehát, ahogy a szerzők megállapítják, míg Lengyelországban a kialakulóban lévő nacionalizmus inkább egalitárius, addig Magyarországon a populizmus egyáltalán nem egyenlőségpárti, ami jól tetten érhető az elmúlt tíz év szociálpolitikai intézkedéseiben, amelyek egyértelműen a jómódúaknak kedveznek. Csehországban viszont, ahol a baloldal kezdettől fogva az alacsony jövedelműeket és az alacsony iskolai végzettségűeket képviseli, a populizmus centrista és kevésbé nativista álláspontot képvisel.

Sokan aggódnak amiatt, hogy a globalizáció korában a gazdasági bizonytalanság és a kulturális szorongás teszi lehetővé azt, hogy a populizmus visszavonhatatlanul gyökeret verjen politikai rendszereinkben. Pikettyék szerint ennek alapjait részben az „elitizmus” egy új formájának több évtizedes térhódítása teremthette meg, amire a megoldás az lehet, hogy a nyugati demokráciák politikai válságainak kezeléséhez vissza kell adni a hangot azoknak az embereknek, akik úgy érzik, hogy nem képviselik őket a demokratikus intézmények. Ehhez pedig meg kell győzni őket arról, hogy a globalizáció és a technikai változások nem csak egy szűk kisebbség érdekeit szolgálhatják.

A szerző a CEU Demokrácia Intézetének kutatója.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: