Stephen Fry végre érthetően elmagyarázza, hogyan vette be Tróját Odüsszeusz, az agyafúrt szarházi

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Nemrég jelent meg Stephen Fry brit nemzeti intézmény új könyve, a Trója, ami valamivel kevésbé ambiciózus vállalkozásnak tűnik, mint a görög mitológiát összefoglaló Mítosz, vagy az azt követő Héroszok, de még így is elég nagy falat: a görög istenek és hősök itt bizony beleadtak apait-anyait, és olyan kavarást műveltek, hogy a mexikói szappanoperák történetvezetése a fasorban sincs ehhez képest. A történetet odüsszeuszostul, trójai falovastul nagy vonalakban mindenki ismeri, de persze ez nem probléma: az ember már a jegypénztárban sejtette, hogy mi lesz a Titanic vége, mégis megvette rá a jegyet (az persze más kérdés, hogy minek). Vannak olyan történetek, ahol nem is a történet az érdekes, hanem az, ahogy előadják, Fry esetében pedig még az is, aki előadja.

Ki kit ölt meg?

És Fry megint megcsinálta a házi feladatot, Nagy-Britannia okos embereként  közérthetően és szépen magyarázza el azt is, hogy ki és mit csinált Trójában, miből lett a baj, és ki kit gyilkolt meg a követhetetlen nevű görög hősök közül. Egy baj van vele: a könyv jó, Fry jó, de az olvasót sajnos elrontotta az élet, már ha eddig is követte az írót a görög mitológia bugyraiba. Először még meglepően hat Fry előadásmódja, a Héroszok után pedig az olvasó már el is várja, hogy a görög hősök megfelelően lazák legyenek, a Trójában viszont ez a lazaság már nem hat az újdonság erejével. Ettől még persze üdítő azt olvasni, hogy Trója uralkodója, Laomedón hogy próbálta átvágni az alvállalkozóit, Apollónt és Poszeidónt, akiket a város erődítményeinek megépítésével bízott meg. 

Persze egy istent még rosszabb az embernek magára haragítania, mint egy gázszerelőt, ezzel meg is kezdődött Trója vesszőfutása, a pestis után pedig még számos sértődött hős és isten is beleszólt a sorsába. Üdítő az is, ha valaki nem glaszékesztyűvel nyúl a klasszikus görögökhöz: a lószart lehet lószarnak hívni, Akhilleusz tényleg igazi tahóként tudott viselkedni, az a kavarás pedig, amit az egymáshoz nagyon hasonló nevű görögök végeztek, már anélkül is elég bonyolult, hogy tele lenne az egész történet lőnnel és valával.

Elfáradt a sorozat, de nem nagyon

Lehet, hogy ha ez lenne az első görögös témájú Fry-könyv, amit olvasok, nem ez lenne az érzésem, de bizony a Trója alapján úgy tűnik, hogy ezt a szerző már rutinból is oda tudta rakni. Nem rossz, de mostanra már megvannak a megszokott panelek, Héraklészt, Bellerophónt és a többieket ismerjük, mint a rossz pénzt, és hiába szórakoztató az előadásmód, meglepőnek már nem nevezhető. Ha valaki ezzel a könyvvel kezdi az ismerkedést Fry görögmániájával, persze másként festhet a helyzet, és ez nem jelenti azt, hogy a Trója unalmas vagy alibi lenne: Fry itt is alaposan lábjegyzetelve, a családi-vérségi-isteni-satöbbi kapcsolatokat feltárva ismerteti a történetet, ahogy ezt megszokhattuk tőle, ráadásul mivel itt tényleg csak egy történetről van szó, maga a könyv sem végeláthatatlanul hosszú. Az se lenne baj, ha hosszabb lenne, de így egy hétvége alatt kényelmesen elcsemegézhető a kötet, és még rohanni sem kell vele, maga a történet pedig már magában is van olyan izgalmas, hogy az embernek kedve támad a következő fejezetbe is belekezdeni, ezzel tehát nincs hiba.

A könyv

A rohadt, agyafúrt szarházi esete a trójaiakkal

Nem tudom, hogy Fry tervez-e további görögös könyveket írni, de lehet, hogy ebben a történetben ennyi volt: a Trója még jó, de egy további hasonló hangvételű kötet talán már sok lenne. Valahol persze természetesen következett az eddigi könyvekből, hogy a Trója-ziccert nem lehet kihagyni, ha egyszer Fry görög fába vágta a fejszéjét, és tulajdonképpen kár is lett volna kihagyni. Trója ostroma voltaképpen egy kalandos katonatörténet (is), márpedig a kalandok meg a katonák sem arról híresek, hogy olyanok lennének, mint a hímes tojás, és az is nagyon valószínű, hogy az emberek a csatatéren csak a lehető legritkább esetben fogalmaztak hexameterekben, sokkal életközelibbnek tűnik az, ahogy Agamemnón szólt Odüsszeuszhoz, amikor a hős előadta a ravasz tervét a lóval kapcsolatban:

„Rohadt egy agyafúrt szarházi vagy, azt meg kell hagyni! Az egész istenekverte világon nincs még egy fickó, aki fele ilyen csavaros eszű lenne.”

(Persze ezt a legjobb úgy olvasni, hogy Melchett hangján szólal meg a Fekete viperából). Odüsszeusz szerénykedik: a ló nem is az ő ötlete volt, hanem Pallasz Athéné sugallta neki. Ez persze abban az esetben is hasznos stratégiának bizonyult volna, ha nem jön be a trükk – legalább nem őt nézik hülyének. A terv végül persze bejött, ez sem meglepő: a történetet többé-kevésbé mindenki ismeri, csak a tálalást nem.

Fry viszont profi módon tálal, még ha már kissé rutinszagúan is, ráadásul a könyv ezúttal is alapos: a tájékozódást névmutató segíti, a lábjegyzetek a hülyéskedés mellett valóban tisztázzák, hogy épp kiről-miről van szó, a könyv képmelléklete pedig jól néz ki, bár a megértés szempontjából a mai világban talán nem lett volna rá feltétlenül szükség, de soha ne legyen nagyobb baja az embernek, mint hogy megnéz néhány görög szobrot meg vázát.

Odüsszeusz és a régészek 

Ez első ránézésre csak gyengén kötődne a történethez, de Fry szerencsére beleveszi a könyvbe a mitológia mellett a régészetet is, igaz, főleg a sztorira koncentrál – ettől viszont az Íliász mellett elválaszthatatlan a néhány oldalon megidézett 19. századi német régész, Heinrich Schliemann személye is, aki Homérosz megszállotjaként életcéljául tűzte ki, hogy feltárja Trója romjait. Sikerült neki (bár ezzel kapcsolatban is vannak kétségek: épp a Fry által is említett kiállításon kapták rajta, nem is az első ízben, hogy a kutatásairól szóló beszámolóiban és az önéletrajzában is füllentett), és a szerző amellett, hogy megemlíti ezt a megszállottat, még kortárs vagy majdnem kortárs kiállításokról is ír, amelyek közelebb vihetik az olvasót Trójához, ami Fry elbeszélésében és a régészeti leletek felidézésével együtt egy kicsit élőbb dolog lesz, mint Homérosz hexameteres őrülete.

(Stephen Fry: Trója – A nagy történet, Kossuth Kiadó, Budapest, 2021, fordította: Kisantal Tamás)