Mióta világ a világ, vannak robbanó napok, de nagyon sokáig a kutyát se érdekelték

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Szupernóvák voltak, vannak és lesznek is, de erről meglepően sokáig nem vett tudomást az emberiség. Ugyan születtek róluk feljegyzések, de ezek leginkább Kínából vagy az arab országokból származtak, a Nyugat viszont akkor is szemet hunyt az újonnan megjelenő, fényes csillagok felett, ha azok egy darabig valóban túlragyogtak mindent az égen. De miért feledkezhettek meg a csillagászok több ezer éven keresztül ezekről a látványos égi jelenségekről? Ezzel a kérdéssel indítja a magyarul először 1981-ben megjelent, majd idén ismét kiadott ismeretterjesztő könyvét, A robbanó Napokat a világhírű sci-fi-író, Isaac Asimov.

Isaac Asimov

A válasz nem túl meglepő módon a vaskalaposság és a hagyománytisztelet, valamint az, hogy a korai csillagászok elsősorban a bolygókra koncentráltak, nem pedig a csillagokra. Az arisztotelészi világképbe nem is fért volna bele egy olyan látványos változás, mint egy szupernóva megjelenése, nem véletlen, hogy évszázadokon keresztül nem is számoltak be hasonlóról: az, hogy Kínában megörökítették egy csillag megjelenését, nem hatotta meg a nyugati kutatókat. Az új, fényes csillagról Kínában 183-ban számoltak be, de Európából alig lehetett látni: Szicíliából vagy Athénból éppen csak látható volt a horizonton, de a görög csillagászok ennek ellenére nem is számoltak be róla. Egy következő szupernóva felbukkanásáról a kínai, japán és arab csillagászok is hírt adtak 1006-ban, és ez már látható lett volna Franciaországból, Spanyolországból és Olaszországból is, mégsem foglalkoztak vele túl sokat – az antikvitásból örökölt világképbe hasonló változások egyszerűen nem fértek bele.

Brahe csillaga

Arra, hogy ezzel a nem is túl ritka jelenséggel érdemben foglalkozni kezdjen valaki, egészen a tizenhatodik századig, Tycho Brahe dán csillagászig kellett várni, akinél még jól megfért együtt a babona és a tudományos ismeret, de aki már meg merte kérdőjelezni a hagyományokat. Ismeretes, hogy Brahe foglalkozott először a korai modern csillagászatban az üstökösökkel, ahogyan az is, hogy ezeket a korábbi hagyományokhoz híven még mindig valamilyen baj hírnökének tartotta – ez, ahogy Asimov később írja, még a huszadik században sem ment ritkaságszámba.

Neki lett gyanús, hogy az égen a jelek szerint egy új csillag született, de ezt ő is gyanakvással fogadta: 1572-ben vette észre, hogy a Kassziopeiában valami történhetett. Jellemző a kor gondolkodására, hogy először nem is hitt a szemének, és minden arra járót megkért, hogy idézzék fel, hogy vajon korábban is ott volt-e az új, fényesen ragyogó csillag. A kérdés nem hagyta nyugodni az ifjú csillagászt, és ezért olyasmire szánta rá magát, amire korábban senki: az éjszakai égbolt módszeres, folyamatos megfigyelésére. 

Brahe 485 napon keresztül figyelte az új csillagot, ami akkora hatást gyakorolt rá, hogy még egy könyv megírására is elszánta magát: a De nova stella 1573-ban jelent meg, és csak a felfedezés hallatlan jelentősége bírta rá, hogy megjelentesse, hiszen Tycho nemesembernek tekintette magát, aki nem osztja meg a tudását a pórnéppel csak úgy. A könyv a görög csillagászat végét jelentette, és a csillagászati nyelv egy új szóval bővült: Brahe óta nevezzük az égbolt újonnan megjelent csillagait nóváknak (ahogy Asimov is megjegyzi, helytelenül: a nova többes száma a latinban novae, nem nóvák, de miután a nyelv úgy alakult, ahogy, angolul és magyarul is meghonosodott a hibás, ám bevett nóvák vagy novas).

Új korok, új napok

Innentől aztán nem volt megállás: ahogy a csillagászok a bolygók helyett a csillagokra kezdtek el koncentrálni, egyre-másra találtak új, eltűnő és feltűnő csillagokat. No, nem valami sokat: Asimov szerint a Naprendszerben létrejövő robbanó napok közül csak néhányat láthatunk évente. Ez persze az egyre érzékenyebb teleszkópok és mérőműszerek miatt már nem akkora ritkaság, mint Tycho Brahe idejében volt, de még akkor sem számít teljesen hétköznapi jelenségnek.

Asimov könyve látszólag a szupernóvákról szól: nem csoda, hogy mióta a tudósok megtudták, foglalkoztatja őket ezeknek az égi jelenségeknek a rejtélye, de ez, annak ellenére, hogy a szerző részletesen és behatóan foglalkozik velük, tulajdonképpen csak ürügy arra, hogy egy általános csillagászattörténetet közöljön, ahol a szupernóváktól függetlenül békésen megférnek egymás mellett a csillagászat nagyjai, Arisztotelész és Kant (a königsbergi filozófusnak nyilván a csillagászatról is megvolt a véleménye: az elsők között vetette fel a sziget-univerzumok létezését, vagyis azt, hogy léteznek más galaxisok is). 

„Mit nyújthatnak nekünk a nóvák és a szupernóvák? Nem azt kell-e megállapítanunk, hogy (leszámítva nagy ritkán egy-egy futó pillantást az ég pár gyönyörűen ragyogó csillagára) semmit sem kapunk tőlük, sem jót, sem rosszat, és a leghelyesebb, ha meghagyjuk őket a csillagászoknak és a tudományos-fantasztikus regények íróinak?”

- kérdi Asimov valahol a könyv közepe táján, majd válaszol is rá:

„Éppenséggel ilyen következtetésre is juthatunk, de csak akkor, ha egyáltalán nem érdekel bennünket, hogyan alakult ki a világ, honnan lett a Nap és a Föld, hogyan fejlődött ki az élet, és milyen veszélyek leskelődnek ránk a jövőben – a robbanó csillagok ugyanis mindezekkel a legszorosabban összefüggnek.”

A robbanó Napok valójában nem is a szupernóvákról szól, hanem mindenről, ami létezik – nem csoda, hogy Kant is belekeveredett valahogy. „Nem a Föld keletkezése volt az első eset, amikor a szupernóvák lekötelezettjei lettünk, s nem ez volt az utolsó sem.” Ha nem lennének robbanó napok, nem lenne élet sem: „a szupernóvák tehát titáni űrbeli olvasztótégelyek, gigászi üllők, amelyeken az anyag kikalapálódott, s amelyek termékei megteremtették az ahhoz szükséges környezetet, hogy az élet (legalább egyszer) kialakulhasson és fejlődhessen.”

A robbanó Napok

Szupernóvák nélkül tehát meg lennénk lőve: nem lenne élet, sőt, nem lenne semmi. „Más csillagok fölrobbanása és halála nélkül a mi Napunk sosem lehetett volna az, ami; enélkül a Föld sem nyerhette volna el a mai formáját; és mi sem lehetnénk itt, valamennyi élőlénytársunkkal egyetemben.” 

Asimov könyve nem most jelent meg először, de ez a téma szempontjából nagyjából mindegy: néhány évtized csak egy szempillantás, ha a csillagászat szempontjából nézzük, A robbanó Napok pedig a kötet java részében inkább a múlttal foglalkozik, mint a jelennel vagy a jövővel. Szupernóvák voltak, vannak és lesznek, de nem is az ő történetük az érdekes igazán, hanem az, hogy hogyan jutott el az emberiség odáig, hogy kétségbe vonja Arisztotelész kozmológiáját, miért üthetett szöget Brahe fejébe, hogy mi lehet az az új, fényes csillag, és persze az is, hogy hogyan jutott el a tudomány egy partikuláris jelenségtől odáig, hogy a robbanó napokban egy komplett világmagyarázatot találjon.

(Isaac Asimov: A robbanó Napok. Corvina, Budapest, 2021, fordította: Szegedi Péter).

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: