Budapest belvárosának kellős közepén, az Irányi utcában székelő Belvárosi Tanodába olyan diákok járnak, akik korábban egy vagy több középiskolában valamilyen módon kudarcot vallottak. Ha elmúltak 16 évesek, személyesen jelentkezhetnek a tanodába, és ha felveszik őket, kapnak egy második esélyt arra, hogy leérettségizzenek. Nem véletlen, hogy a tanodát második esély iskolának hívják, hiszen ide kifejezetten azokat a gyerekeket veszik fel, akikről érzik, hogy máshol már nem kellenek. Egy másik iskolában, a miskolci Dr. Ámbédkar Gimnáziumban, amit épp a Belvárosi Tanoda egyik volt diákja alapított, az első esélyt sem kapó, szegregált iskolákban eleve kudarcra ítélt, mélyszegénységből jövő roma fiatalok kapnak lehetőséget arra, hogy megszerezzék az érettségit. A két iskolában az a közös, hogy elérik azt, ami a hagyományos középiskoláknak nem mindig sikerül, főleg az átlagostól eltérő tanulók esetében: ezekben az intézményekben a sokféle okból kudarcra ítélt diákok jellemzően megszerzik az érettségit, ráadásul úgy, hogy végig támogató, szeretetteljes hangulat veszi körül őket.

De hogy lehet az, hogy egy ingyenes, magánalapítású középiskola képes elvégezni azt a küldetést, amibe az állami intézményeknek gyakran beletörik a bicskájuk?

Rira, aki 2014-ben egy pesti elitgimnáziumból érkezett a tanodába (teljes nevén Belvárosi Tanoda Alapítványi Gimnázium) úgy emlékszik, izgult, hogy fel fogják-e venni, különösen, amikor látta, hogy a többiek, akikkel együtt felvételizett, már „legalább száz iskolát megjártak”, és nem volt biztos benne, hogy ő maga elég zűrös-e ahhoz, hogy felvegyék. A borderline személyiségzavarral is küzdő, ma 25 éves lány, aki néhány éve sikeresen leérettségizett, a hét évvel ezelőtti felvételi beszélgetésen őszintén beszélt pszichés problémáiról: arról, hogy nem tudja magában tartani, amit gondol, és az igazságérzete is nagyon erős, amiért mindig bajba keveredett korábbi iskoláiban. De erre a tanodás felvételiztető tanárok csak annyit mondtak, meséli Rira, hogy ez „nagyon király!” és „tök jó dolog a borderline, ha ez ebből áll”. A tanárok persze nem az állapotán akartak viccelődni, inkább oldani akarták a helyzetet, és érzékeltetni, hogy ebben az iskolában nekik az ember fontos, és nem az, hogy milyen címkével érkezik.

Szani szintén sok iskolát megjárt, mire eljutott a Belvárosi Tanodába. Az HBO Go-n látható Dívák, Kőrösi Máté dokumentumfilmjének egyik főhőse a film végén, amikor megkapja a jól sikerült érettségi bizonyítványát, nemcsak amiatt boldog, hogy végre megvan a papír, hanem úgy érzi, hogy most be tudna inteni az összes korábbi iskolája tanárainak, akik nem hittek benne, és nem néztek ki belőle semmit. A Belvárosi Tanoda „a hullott körték paradicsoma”, ahogy maguk a diákok fogalmaztak egy uniós pályázat címében; olyan iskola, ami ha nem is tudta megoldani minden diákjának kátyúba jutott életét, máig pozitív emlékeket idéz fel bennük. Ahogy a 20 éves Anna fogalmaz, aki ma az ELTE szociális munkás szakára jár: „Annyira szükségem volt a tanodára, hogy 110 százalék, hogy most nem lennék ott, ahol vagyok”. Rira szerint pedig „ha nem lenne a Tanoda, már itt sem lennék, már megöltem volna magamat, vagy közöm sem lenne önmagamhoz”.

Együtt találták ki a diákokkal

És hogy mit tud ez a most 134 diákot oktató iskola, amire a jelek szerint akkora szükség van, hogy minden évben sokszoros a túljelentkezés? Győrik Editnek, a tanoda szakmai alapítójának, aki 1989-ben még népművelőként dolgozott, annak idején az adta az ötletet, hogy egy 11. kerületi művelődési házban hétköznap délelőttönként gyakran találkozott olyan fiatalokkal, akiknek az iskolában lett volna a helyük. Kiderült, hogy járnának ők iskolába, ha az olyan lenne, ami nekik is megfelel. „Így indult a fiatalokkal való közös ötletelés arról, hogy milyen iskolába járnának szívesen” – emlékszik vissza az iskola igazgatóhelyettese, Papp Péter, vagy ahogy mindenki hívja, Papposz, aki maga is részt vett az iskola alapjainak kitalálásában. A közös gondolkodásból és az iskolai lemorzsolódás megakadályozását célzó külföldi programokból merítve végül 1990-ben indult el a Belvárosi Tanoda, amelynek szellemiségét azóta is ezek a közös beszélgetések határozzák meg: a diákokat egyenrangú félnek tekintik, akik a tanárokkal együtt egy közös célért, az érettségi megszerzéséért küzdenek.

„Őszintének, koherensnek és hitelesnek kell lennünk, akkor fog ez működni” – mondja Szebényi Csilla, a tanoda másik igazgatóhelyettese. Alapvetően megállapodásokon, vagy ahogy ők hívják, szerződéseken áll az egész: „Megállapodunk abban, hogy ki mit tud beletenni” – teszi hozzá Papp Péter, és onnantól kezdve minden diák a tanárpárjával együtt dolgozik az érettségi megszerzéséért. „Nagyon fontos a hangulat, hiszen csak akkor tud gyümölcsöző lenni az együttműködés a diákokkal, ha mindenkinek kedve van hozzá. Fontos, hogy nem vesszük fel a tanár szerepet, de a jó hangulatért sem játsszuk túl a szerepünket.” A tanoda tanárai olyan egyenrangú kapcsolat kialakítására törekszenek, ahol a diák az összes problémájával együtt is biztonságban érzi magát, a motiváltságát is meg tudja őrizni, és végül a célja is teljesül az érettségi megszerzésével. „A mi feladatunk az – mondja Tajta Gábor, az iskola történelemtanára, aki 1991-től dolgozik a tanodában – hogy elhitessük vele, hogy ő maga van hatással a tanulási folyamatára. Ők azok, akik maximálisan motiváltak, hogy iskolába járhassanak, mi meg megteremtjük ennek feltételeit.”

Amikor megdicsérnek, hogy bementél az iskolába

És hogy mennyit ér egy iskola, ami nem a szokásos 45 perces tanórákon és fakultációkon készíti fel a diákokat a végső megmérettetésre? Egy olyan iskola, ahol sem feltetetés, sem dolgozat nem stresszeli a tanulókat, és ahol, ha baj van, még azt is meg lehet beszélni a tanárokkal, hogy ne kelljen minden órán részt venniük?

„Nagyon durván jó volt, hogy felvettek, és hogy nincs feleltetés, nincs dolgozat, ami nagyon nagy terhet vesz le az ember válláról” – mondja Rira a tanodáról, ahol a harmadéves tanulási időszakokat az egyetemekhez hasonlóan kéthetes vizsgaidőszakok váltják, és a diákoknak akkor kell számot adniuk a tudásukról. Rira például a második évben egy ideig nagyon rosszul volt, ezért lehetőséget kért a tanári stábtól, hogy módosíthassa szerződését, és egy évvel később fusson neki az érettséginek. „Különben is szerettem volna még egy évet maradni a tanodában, mert imádtam” – emlékszik vissza utólag. Itt, ha olyan állapotban vannak a diákok, hogy nem bírnak bejárni az órákra, a tanárok utánuk mennek és „megkérdezik tőled, hogy vagy, és ha bajban vagy, akkor segítenek, hogy be bírjunk járni. Ha viszont bejársz, azért mész be, mert jó az óra. Itt nincs okod lázadni” ” – magyarázza Rira, aki végül nemcsak hogy sikeresen leérettségizett, de be is jutott az az ELTE japán szakára.

Anna hat évig járt egy Waldorf-iskolába, ami szerinte már a harmadik osztály után nagyon igazságtalan volt, ő pedig nem tudott azonosulni azzal, ami ott folyt. Négy év alternatív gimnázium után, kilencedikes korára már öt tárgyból állt bukásra, az iskolába nem járt be, és nem érezte, hogy bárki segíteni próbálna neki. Az anorexiával is küzdő lány végül 16 évesen, hároméves tanulói jogviszonnyal kezdte el a tanodát, ami azt jelenti, hogy vállalta, hogy a harmadik év végéig megszerzi az érettségit. Szerinte „rossz tanulási skilljei” voltak, de a tanoda mutatta meg neki azt, hogy miként vállalhat felelősséget a saját előmeneteléért. Amikor nagyon rosszul volt, Anna sem tudott bejárni az iskolába, de amikor újra elkezdte látogatni az órákat, azt vette észre, hogy bár „eközben sem voltam jól, de lett végre struktúra az életemben, ami biztonságot adott, az iskola kedvességet csinált abból, hogy időben bejárok, ezért minden nap megdicsértek, és ez motiváló volt”.

Az elköteleződés a kulcs

2013 és 2018 között kilenc európai uniós országban, köztük Magyarországon is zajlott a Közép-európai Egyetem (CEU) részvételével egy Horizon2020-as kutatás a korai iskolaelhagyásról (RESL.eu). Ennek egyik végkövetkeztetése az volt, hogy a második esélyt nyújtó iskolák – vagy ahogy a kutatásban hívták őket, alternatív tanulási központok – akkor tudnak sikeresek lenni, ha a diákokban kialakul a saját tanulásuk és az iskolájuk melletti elköteleződés érzése. Mivel a kudarcos iskolai utak vagy a lemorzsolódás által veszélyeztetett tanulókban az egyik közös a pont az iskolával szembeni elidegenedés és az így kialakuló motiválatlanság, a második esély iskolák, ha jól végzik a dolgukat, épp ezt az elköteleződés-érzést tudják megteremteni a diákoknak. Ezért van az, hogy a Belvárosi Tanoda olyan elemeket épít be a működésébe, amelyek igyekeznek biztosítani a diákok érzelmi biztonságát és minél hatékonyabb tanulását. A tanár- és a diákstábok közösen hozzák meg döntéseket, a heti diákfórumokon pedig mindenki elmondhatja az iskolai problémáit, amiket aztán konszenzusos módszerrel próbálnak megoldani. „Ha ennél intimebb ügyeket szeretnének megosztani – mondja Szebényi – akkor a segítő párjukhoz is fordulhatnak”. A tanoda egész programját az iskola mindennapi tapasztalataira építve fejlesztették ki, és „csak olyasmi szerepel a tantervben, ami az iskolánkban működik és bevált” – teszi hozzá Tajta, az iskola történelemtanára.

A Belvárosi Tanodát csak hírből ismerők sokszor hivatkoznak arra, hogy ez az iskola a zűrös, drogos és mentális problémákkal küzdő fiatalok gyűjtőhelye, azt viszont rendszerint elismerik, hogy jók a módszerei és jó fejek a tanárai. Anna szerint a tanoda egyik veszélye, hogy „megtalálod azokat az embereket, akik olyanok, mint te, és erősen be tudjátok egymást húzni, és akkor lehet együtt zülleni”. Cserébe viszont itt nincsenek tabutémák, ahogyan bármilyen más problémáról, a „szerhasználatból vagy alkoholból eredő problémákról is simán lehet beszélni a tanárokkal”, és ez igazi biztonságérzetet nyújt a diákoknak, mondja Anna.

Van-e tipikus belvárosi tanodás gyerek?

"Nincs!" – állítják határozottan a megkérdezett pedagógusok. „Kamaszkorban elakadt gyerekek vannak itt – mondja Szebényi –, akiket a korábbi iskoláik tekintettek deviánsnak. Ha mégis muszáj mondani valamit, mostanában erősen jelen van az evészavar és a testképzavar, és több fiatalt a nemi identitása miatt kezdtek ki korábbi iskoláikban.” Rendszeresen találkoznak a falcolással is, „amikor vagdossák magukat a fiatalok”. „Így a belső érzelmeidet tudod kifejezni fizikailag. Amikor kicsöppen a vér, akkor az érzelmeidet helyezed át egy fizikai spektrumba. Ez egy rossz megküzdési stratégia az érzelmeiddel és a traumáiddal” – magyarázza Rira, aki hasonlóan Emeséhez a Dívák című filmből, maga is falcolt korábban. „De ebben az iskolában végre levetheti a szégyenét” és sokszor a szenvedélybetegeknek például nem is a pedagógusok tudnak segíteni, hanem a „közösségnek van gyógyító ereje” azzal, ahogy egy „diáktárs kiszúrja, hogy mi van a társával, és ő viszi el segítséget kérni” – meséli Szebényi.

„Minél nehezebb az élethelyzete, annál inkább itt a helye a tanodában” – mondja Papp. Az ide kerülő diákok „nem neurotipikus viselkedést produkáltak egy neurotipikus helyzetben, mint amilyen egy sima gimi – foglalja össze Rira, hogy kik kerülnek a tanodába. – Itt viszont önmagunk lehetünk, ki tudjuk fejezni magunkat és lehetnek érzéseink, gondolataink és döntéseink, amik számítanak”.

„Olyan, mintha megnéztem volna egy filmet az életemről”, meséli Anna a Dívák című filmről. „Finom emlékeket idézett nekem a film, amiben a saját életemet láttam újra”. Szerinte a normál gimnáziumok „nem értik a viselkedést, amit látnak, azt nem megoldani akarják, hanem büntetni, elitéléssel reagálnak rá és ez eredményezi a kirekesztettséget”.

„A Belvárosi Tanodában azt szoktuk mondani, hogy hová tűntek az apukák?” – válaszolja Rira arra a kérdésre, hogy van-e valami tipikus az ide kerülő gyerekek családi hátterében. „Bár van, hogy utcán élő hajléktalan, állami gondozott, illetve a gyermekvédelemben élő fiatalok is járnak az iskolánkba” – meséli Tajta, „de alapvetően középosztálybeli mindenféle problémákkal küzdő családok elakadt gyerekei járnak ide, akiken végső soron ott van a társadalmi nyomás, hogy legalább az érettségi legyen meg” – mondja ezt már Szebényi, az iskola igazgató-helyettese.

Miért kell biztosítani a második esélyt?

Az iskolából való lemorzsolódás jelensége egyidős az iskola intézményével: mindig vannak, akik vagy nem illenek bele a társadalom tipikus elvárásrendszerébe, vagy olyan hátrányokkal érkeznek az iskolába, amiket az iskola képtelen kompenzálni. Ezek a diákok az OECD PISA felmérése szerint is különösen jellemző szelektív és poroszos szemléletű magyar iskolákban – ahol azt kérik számon a gyereken, hogy mit nem tud, és nem az érdekli őket, hogy miben jó – könnyen kudarcot vallanak, és idő előtt, végzettség nélkül hagyják ott az iskolát. Úgy is mondhatjuk, hogy végül a lemorzsolódó gyerek szenvedik meg az iskolarendszer működési hibáit, az esélyegyenlőtlenséget és az iskolák szelekciós jellegét. Akár belső, akár külső okok vezetnek a lemorzsolódáshoz, súlyos hátrányba kerülnek azok a fiatalok, akik töredékvégzettséggel (csak a nyolc osztály van meg) vagy végzettség nélkül hagyják el az iskolát. Utána már nem minden fiatalnak adott a lehetőség arra, hogy – mint azt Bajusz Klára, a Pécsi Tudományegyetem docense írja A második esély problematikája az oktatási rendszerben című tanulmányában – „rendes korban, azaz első esélyben, a „királyi úton” fejezze be tanulmányait”.

Magyarországon a második esély típusú iskolák két fő iránya különböztethető meg: az egyik a szakképzés felől közelíti a korai lemorzsolódókat, a másik az érettségi megszerzése irányából. A szakképzésre koncentráló kezdeményezések különböző speciális szakiskolai programok révén kötik össze a képzést a foglalkoztatással (ezt a világot érzékletesen mutatja be Kis Anna 2020-as Csak családról ne című dokumentumfilmje). A második esély típusú, állami fenntartásban működő szakképző programokat 2020 szeptembere óta Dobbantó programoknak hívják, ahol mentortanárok segítik a 16. évüket már betöltött, de a nyolc általánost el nem végzett tanulók egyéni fejlesztését. Ha megszerzik az általános iskolai bizonyítványt, továbbléphetnek a műhelyiskolai képzésbe, hogy elsajátítsanak egy részszakmát. (Az így szerzett szakmai bizonyítvány államilag elismert alapfokú végzettséget és szakképesítést is tanúsít, és legalább egy munkakör betöltésére képesít.) Emellett egyházi iskolák is működtetnek második esély típusú iskolákat, ilyen például a kazincbarcikai Don Bosco Általános Iskola Szakiskola Szakközépiskola és Kollégium. A 90-es évek elején civil kezdeményezésre létrejött Kalyi Jag iskola az iskolából kihullott roma származású fiatalok újraiskoláztatását vállalta; a 2016 óta Miskolcon működő Dr. Ámbédkar Gimnázium mélyszegénységben élő roma származású fiatalokat juttat érettségihez.

A 2000-es évek elejétől egyre több, a kétfajta kezdeményezést együtt magába foglaló intézmény jött létre különböző fenntartói és finanszírozói rendszerben, de számukat nagyon nehéz pontosan megmondani, mivel második esély iskolákat külön számontartó adatbázis nem található az Oktatási Hivatal oldalán. A probléma nagyságát mindenesetre jól szemlélteti, hogy a 2020/2021-es tanévben az 5-12. évfolyamra járó 560 786 tanuló 6,3 százalékát, szám szerint 35 262 diákot fenyegetett a lemorzsolódás veszélye. Az iskolából idő előtt kihulló fiataloknak 67 intézmény kínál 16 éves koruk után szakma megszerzésére irányuló Dobbantó programot, 7 intézményben biztosan működik második esély típusú gimnáziumi érettségire irányuló program, és körülbelül 30 olyan iskola van – köztük egyik sem állami fenntartású – ahol többféle végzettséget is lehet szerezni, és valamilyen típusú második esély programot is működtetnek.

Csak ne kelljen a szegénység miatt feladni az iskolát

Míg a budapesti Belvárosi Tanodában a diákok problémái miatt inkább a pszichoszociális és mentálhigiénés támogatáson van a hangsúly, ez kevésbé releváns a Miskolcon működő Dr. Ámbédkar Gimnáziumban, amelynek diákjai sokszor a cigánytelepről kitörve, erejükön felül vállalják, hogy leérettségiznek. „Volt olyan osztálytársam – meséli az Ámbédkarban érettségizett, 27 éves, roma származású Laura (a nevét kérésére megváltoztattam) –, aki a kisbabájával együtt érkezett az iskolába, de János (Orsós) tök jó ötlete volt, hogy megszervezték a babák felügyeletét, a szünetben meg tudtak az anyák szoptatni. Adománygyűjtés is volt, hogy legyen pelenka”. Laurának volt olyan osztálytársa is, „aki mindig zombiként érkezett az iskolába, mert éjszakai árufeltöltőként dolgozott, hogy magát el tudja tartani.”

„Orsós János barna bőrű, fekete hajú, roma férfi. De az, hogy ki ő, nincs ráírva: Orsós János iskolaalapító. A miskolci Dr. Ámbédkar Gimnázium alapítója. Orsós 27 éves korában érettségizett a Belvárosi Tanodában, tehát majd egy évtizeddel később, mint a korosztálya. Cigány rokonai, szomszédai közül viszont így ő volt az első, aki gimnáziumba járt. Aztán újabb évtizeddel később iskolát alapított, hogy a hozzá hasonló roma fiataloknak, akik nem is álmodhatnak érettségiről, legyen egy második esélyük” – ezt írja Orsós önmagáról. Az általa alapított Dr. Ámbédkar iskola pedagógiai programjához többek között saját volt iskolája, a Belvárosi Tanoda szemlélete és módszerei adták az ötletet. Az Ámbédkarban Orsós szerint az a legfontosabb, hogy a diákonak ne kelljen a szegénységük miatt feladniuk az iskolát.

Míg Rira, a Belvárosi Tanoda volt diákja úgy fogalmazott, hogy minden első esély iskolának a második esély iskolák módszereivel kellene működnie, Orsós szerint az Ámbédkar gimnáziumnak „csak a neve második esély, mert a roma gyerekeknek első esélyük sem volt, hogy bejussanak egy érettségit adó iskolába. A nyolcadikos osztályfőnökök Borsod megyében még a jó tanuló roma gyerekeket sem küldik érettségizni, mert azt mondják, hogy a roma gyerekeknek jó lesz az [érettségit nem adó] szakképzés is”. Ezzel a rendszer tulajdonképpen legálisan választja le a cigány gyerekeket, mondja Orsós, mert a szegregált, semmilyen elvárásokat nem követelő iskolákból legfeljebb a szakiskolákig jutnak el, ráadásul amióta 16 évre csökkentették a tanköteles kort, ha nyolcadikig betöltik a 16-ot, márpedig a bukások miatt ez könnyen összejön, már a szakképzésbe sem kell jelentkezniük. Orsós szerint ez a rendszer „kifejezetten közmunkásnak neveli a gyerekeket”.

A cigánytelepről még a romákat támogató oktatási programok sem látszanak

Pécsett már a kilencvenes években létezett a Gandhi gimnázium, az első roma nemzetiségi gimnázium az országban és a Mánfai kollégium, egy falusi roma fiataloknak fenntartott kollégium. Ezek nagyszerű intézmények voltak a kicsit jobb helyzetbeen lévő cigány diákok számára, de a falvak cigánytelepeiről, ahol a legmélyebb a szegénység, igazából nem tudtak ide eljutni a diákok, mert Orsós szerint „onnan nem látszanak ezek a programok”. Ezért kollégáival arra gondoltak, hogy helybe kell vinni a gimnáziumot, és így azok is le tudnának érettségizni, akiknek korábban ez elképzelhetetlen volt. „Csakhogy az alternatív iskolák a jómódúaknak vannak kitalálva, akik pénzt szednek a szülőktől – magyarázza Orsós – amit meg mi akartunk, nem illeszkedett bele egyik állami koncepcióba sem. Szóval inkább a mi civil bolondériánk volt ez az egész iskolaalapítás, hiszen nem jött a társadalom belső igénye, hogy a roma gyerekeket beemelje a rendszerbe.”

Ennek ellenére az ötletet tett követte, és Orsósék buddhista barátaik segítségével 2004-ben Alsószentmártonban megnyílt a Kis Tigris Gimnázium. A baranyai tapasztalatokra építve 2007-ben Borsod-Abaúj-Zemplén megyében Ózdon, Alsózsolcán és Sajókazán indították el a gimnáziumukat; 2016 óta Miskolcon működnek, 2018-tól pedig a gimnázium mellett a Martin Luther King Kollégium is megnyitotta kapuit. Az iskola és a kollégium névadóiról Orsós azt mesélte, hogy Dr. Ámbédkar Indiában, Martin Luther King pedig az Egyesült Államokban „azt a világméretű mozgalmat testesítik meg, amikor az elnyomott színes bőrű emberek a saját lábukra állnak, és a tanulás által szerzik meg az egyenjogúságot”. A tanulóknak az iskola ingyen biztosítja a lakhatást, az étkezést és az utazást, és amikor csak tehetik, viszik a diákjaikat külföldi és belföldi utazásokra, táborokba és kulturális rendezvényekre.

De miért kell külön szegregált gimnázium a roma gyerekeknek, amikor köztudott, hogy a szegregált iskola alacsonyabb oktatási minőséget biztosít, és a kisebbséghez tartozó gyerekekben az alacsonyrendűség érzését kelti? Erre akkor lehet szükség, ha a normál iskola nem végzi el a feladatát, és képtelen a sokféle gyereknek megfelelő oktatást nyújtani. Márpedig Magyarország világviszonylatban is hírhedt arról, hogy az iskola falai között ritkán van jelen a befogadás szelleme, más néven az inkluzív oktatás. Így a Belvárosi Tanoda a korábbi iskolájukban kudarcot vallott gyerekeknek, az Ámbédkar pedig az esélyt sem kapó roma fiataloknak nyújt mentőövet, méghozzá úgy, hogy működésmódjuk, amit 2015-ben Belső igény című kiadványukban foglaltak össze, még véletlenül se emlékeztesse őket a korábbi iskoláikra, hiszen abból Orsós szerint „nekik csak a rossz élmények maradtak”.

„Ki akartam törni otthonról, saját pénzt akartam, azt szerettem volna, hogy úgy tudjak elmenni egy iskolai rendezvényre, hogy nekem is legyen pénzem” – meséli Laura, aki ma már egy nemzetközi jogi cég budapesti irodájában dolgozik. Laurának a szegregált iskolában lett végképp elege az oktatásból, és inkább szakmát akart tanulni, mint érettségizni. Szakácsnak készült, de 16 évesen otthagyta az iskolát, és beállt dolgozni egy étterembe. Az étterem egy idő után bezárt, ki sem fizették rendesen – ekkor beszélte rá Orsós, hogy költözzön Sajókazára, és érettségizzen le a gimnáziumban. Sikerült: Laura ma Budapesten él és dolgozik, és munkahelyén ő az első roma származású munkatárs. Ennek a helyzetnek megvannak az árnyoldalai: vagy az egyik kolléga romákra vonatkozó rasszista megjegyzéseit kell hallgatnia („persze mindig hozzáteszi, hogy nem rád gondolunk, Laura”), vagy a zavarban lévő másik kollégát, aki nem biztos benne, hogy vajon érti-e Laura, amit kér tőle, vagy épp ellenkezőleg, „túl óvatosan bánik velem, mert nem tudja, hogy mit kell kezdeni a cigányságommal”. Laura sokszor érzi úgy, hogy „másnak nézik”, de az ilyen helyzetekben sokat segítenek neki a gimnázium disputaórái: „vitakultúrát tanultunk, és az egész iskola előtt kellett érvelnünk. Ezt a mai napig tudom használni, mert megtanultam úgy megvédeni magamat, hogy ne használjak csúnya szavakat, diplomatikus maradjak és közben békés is”.

A 29 éves, szintén roma származású Mirella (kérésére az ő nevét is megváltoztattam), aki hamarosan megszerzi diplomáját az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) szociális munkás szakán, azt meséli, hogy kamaszkorában nem szeretett tanulni. A falusi szegregált iskolából először egy másik hátrányokat kompenzáló iskolába került Kazincbarcikára, de oda már be sem járt, és végül úgy került az akkor még Sajókazán működő gimnáziumba, hogy a barátai is oda jártak, és jókat meséltek róla.

Először az sem kötötte le, és ott sem tanult, de aztán rájött, hogy ha nem tanul, nyaralni sem jut el, és a barátaival sem tud együtt lenni. „Mások voltak a tanárok itt, kedvesek voltak, korrepetáltak minket, már rég lejárt a munkaidejük, de ottmaradtak segíteni nekünk. Sugároztak a szeretettől, tudtak velünk azonosulni, a kultúránkról is tudtak. Ez nekem nagyon megtetszett, és motiválón hatott rám ez az egész” – meséli Mirella. Életének sorsfordító eseménye egy a gimnázium által szervezett tihanyi tábor volt. Az iskolai szegregáció miatt egészen addig alig találkozott nem romákkal, de Tihanyba sok más helyről is érkeztek nem roma diákok. „Nagyon fura volt nekem, hogy nem romák is voltak ott, féltem is, hogy el fognak menni mellettem, mert roma vagyok.” A Szegedről érkezett lányok végül megszólították Mirellát: „furcsálltam is, hogy miért akarnak egy roma lány mellé leülni”. Nem értette a helyzetet, „de abban a percben nyílt meg a világ számomra”. A lányok meséltek magukról, és kiderült, hogy ők jól tanulnak és „irigy lettem, hogy én is ilyen szeretnék lenni”. Az egyik lány, aki azóta is a barátnője, azt mondta neki, „ha van egy célom, akkor könnyebb előre menni”. Így lett Mirella célja az érettségi, amiről úgy érezte, hogy „ez mennyire menő. Harcoltam azért, hogy megszerezzem az érettségit.”

„Meg kéne bukni az érettségin, hogy még egy évet maradhassunk az Ámbédkarban” – mondják egymás között Mirella és Laura, akiknek körében a mai napig megmaradtak ezek a barátságok. A civilek alapította roma oktatási intézményekben Laurához és Mirellához hasonlóan az indulás óta már több száz roma fiatalnak sikerült érettségit tennie, sőt néhányan még az egyetem felé is elindultak.

Annyi biztos, hogy ha az első esély iskolák megfelelően működnének, nem lenne szükség második esély iskolákra. Maurice Crul, az amszterdami Free University és a rotterdami Erasmus University és a korai iskolaelhagyást is kutató szociológia professzora szerint ennek semmi akadálya, hisz „az összetevőket már ismerjük. Most már csak az iskolákon múlik, hogy alkalmazzák-e őket”. Vagy, ahogy Rira mondaná, minden első esély iskolának el kellene sajátítania azokat a módszereket, amelyeket a második esély iskolákban ilyen sikerrel alkalmaznak.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás