A fing filozófiája
Mióta van ember, fingik, és mióta fingik, tűnődik rajta, hogy ezt vajon mi okozhatja. A legősibb fennmaradt vicc is pont erről szól: Krisztus előtt 1900 körül a sumérok is egy fingós poénon röhögték halálra magukat. A vicc nem öregedett jól, és a következőképpen szól: „mi az, amire emlékezet óta nem volt még példa? Az, hogy egy fiatalasszony ne fingjon a férje ölébe”.
A témában minden jelentősnek mondható kultúrkörben akadt szakértő: egyesek úgy gondolták, hogy szellenteni ártalmas, mert minden ilyen alkalommal a lélek egy része távozik a testből (a Démétér-kultusz hívei és Püthagorasz görög filozófus követői ezért is kerülték a babfogyasztást), mások isteni jelként fogták fel, megint mások pedig kiváló szórakozásnak, amit művelni és hallgatni is páratlanul szórakoztató. Akárhogy is viszonyultak a szellentés szakrális jelentőségéhez, abban elég sokáig általános egyetértés uralkodott, hogy a fingós vicceknek helyük van a művészetben, ennek megfelelően Arisztophanésztól Chauceren és Shakespeare-en át kifejezetten népszerűnek számítottak, Sarah Silverman amerikai humorista pedig egyenesen „a komédia jelnyelvének” nevezte a jól elhelyezett fingós poénokat. Persze nem mindenki rajong a műfajért: hiába röhögött ezeken a vicceken az egész világ, a viktoriánusok annyira megbotránkoztatónak tartották őket, hogy még az Ezeregyéjszaka meséiből is kihagyták Abu Haszán történetét.
Csodafing
Ezt a nyelvet pedig annyit használták, hogy még a legmagasabb egyházi körökbe is eljutott: egy kevésbé ismert nyolcadik századi mártír, Szent Gangulf nevéhez köthető két altesti jellegű csoda is. Gangulf egy burgundiai nemesember volt, akit folyamatosan csalt a felesége, méghozzá egy pappal. Amikor erre rájött, visszavonult a kastélyába remetéskedni, de a feleség szeretője követte, és álmában megölte, amiért Isten büntetésül épp a latrinán sújtott le a gyilkosra, a hűtlen feleséget pedig azzal büntette, hogy minden pénteken folyamatos fingással kísérje a mondandóját. Ennek a csodának aztán híre is ment, a francia király még külön küldöttséget is menesztett az asszonyhoz, hogy meggyőződjön a csoda valódiságáról.
A történet az erkölcsi tanulságon kívül persze szórakoztatni is akar: Adrian Cornell du Houx egyháztörténész szerint Gangulf története egy hatalmas vicc, amiben egymást érik az altesti poénok, és amit latin eredetiben olyan részletek gazdagítanak, mint az, hogy Gangulf gyakran járt vadászni, amit virágnyelven úgy is lehetett érteni, hogy előszeretettel látogatta a bordélyokat. A szellentéshez való középkori hozzáállás viszont ennél jóval bonyolultabb volt: miközben léteztek olyan udvari bolondok, akik fingóművészként keresték a kenyerüket, magának a szellentés aktusának szimbolikus, sőt, vallási és filozófiai jelentőséget tulajdonítottak.
A halál hírnöke
Valerie Allen amerikai irodalomtörténész 2007-ben megjelent középkori fingmonográfiájában (On Farting: Bodily Wind in the Middle Ages) azt írja, hogy a szellentés (legalábbis a középkori) a test váratlan tréfája, ami épp azért hat humorosnak, mert a bolond, a szent, a paraszt és a király is ugyanúgy fingik, nem tud parancsolni minden körülmények között a testének, a fingnak ez a demokratikus jellege pedig egy másik olyan eseményre hívja fel a figyelmet: a halálra, ami szintén utolér egyszer mindenkit. Allen szerint a korban a gázt a bomlás termékeként fogták fel, a fingást pedig intő jelként, ami szimbolikusan a múlandóságra figyelmezteti az embert: nem véletlen az sem, hogy milyen érzékszerveken keresztül jut el az emberhez, annak ugyanis külön jelentősége van, hogy látni ugyan nem lehet, de büdös.
„Láthatatlan, de hallható és szagolható: a fing elveszi a vizuális észlelés könnyebbségét, és megszünteti a biztonságos távolból történő tudásszerzés lehetőségét. A látás teoretizál, a vizuális ismeret a tapasztalat sajátossága miatt objektívnak tűnik, a hanggal és a szaggal megszűnik a távolságtartás lehetősége, ezek az érzékek közvetlenebbül is bevonják a tapasztalót a tapasztalatszerzésbe.”
Na, ezt valószínűleg kevesen nézték volna ki egy ártatlan fingból.
A hangszer és az eredendő bűn
Allen szerint ezt mutatja az is, hogy a skolasztikus filozófusokat és papokat mennyire lenyűgözték az altesti témák: a középkori illusztrátoroknak különleges kihívást jelentett, hogy lerajzolják a láthatatlan fingot, a poklot ábrázoló festményeken pedig gyakran előfordul, hogy az embereknek valamilyen fúvóshangszer lóg ki a fenekéből. Ez egyrészt a szellentés sajátosan felfogott muzikalitására utal, másfelől arra, hogy a középkorban kedvelt volt az emberi test és a hangszer közötti analógia. Erről a muzikalitásról persze nem Allen írt először: hippói Szent Ágoston a negyedik században már beszámolt róla, hogy vannak olyan emberek, akik képesek az alfelükkel énekelni. Ágoston ifjúkorában a manicheizmus követője volt, ez a vallási irányzat pedig úgy tartotta, hogy a szellentéssel isteni fény szabadul ki a testből, ezzel valószínűleg az volt egyetlen olyan világvallás, amely bízott a fing üdvözítő erejében.
Miután Ágoston megtért, letett az ehhez hasonló pogány gondolatokról is, a későbbiekben annak a gyanújának adott hangot, hogy a nők az eredendő bűn emlékére eregetnek. A fing itt megint csak metafizikai jelentőséget kap: Ágoston úgy gondolta, hogy a bűnbeesés előtt a testnek azok a funkciói, amelyek felett az ember nem tud rendelkezni, korábban akarattal irányíthatók voltak. A bűnbeeséskor aztán az akarat és a hús különváltak, és ezért nem tud az ember többé tökéletesen parancsolni a testének. A szellentés, az erekció és úgy általában a testiség folyamatosan emlékezteti az embert a testi valójára, Ágoston szerint ezért szégyellnivalóak, bűn nélkül ugyanis nem is létezhetnének. A testi vágy és a szellentés a középkori orvoslásban egy tőről fakadt: az orvosok meg voltak róla győződve, hogy az erekciót a gáz áramlása okozza, ezért egészen sokáig, a tizenhatodik századig sokan azt javasolták, hogy az efféle problémákkal küzdő férfiembernek elegendő babot és spárgát kell ennie.
Mégis volt valami gyanús a fingban: egyfelől elismerték természetes jelenségként, másfelől gyanúsnak is tartották. Már önmagában az is gyanús viselkedés, hogy a levegő nem azon a lyukon távozik, ahol gusztusosabban és könnyebben megtehetné. Hiába tekintették a lelket immateriálisnak, az utolsó leheletnek valamilyen fizikai jelentőséget tulajdonítottak, így nem tartották jó ómennek, ha nem a megfelelő kijáraton át hagyja el a testet. Allen felidéz egy esetet, amikor egy indiai brahmant az a büntetés ért, hogy fejjel lefelé lógatták fel, hogy a lelke a fenekén keresztül távozzon, a keresztény kultúrkörben pedig a történet egyik verziója szerint Júdás nem felakasztotta magát, hanem kifakadtak a belei – mégpedig, ahogy néhány egyháztudós tartotta, azért, mert Jézus megcsókolta, a bűnös lelke pedig nem távozhatott ott, ahol a csók érte, ezért ért ilyen csúnya véget.
Dante fingja
Az Isteni színjáték szerzőjénél, Danténál is szerepet kap a szellentés: a pokolban, bár ő gyakran csak utal rá, a démonok, de olykor még a bűnösök is így kommunikálnak, vagy azért, mert kénytelenek erre, vagy egyszerűen csak azért, mert egy démonnál nem túl meglepő a normális és a hétköznapi kifordítása. Ahogy Allen megjegyzi, az Isteni színjátékban a szereplők éppenséggel akkor kerülnek a legtávolabb Istentől, amikor az ördög seggénél kalandoznak:
Mikor ott voltunk, ahol a csipőre
forgó comb illik, csípő vastagába:
fáradtan és aggódva, útam őre
fejjel fordult oda, hol volt a lába,
és úgy fogózott, mint föl aki mászik,
azt hittem, visszamászunk kín honába.
(Babits Mihály fordítása)
Hogy ezután mit jelenthet az a rész, hogy „Aztán kilépett át egy szirtüregre, és engemet leültetett a szélén, s gonddal ő is mellém ereszkedett le”, talán jobb, ha nem is firtatjuk.
Chaucer és az okos vicc
Persze valójában nem olyan komor a kép: Geoffrey Chaucer a 14. században A porkoláb meséjében szépen bemutatta, hogy hogyan lehet egy fing egyszerre bűnös, vicces és szimbolikus, vérmérséklettől függően. Itt a kolduló barátot egy Thomas nevű szereplő, miután megunja a koldulását, egyszerűen lefingja, amivel el is veszi a kedvét a további kéregetéstől, viszont felmerül, hogy a kommunikációnak ez a módja annyira gonosz, hogy kizárólag az ördög sugalmazhatta. Az úr, aki a barátot küldte, megzavarodik a fing természetén: egyfelől sértőnek találja a tiltakozásnak ezt a módját, másrészt azt is különösnek találja, hogy mivel a fing csak levegő, ami távozik, ezért lehetetlen, hogy morális üzenetet hordozzon.
Mégis hordoz: a barát megszégyenül, de valamilyen módon Thomas is szégyenben marad, pedig nem történt semmi, a testet elhagyta egy kis levegő, ami az elválás után már nem is a feladó része többé. Allen szerint az elszakadásnak ez a gesztusa is hozzátartozik a téma körüli középkori bizonytalansághoz: hozzá is tartozik az emberhez meg nem is, viszont ha a korabeli orvostudományt nézzük, a testfunkciókért is ez felel, ebben az értelemben tehát mégis az ember része. A szerző két francia elbeszélést is ismertet a 15. századból, az egyikben (Le Pet; A fing) pedig előkerül a fing tulajdonjoga is: ebben egy tárgyalási börleszkjelenetet ismertetnek, ahol a férj és a feleség azon vesznek össze, hogy vajon a férj köteles-e eltűrni azt, hogy a felesége szellent. Némi jogi nyaktekerészet után kiderül, hogy amikor feleségül vette az asszonyt, a fingját is feleségül vette vele. Az egész tárgyalást egy zugügyvéd vezeti, aki kap a veszekedésen, és egyszerre képviseli mindkét felet.
A szégyen
Itt persze, ahogy Chaucer-nál is, félig-meddig viccről van szó, az üdvözülés meg éppenséggel szóba se kerül, de az látszik, hogy a legtöbben nem a megváltáson és a halálon gondolkodtak el, ha valakit fingani hallottak. Persze ettől még a fingtörténet nem csupa játék és mese: a már említett Abu Haszán szégyenében világgá ment, mintán elfingta magát egy elegáns fogadáson, és csak akkor nyugodott meg, amikor az eseményről évek múlva úgy hallott mint történelmi mérföldkőről. Akkor még jobban megkönnyebbült, mint eredetileg, viszont nem tért haza a száműzetésből. Voltak olyan esetek, amikor egy nemesember az uralkodó előtt eresztette el magát, különböző eredménnyel, de dicséretet ritkán kaptak csak érte. Az egyik leghíresebb történet Edward de Vere angol udvari költőről szól, aki I. Erzsébet jelenlétében került kínos helyzetbe, majd utána hét éven keresztül inkább a világot járta, mint hogy az uralkodó szeme elé kerüljön. Mikor visszatért, a királynő a következő szavakkal fogadta: „uram, már el is felejtettem azt a fingot”. Nem nevezhető éppen dicséretnek, de rosszabbul is járhatott volna.
Légvárak
Volt viszont egy szűk, kivételezett réteg, amelynek tagjai nemhogy dicséretet kaptak a fingásért, hanem egyenesen egzisztenciát építhettek rá. Az ilyesmi nem gyakori, de megtörtént: a legtöbbet idézett eset II. Henrik udvari bolondjáé, Rolandé, akinek minden karácsonykor egy rövid tánc után „egy ugrást, egy füttyöt és egy fingot” kellett bemutatnia. A szolgálataiért Henrik egy udvarházzal és egy birtokkal tüntette ki; egyesek szerint Roland már az előző király, I. Henrik kegyeit is élvezhette, míg végül csak a következő unt rá a szolgálataira. Ez ugyan lehetséges, de valószínű, hogy Roland szerencséje annyira megtetszett a történetíróknak, hogy kicsit el is túlozták: az udvarházról szóló részre van bizonyíték, de ha a többi is igaz, a légből kapott információk szerint a boldogtalan Roland 120 éven keresztül ugrott, füttyentett és fingott, ami azért kicsit soknak tűnik.
Előtte és utána is akadtak hasonló őstehetségek: Írországban a nyolcadik században külön emlegették a fingóbohócokat (bruigedoire), akiknek még a fizetését is előkelően állapították meg (a pecsenyéből a zsíros, váll melletti rész jutott nekik). Hasonló mutatványosok még Roland idejében is felléptek az ír udvarokban, bár Allen szerint nem mindenki keresett ezzel jól, és persze a fingáson kívül rengeteg dolguk volt, tűznyeléssel, bűvészkedéssel és hasonlókkal is foglalkoztak. Hivatásos fingómesterek később is léteztek: valószínű, hogy ezeket a poénokat Shakespeare sem azért építette a darabjaiba, mert metafizikai-teológiai leckéket akart közölni a közönséggel, a megbotránkoztatás pedig természetesen a műfaj elválaszthatatlan része maradt.
Japánban is éltek hivatásos fingóművészek, sőt Japánból származik a fingós vizuális poénok művészettörténetileg is nagyra becsült remeke, a Hegaszen (He-Gassen, magyarul Fingóversenyek, teljes terjedelmében itt lehet megtekinteni), az 1603-tól 1868-ig tartó Edo korszakban született festménytekercs, amely képregényes formában ábrázolja a témát.
és épp akkortájt, amikor a viktoriánus erkölcs felhúzott orral cenzúrázta az Ezeregyéjszaka meséit, egy francia úriember, Joseph Pujol (Le Pétomane) különös tehetséget fedezett fel magában: először élő vízipisztolynak készült, és ötméteres távolságra spriccelte el a tengervizet a fenekéből, később rájött, hogy énekelni is tud vele. 1892-ben már a párizsi Moulin Rouge-ban lépett fel, visszavonulása idejére pedig ha egy udvarházra valót nem is, de egy fogadóra valót összefújt neki a szél.
Az internet terjedésével aztán felhígult a fingszakma: Le Pétomane 1945-ben meghalt, egy magányos fingszamuráj még felbukkant Japánban a nyolcvanas évek elején, aki mindenféle hangokat tudott utánozni a fenekével, de ő is csak egy délutáni tévévetélkedőben tudta kamatoztatni a tehetségét. A műfaj utolsó nagy művésze, a brit Paul Oldfield, 1991 óta űzi ezt a szakmát, de úgy gondolja, hogy az ő ideje már lejárt: volt tehetségkutatókban, Mr. Methane néven fellépett klubokban és megjelent pár dvd-je is, de úgy gondolja, hogy ezek a viccek ilyen formában már senkit sem érdekelnek, pláne úgy, hogy a YouTube is tele van már hasonló produkciókkal.
Metafizikáról, romlásról, vallásfilozófiáról vagy episztemiológiáról meg aztán végképp nincs már szó: nem maradt más utánuk, csak egy kis büdösség.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
