Hogyan működik a családon belüli erőszak, és miért marad titokban?
Nagy vihart kavart az elmúlt hetekben Szilágyi Liliána európai bajnoki ezüstérmes úszó vallomása, amelyben arról beszélt, hogy édesanyjával együtt éveken keresztül családon belüli erőszak áldozataiként éltek. Az ügyvéd apa tagadta az ellene felhozott vádakat és perrel fenyegette a lányát, akit egyúttal arra kért, inkább ne is használja tovább a nevét. A sportoló húga koholmánynak nevezte nővére vallomását és lejáratókampánynak a vizsgálatot, amit az úszószövetség az úszóedzőként is tevékenykedő apa ellen indított.
Az üggyel szinte minden jelentősebb orgánum foglalkozott, de a cikkekben többször is összemosták az élsportoló által feltárt családi történetet azzal, amiről a közelmúltban az úszósport több emblematikus szereplője is vallott, miszerint a versenysportban megkérdőjelezhető módszerekkel passzírozzák ki az eredményeket a sportolókból. Pedig Szilágyi D. Tóth Kriszta műsorában nem a versenysportban esetenként tapasztalható túlkapásokról, hanem kizárólag családon belüli erőszakról beszélt.
Milyen a bántalmazó család? Hogyan telnek egy gyerek mindennapjai egy bántalmazó mellett? Tudatában lehet-e egy gyerek annak, hogy a szülője bántalmazza, vagy hogy a közeg, amiben él, bántalmazó jellegű? Hogyan viszonyul a gyerek a bántalmazó szülőhöz? Számon kérhető-e egy gyereken, ha nem kér „időben” segítséget? Hogyan maradhat észrevétlen a családi körben zajló abúzus éveken, évtizedeken keresztül, miközben a bántalmazott gyerekek óvodába, iskolába, edzésekre, zeneórákra, orvoshoz járnak?
Mire megütik, az áldozat már meg is szokta a bántalmazást
A családon belüli erőszak légköre többnyire már a gyerekek megszületése előtt elkezd kiépülni, miközben a felnőtt résztvevők, az esetleges felnőtt áldozat nem is feltétlenül veszi észre, hogy milyen dinamikák alakítják leendő családja működését. Egy családban akkor működnek bántalmazó dinamikák, ha van egy autoriter figura, aki köré az egész rendszer épül, és a család teljes működése ennek a szereplőnek, az esetek legnagyobb többségében az apának az aktuális hangulata köré rendeződik. A családtagok arra rendezkednek be, hogy az ő kedvét figyeljék, rajta múlik, hogy milyen programra mennek és elmennek-e egyáltalán, mikor esznek, mikor pihennek, mikor terveznek közös programot, mikor kell – akár hétvégén vagy a szünidőben is – leckét írni, és mikor érdemes eltűnni a szeme elől. Ha a bántalmazó pihenni akar, mindenkinek csendben kell lenni. Ha játszani szeretne a gyerekkel, elvárja és ki is provokálja, hogy felszabadult ricsajozás kezdődjön, akkor is, ha a többieknek épp nincs ehhez kedve – foglalja össze a bántalmazó családi légkör alapvető ismérveit Kulcsár Katalin pszichológus, család- és párterapeuta.
Arra a kérdésre, hogy az egészségtelen családi kapcsolatok origójában miért az apa áll a legtöbb esetben, a szakember azt mondja, hogy bár a folyamatok nem egyik napról a másikra alakulnak ki, és többnyire bonyolult mintázatokat hoznak létre a családi működésben, a jelenség hátterében az áll, hogy többnyire az apák kezében összpontosul a gazdasági hatalom és a fizikai erőfölény, és ezzel a két tényezővel lehet a leginkább sakkban tartani a család többi tagját. Ez egyúttal azt is magyarázza, miért fordul elő olyan gyakran, hogy a bántalmazás első fizikai megnyilvánulásaira épp a terhesség környékén vagy közvetlenül az első gyermek megszületése után kerül sor: a nő a terhesség és a szülés folyamán gazdaságilag függő helyzetbe kerül, és érzelmileg is kiszolgáltatott lesz a partnerének, aki, ha hajlamos rá, ilyenkor tud a legkönnyebben visszaélni a kezében összpontosuló helyzeti előnnyel.
Mindezt a nemzetközi szakirodalom is alátámasztja: Lehet-e jó apa a bántalmazó? című, magyarul 2013-ban megjelent kötetében Lundy Bancroft amerikai igazságügyi szakértő és tanácsadó, kutatóként a családon belüli erőszakra szakosodott Jay Silverman fejlődéspszichológus és a szociális munkásként a poszttraumás tünetekkel küzdőkkel foglalkozó Daniel Ritchie azt írják, hogy „a bántalmazó olyan személy, aki partnerkapcsolatában egy meghatározott sémát követve kényszerítő kontrollt gyakorol, és azt egy vagy több megfélemlítő testi vagy szexuális erőszakesettel vagy testi erőszakkal való hihető fenyegetéssel teszi hangsúlyosabbá. A megfélemlítés és kontroll lehet elsősorban lelki, gazdasági vagy szexuális jellegű, vagy alapulhat elsődlegesen testi erőszakon”.
Bancroft, aki az Egyesült Államokban harminc éve létrehozta az első bántalmazókra specializált csoportterápiás programot, több könyvében hangsúlyozza, amit Kulcsár a saját magyarországi praxisa alapján is megerősít: a bántalmazás nem jelent egyet a verekedéssel, az első lökdösődést vagy pofont (ha az elcsattan egyáltalán) több hónapnyi vagy akár több évnyi mentális abúzus előzi meg. Ennek része lehet a folyamatos kritizálás, a döntések megkérdőjelezése, a problémák bagatellizálása, a másik véleményének rendszerszerű lekicsinylése, az érzelmi abúzus, például a kommunikációmegvonás, amelyek végső soron oda vezetnek, hogy a másik fél bizonytalanná válik. Ezt súlyosbítja, hogy „az első gyerek születése amúgy is minden családban fokozott feszültséget jelent, és bizonytalan helyzetet teremt: egymásnak ellentmondó információkkal van tele az újdonsült szülők feje, és ha valakinek a döntéseit folyamatosan megkérdőjelezik, egy idő után már semmi nem biztos a számára, csak a hatalmi pozícióban lévő másik fél kompetenciája. A gyerekek pedig ebbe szocializálódnak bele” – magyarázza Kulcsár.
Minek ment oda, és miért nem szólt hamarabb
Az abuzív kapcsolataikról és családtagjaikról beszámoló áldozatok gyakran szembesülnek azzal, hogy a rögtönítélő közönség számon kéri rajtuk, hogy miért hallgattak éveken keresztül, és ha így tettek, miért gondolják magukról, hogy szavahihetők. Bancroft és szerzőtársai azt írják, hogy a legtöbb bántalmazó többnyire csak a családtagjait igyekszik uralni, „másokat barátságosságával, nyugalmával, rugalmasságával, sőt, gyakran humorával és szórakoztató lényével nyűgöz le”, emiatt nem nehéz belátni, hogy az áldozatoknak nincs könnyű dolga, amikor előállnak a történetükkel.
A kisebb gyerekeknek esélyük sincs: számukra a saját családi rendszerük működése a norma, amiben fizikai fenyítés járhat azért, ha valamit nem jól csinálnak, és van valaki, aki az indulatait a családtagjain vezeti le. Bár lehetnek egyéni különbségek, az első lehetőségük, hogy ők maguk észrevegyék, hogy valami nincs rendben, a serdülőkor környékén adódik, amikor elkezdenek társasági életet élni, kilépnek a nagyon zárt családi burokból – mondta a Qubit kérdésére Kórizs Tímea gyermekpszichológus.
Mindez nemcsak az érzelmi terrorra, a manipulációra, az ugyancsak áldozat szülővel való kapcsolat aláásására, a makarenkóinak nevezett, nevelő célzatú pofonokra igaz, hanem még a szexuális visszaélésre is. „Szexuális abúzus az is, ha az apa, akinek erekciója van, az ölébe ülteti a gyerekét, akinek – bizonyos életkor alatt – nemcsak arról nem lesz fogalma sem, hogy mi történt, hanem arról sem, hogy egyáltalán történt-e valami” – teszi hozzá az Apapara blogot vezető, a gyereknevelésről több könyvet is jegyző Szél Dávid pszichológus.
Sem a családi működés, sem az áldozatok tünetei nem egyértelműek
A felismerést tovább nehezíti, hogy, mint Bancrofték írják, „a bántalmazásnak semmilyen fajtája – így a közvetlen gyermekbántalmazás – sem vezet szükségszerűen távolságtartó, felületes vagy nyíltan félelemmel teli kapcsolathoz (...). A rendszeres bántalmazás – különösen az a fajta, amelyben váltakoznak a kedvesség és a félelemkeltés időszakai – szokatlanul erős, de egészségtelen kötődést és erős függőséget alakíthat ki az áldozatban az elkövető irányába.”
A traumás kötődés a szakirodalom szerint úgy alakul ki, hogy az érzelmileg, fizikailag vagy szexuálisan szisztematikusan kihasznált és bántalmazott áldozatban leküzdhetetlen vágy alakul ki a félelemérzet feloldására, ezért hajlamos a megmentőjeként tekinteni arra, aki ebben segítségére siet. Az abuzív ciklus során a partnerét vagy a gyerekeit közvetlenül bántalmazó szülő a dühkitöréseit követően rendszerint maga nyújt vigaszt az áldozatai számára, amivel nagyon erős kötődést alakít ki bennük. A tanult tehetetlenség és a traumás kötődés nemhogy a gyerekeket, de a bántalmazott felnőtt partnert is teljesen gúzsba kötheti.
Az otthon falai között megélt nehézségeikről legtöbbször nem a kék foltok árulkodnak, hanem a gyerekek viselkedése. Csakhogy a tünetek nem azonosak: „vannak, akiknél magatartásproblémákban, fegyelmezetlenségben, figyelemzavaros tünetekben, míg másoknál épp fokozott visszahúzódásban, szorongásban csúcsosodnak ki a folyamatosan feszült otthoni légkör és az ellenük vagy a másik szülőjük ellen irányuló esetleges fizikai támadások okozta tünetek. Minden bántalmazott gyerek esetében sok kis apró részlet árulkodik, a kép mozaikként áll össze, az első jelek felbukkanásakor sokszor még a szakember sem tudja, mit lát. Legfeljebb feltűnik egy hangsúly, egy pillantás, egy kézmozdulat, egy érintés vagy egy hirtelen előtörő és ugyanolyan gyorsan el is tűnő beszédhiba” – világítja meg a diagnózis felállításának a nehézségeit Kórizs, hozzátéve, hogy azokban az esetekben, amikor bántalmazott gyerekek kerültek a látókörébe, az első általa észlelt furcsaságnál sokszor még szakemberként sem tudta pontosan megfogalmazni, mitől jelzett a vészcsengője. Az érintett gyerek viselkedésének folyamatos figyelemmel kísérése és a pszichodiagnosztikus folyamat során azonban a bántalmazás gyanújából bizonyosság lett.
Se ki, se be
A bántalmazó családok a szokásosnál is zártabb rendszert alkotnak, a tágabb környezet, de még a barátok, rokonok sem látnak bele abba, ami a zárt ajtók és ablakok mögött történik – mondja Kórizs. Sőt, a bántalmazók túlnyomó többsége ösztönösen gondoskodik arról is, hogy a családtagok egymásban se bízzanak. Egymáshoz nem, vagy sokkal lazábban kapcsolódnak, mint a bántalmazóhoz, mert – ők is ösztönösen – hamar ráéreznek, hogy akkor tudják saját magukat a legjobban megvédeni, ha minden erejükkel a bántalmazóra koncentrálnak, az ő viselkedését igyekeznek értelmezni. Emiatt egymás támaszai sem tudnak lenni.
Ez még akkor is működik, ha a bántalmazó közvetlenül a gyerekeket nem veri meg: elég megélniük vagy látniuk, hogy a másik szülőjüket verbálisan vagy fizikailag rendszeresen bántják. Ösztönösen beépül a családról alkotott képükbe, hogy bármikor rájuk kerülhet a sor – magyarázza Kulcsár, aki szerint „a bántalmazott családban élők világában van egy atyaúristen, aki az alfa és az omega, aki mindent meg- és kimagyaráz, és minél több idő telik el, annál nehezebb elhinni, hogy ebből van kiút, és hogy az áldozatoknak joguk van kilépni.”
Az amerikai szerzőtrió szerint ugyanakkor „gyakori, hogy a félelemtől vezérelve a családtagok mindenkire haraggal és pánikkal reagálnak, aki szerintük a bántalmazót felzaklathatja azzal, hogy rosszul viselkedik, hogy szembeszegül vele, vagy akár azzal, hogy túl sok figyelmet von magára. A krónikus félelemben élő gyerekek identitása néha összemosódik a bántalmazóéval, a családot eltöltő általános érzelmi hiányérzet hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyerekek egymásban versenytársat, ne pedig szövetségest lássanak.”
Segítség helyett ítélkezés van
Mire egy bántalmazó család idáig eljut, az áldozatok szinte kizárólag külső segítséggel tudnának kiszállni a bántalmazó közegből. Ez rendkívül könnyű kellene, hogy legyen – elméletben. A gyerekek hároméves koruktól óvoda-, majd iskolakötelesek, az intézmények egy részében rendszeresen találkozhatnak óvoda- és iskolapszichológussal, a legtöbben a bántalmazott közegben élők közül is járnak különórákra, sportolni, minden családhoz jár védőnő, minden gyereknek van gyerekorvosa, vagyis számtalan olyan felnőtt kerül a képbe, aki így vagy úgy az áldozatok segítségére siethetne. Az esetek túlnyomó többségében mégsem történik semmi. A miértekre a Qubit által kérdezett hazai szakemberek egybehangzó véleményt fogalmaztak meg:
- a társadalomban eleve nincs élő tudás arról, hogy milyen egy egészséges kapcsolat, mik az érzelmileg és fizikailag is biztonságos családi háttér kritériumai;
- nemcsak a pedagógusoknak vagy a gyerekorvosoknak, hanem gyakran a gyerekvédelmi szervezetekben dolgozóknak sincs a bántalmazás dinamikájára vonatkozó átfogó tudásuk;
- általában véve is nagyon kevés szó esik a gyerekek jogairól;
- még a legsúlyosabb esetekben sem a bántalmazót, hanem a gyereket emelik ki a családból, ami amellett, hogy tovább traumatizálja a gyerekeket, azzal is a bántalmazót segíti, hogy félelemben tartja a másik szülőt;
- a jelzőrendszer tagjai sokszor azért „nem ártják bele magukat” a problémába, mert az eljárási protokollok hiányosságai miatt maguk is tartanak a bántalmazótól vagy a következményektől.
Emiatt sem meglepő, mondja a gyerekpszichológusként budai kerületekben praktizáló Kórizs, hogy „a családon belüli erőszak a középosztályban és a legfelső társadalmi rétegekben éppolyan gyakori, mint az alsóbb társadalmi rétegekben. Csakhogy olyankor, ha a bántalmazónak kiterjedt kapcsolatrendszere, társadalmi hatalma is van, az tovább nehezítheti a nem bántalmazó szülő és a gyerekek helyzetét, emiatt előfordulhat, hogy még lassabban jutnak hathatós segítséghez.”
A magatartásproblémákat, extrém szorongást, teljesítményingadozást produkáló gyerek ügyében az óvónők, tanítók többnyire az anyához fordulnak, tőle várják a megoldást. Mivel a családon belüli erőszak esetén többnyire ő a bántalmazott fél, mindez nyíltan jelzi számára, hogy az elkövetővel azonos módon kezelik – teszi hozzá Kulcsár. Kórizs szerint még ha a szakember jelzi is a társadalmilag jól beágyazott szülők esetében a családon belüli erőszakot, a fókusz többnyire akkor sem az áldozatok megsegítésére, hanem a bejelentést tevő szakemberre vagy az ugyancsak áldozat másik szülőre irányul.
Arról nem is beszélve, teszi hozzá Szél Dávid, hogy „miközben a Varga Judit sátrát kifosztó huligánok az elkövetéstől másfél év alatt eljutottak a letöltendő börtönbüntetésig, bár nem mindennaposak a praxisomban a bántalmazott gyerekek, egy esetben mégis családon belüli erőszakot kellett jelentenem: hat évvel később hívtak be a tárgyalásra.”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: