Megrendeled álmaid rózsaszín mikrohullámú sütőjét, mégsem tetszik, visszaküldöd, szó nélkül megy a szemétbe

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

Az internetes kereskedelem már a világjárvány előtt felfutóban volt, de amióta beütött a covid, még a korábban bizalmatlan magyarok nagy része is beadta a derekát, és hajlandó a neten vásárolni. Máshol is rászabadultak a vásárlók a webshopokra, akár óvatosságból, akár a karantén unalmának leküzdésére – mindenesetre talán még soha nem vásároltak a világon annyi felesleges kacatot, mint most. 

Ennek persze már voltak előjelei: online vásárolni jó, kényelmes és többnyire biztonságos, de az e-kereskedelem a gyártás mellett a csomagolás és a szállítás során képződő károsanyag-kibocsátás miatt óriási terhet ró a környezetre. 2016-ban az Egyesült Államokban már nem az erőművek számítottak a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátónak, hanem a logisztika; a Forbes 2018-as becslése szerint az amerikai szállítmányok csomagolásához egymilliárd fát kellett kivágni, az így termelt szemét java részét pedig nem hasznosítják újra. A gondot tetézik a valamilyen okból visszaküldött árucikkek, amelyek a vásárlótól újra útra kelnek, és gyakran nem egy másik vásárlónál kötnek ki, hanem a szemétben végzik.

Nem tetszik, megy vissza a feladóhoz

Gyakran olyan termékekről van szó, amelyeknek semmi bajuk, csak épp nem tetszett a vásárlónak a színük, nem volt megfelelő a méretük, vagy más mérete, vagy egyszerűen úgy döntött, hogy mégsem kéri. (Magyarországon az e-kereskedelemben vásárolt termékek esetén a fogyasztó 14 napig indoklás nélkül elállhat a vásárlástól, még akkor is, ha az áru nem hibás; ez alól ugyan vannak kivételek, de ha nem romlandó élelmiszerről vagy mondjuk egy fogkeféről van szó, a BKIK tájékoztatása szerint a kereskedőnek a legtöbb esetben vissza kell vennie az adott holmit, és vissza kell térítenie az árát.)

A helyzet odáig fajult, hogy a termékek kiszállítását sokan házhoz jövő próbafülkeként értelmezik: ha az ember nem biztos abban, hogy melyik szőrmebunda állna neki a legjobban, megrendeli három méretben, aztán legfeljebb visszaküldi azt a kettőt, ami szorít vállban. Mondani sem kell, hogy ez a rendszer elképesztő mértékben megnöveli az egyes árucikkek ökológiai lábnyomát, főleg az akkora országokban, mint az USA, ahol a vásárlók tömegesen rendelnek és küldenek vissza bármit, így az egyes termékek sok száz, de inkább sok ezer kilométert utaznak feleslegesen. Az Egyesült Államokban a statisztikák szerint az online megrendelt árucikkek 30 százalékát visszaküldik; ezek 20 százalékát azért, mert sérült, 23 százalékát azért, mert a kereskedő nem a megrendelt terméket küldte el, hanem egy másikat, és 22 százalékukat azért, mert az árucikk nem úgy néz ki, ahogy ígérték, vagy ahogy a fotókon szerepelt (35 százaléknál „egyéb ok” szerepel).

A rózsaszín mikrohullámú sütő útja Kínától a kukáig

De mi történik egy visszaküldött árucikkel? Az ember azt hinné, hogy visszaviszik a forgalmazóhoz, aki aztán vagy eljuttatja a gyártónak, vagy eladja valaki másnak. Csakhogy a kereskedőnek sokszor jobban megéri megszabadulni tőle, mint a javításával szórakozni, vagy egyáltalán megnézni, hogy van-e valami baja, és ha nincs, újra készletbe venni – a folyamat nem gépesíthető, rengeteg emberi erőforrást és némi szakértelmet is igényel, úgyhogy a kereskedő szempontjából semmiképpen nem gazdaságos. 

Vegyünk egy hipotetikus példát, valós beszámolók alapján! Ül az ember az USA kellős közepén, az Iowa állambeli Pleasantville-ben, és csillapíthatatlan gusztusa támad egy új mikrohullámú sütőre. Ki is választ egy gyönyörű rózsaszín darabot valamelyik nagy online keredkedőnél, megrendeli, megkapja, de amikor kicsomagolja, kiderül, hogy bár működni tökéletesen működik, ez a rózsaszín sajnos nem az a rózsaszín, ami a termékfotókon szerepelt, és nem passzol a hűtőszekrény rózsaszínjéhez. Nincs mese, vissza kell küldeni. De milyen utat járt be, míg eljutott Pleasantville-be, és mi történik vele ezután? 

A rózsaszín mikrohullámú sütő elkészül Kínában, például egy sencseni gyárban (most azt hagyjuk is, honnan és hogyan jutott oda a nyersanyag), és útnak indul valamelyik kínai kikötőből az Egyesült Államok felé, jellemzően hajón. A teherhajó megtesz 11 ezer kilométert, átszeli a Csendes-óceánt, és kiköt mondjuk Los Angelesben, ahol lepakolják róla a mikrót, és átteszik egy kamionra. A kamion elindul Iowa felé, megtesz 2700 kilométert, keresztben átszeli az USA több mint felét, és megérkezik a Pleasantville-hez legközelebbi elosztóközpontba, ami mondjuk az állam fővárosa, Des Moines közvetlen közelében található.

Des Moines-ban lepakolják a rózsaszín mikrohullámú sütőt a kamionról, és átteszik egy kisebb teherautóra, ami az áruszállításban a last mile-ként emlegetett szakaszt teszi meg, vagyis az elosztóközpontból a vásárlóhoz juttatja az árut. Ez a last mile esetünkben nem egy mérföld, hanem 26, kilométerben 42 – ekkora utat tesz meg a kisteherautó Des Moines-tól Pleasantville-ig. Amikor kiderül, hogy mégsem olyan rózsaszín az a rózsaszín, az áru visszaindul Pleasantville-ből Des Moines-ba, ahol eldől a sorsa: van, hogy újrakészletezik és visszaküldött áruként (b stock) újra megrendelhetővé teszik, és van olyan is, hogy  más visszaküldött termékekkel együtt zsákbamacska formájában (return pallets) értékesítik egy csomó más visszaküldött termékkel együtt. És persze vannak olyan kereskedők, nem is kevesen, akik nem bajlódnak ezzel az egészzel, hanem kidobják a tökéletesen működő, bár rózsaszín mikrohullámú sütőt a szemétbe úgy, ahogy van: ebben az esetben jön érte egy kukásautó és a többi (kék, zöld, szivárványszínű) mikrohullámú sütővel együtt elszállítja egy szeméttelepre, mondjuk az Iowa állambeli Burlingtonba, ami Des Moines-tól még néhány száz kilométer. 

A rózsaszín mikrohullámú sütő 14 ezer kilométeres, a fél földgolyót megkerülő útjának végére ért. Legyen neki könnyű a landfill!

Bár a globális helyzeten nem segít, a rendszernek akadnak szemfüles haszonélvezői is. A Guitologist nevű szorgos amerikai kukabúvár youtuber például, aki a Guitar Center nevű hangszerárus lánc egyik áruházának közelében él, gyakran posztol olyan videókat, amikben a bolt mögötti szemetesekből kibányászott, teljesen használható  vagy könnyen javítható, néha bontatlan billentyűzeteket, keverőpultokat, mikrofon -és hangszerállványokat, gitárokat vagy lemezjátszókat mutatja be. Ezek között van olyan visszaküldött termék, amire egy alkalmazott filctollal ráírta, hogy BAD?, vagyis hogy talán rossz, aztán anélkül, hogy bárki ellenőrizte volna, már ment is a kukába. 

A visszaküldés fontossága

A probléma persze nem újkeletű, de a kereskedők akkor is meglepően későn döbbentek rá a visszatérítés fontosságára: Ronald S. Tibben-Lembke, a Nevadai Egyetem közgazdászprofesszora szerint ugyan a logisztika a kereskedő, illetve a vásárló felé irányuló ágával sokat foglalkoztak, a fordított iránnyal már annál kevesebbet. 

Tibben-Lembke 2002-es tanulmányában említ néhány példát, de szerinte hosszú időn keresztül (nagyjából 1869 óta) ezt az utat a kereskedelem „rossz útirányként” értelmezte, és különböző módokon próbálta felvenni vele a harcot: hagyományosan nem jó jel, ha visszaküldi valaki az árut, amit egyszer már megvett. Ha mégis így történik, a kereskedőnek lépnie kell, ha nem akar veszteséget elszenvedni, de az ilyesmire a legtöbben jóval kevesebb figyelmet fordítottak, mint az áruk fogyasztókhoz történő eljuttatására.

Tibben-Lembke szerint több lehetséges forgatókönyv létezik, miután a fogyasztó úgy dönt, hogy visszaküldi vagy visszaviszi az árut. Ahhoz, hogy el lehessen dönteni, melyik út járható, először meg kell vizsgálni az adott terméket, és megállapítani, hogy egyáltalán mi az (a csomagolás gyakran sérült vagy hiányzik), majd azt, hogy eladható-e újracsomagolt új termékként, javítható vagy újrahasznosítható-e, vagy a szemétben a helye. Itt kezdődnek a problémák: ezeknek a vizsgálatoknak a lefolytatása munkaidőigényes, ennek megfelelően drága is, így sok cég ki is hagyja ezt a fázist, és a visszaküldött termékek egyenesen a szemétdombon kötnek ki. 

Az áru elpusztításának persze más okai is lehetnek: sok cég nem akarja, hogy a márkás holmik diszkontüzletekben vagy outletekben kössenek ki, esetleg a régi kollekciótól akarnak megszabadulni, hogy a vásárlók figyelme inkább az új kínálat felé forduljon. Ennek az egyik híres példája a svájci Richemont, a Cartier és a Montblanc márkákat birtokló cég, amely 2018-ban félmilliárd dollár értékű karórát zúzatott be, nehogy a viszontkereskedők értékesíthessék őket.

A cégek nem szeretik a visszaküldött árut, az emberek igen 

Az optimális persze valószínűleg az lenne, ha a vásárlók azokat a termékeket rendelnék csak meg, amelyeket valóban meg is akarnak tartani, de a világ nem igazán ebbe az irányba halad. Tibben-Lembke egy korábbi, 1998-as tanulmányában, ahol a faxgépek életciklusán keresztül mutatta be egy termék útját, még igen lelkesnek mutatkozott: akkor azt írta, hogy a visszaküldött, majd újracsomagolt áruk piaca a következő években virágzásnak indul majd. 

2002-ben, ekkor már a videók példáját felhozva arra is megpróbált megoldást találni, hogy mivel lehetne csökkenteni a visszaküldött áruk számát, illetve hogyan lehetne egyszerűbbé tenni a feldolgozásukat. A kutató szerint azok a cégek, amelyek bonyolultabban visszacsomagolható termékeket árulnak, kevesebb visszárut kapnak, az átlátható csomagolás és a könnyű visszaküldés lehetősége viszont azoknak a logisztikai központoknak jelent értékes segítséget, ahol döntenek az a termékek további sorsáról. Az átlátható és alapos használati utasítás is sokat segít, Tibben-Lembke szerint a videómagnók esetében a legtöbb hibátlan készüléket azért küldték vissza, mert túl bonyolultnak tűnt a beüzemelésük, a vásárlók pedig inkább azt állították, hogy hibás a termék, mint hogy bevallják, hogy egy árva szót nem értettek abból, hogy hogyan kell használniuk. Tibben-Lembke optimista volt: szerinte a second hand, refurbished, újracsomagolt és egyéb árucikkek nagy jövő előtt álltak, legalábbis húsz évvel ezelőtt.

Megrendelem akkor is, ha nem kell

Adria Vasil kanadai öko-újságíró egy 2019-es interjúja szerint 2014-hez képest öt év alatt 95 százalékkal növekedett a visszaküldött áruk mennyisége, és ez csak tovább növekedett, miután a covid miatt világszerte egyre többen tértek át az online vásárlásra – és az áruk visszaküldésére. Egy 2020 közepén készült felmérés szerint a vásárlók 42 százaléka postán, 65 százaléka személyesen intézné a nem kívánt termékek cseréjét vagy visszaküldését, 89 százalékuk pedig szeretne e-mailben értesülni arról, hogy hol tart a folyamat. 

Bár az eredeti felmérés már nem elérhető, a RetailWire által közölt adatok arra utalnak, hogy a válaszadók 89 százaléka legalábbis számol azzal, hogy visszaküldi a rendelt terméket. Vasil szerint ebben jelentős szerepet játszhatott az is, hogy számos üzlet ingyen visszavitte a nem kívánt holmikat, így sokan úgy voltak vele, hogy inkább több méretet vagy színt rendelnek egy ruhából, aztán visszaküldik, ami nem kell. Ken Bays, az Inmar Intelligence piackutató cég szerint az így megnövekedett forgalom hatalmas kihívást jelent a kereskedőknek, különösen akkor, ha az áruk visszavételekor a járványügyi szabályok betartására (fertőtlenítésre, karanténra stb.) is ügyelniük kell.

Mindenki benne van

A Business Insider tavaly júniusi cikke szerint az Amazon egy hét alatt 130 ezer eladatlan vagy visszaküldött árucikket semmisített meg, de ez bevett gyakorlatnak számított a Burberrynél, az Urban Outfittersnél, a H&M-nél, a Nike-nál és a Victoria's Secretnél is. Bár a legtöbb esetben divatmárkákról volt szó, az Amazonnál például a tévétől a fülhallgatón át a könyvekig minden mehetett a szemétbe. Az Amazon szóvivője, miután rejtett kamerás felvételek készültek a raktárban arról, hogy mi minden köt ki a szemétdombon, azzal védekezett, hogy ezt a cég mindenáron kerülni szeretné, és a legrosszabb esetben is arra törekednek, hogy az energiatakarékosság jegyében szabaduljanak meg a fölöslegessé vált árucikkektől (a Burberry hasonló érveket hozott fel amellett, hogy miért égette el a visszaküldött holmikat).

Tévé, borotva, ékszer, fúrógép: az Amazon skót raktárában megsemmisítették a visszaküldött árucikkeketFotó: iTV News

1 százaléktól 30 százalékig 

A pazarlás viszont nem menő, nem véletlen, hogy a Burberry és az Amazon is védekezésre kényszerült, amikor kiderült, hogy megsemmisítik a visszaküldött termékeket – a fogyasztók most már azt is igénylik, hogy a cégek megfeleljenek a környezettudatos vásárlók elvárásainak is. Némi nehézséget jelent az ügyben, hogy bár néhány eset kiderült, semmi nem kötelezi a vállalatokat arra, hogy nyilvánosságra hozzák, mit művelnek a visszaküldött vagy feleslegessé vált árucikkekkel. Franciaországban a gazdasági minisztérium 2020-as becslése szerint 630, a kormány egy ettől eltérő becslése szerint pedig 800 millió eurónyi visszaküldött árut semmisítenek meg évente, Németországban pedig 1 milliárd euróra teszik a kidobott áruk mennyiségét. Franciaországban a közfelháborodás hatására törvény tiltja a még fogyasztható élelmiszerek elpusztítását, és a tartós fogyasztási cikkek esetében is hasonló szabályozást akarnak bevezetni.

A kereskedők nem szeretnek pontos adatokat mondani, egy 2019-es német kutatás szerint a visszaküldött árucikkek 30 százaléka landolhat a szemétdombon, illetve ekkora arányban homályos, hogy mi is történik a visszaküldött holmival. A Bambergi Egyetem egy 2019-es kutatása szerint a visszaküldött német csomagok 3,9 százalékát semmisítik meg, de a valóságban valószínűleg ennél jóval nagyobb arányban kerülnek szemétre az egyébként még használható árucikkek.

Lőjünk egy szelfit!

Az áruházak pazarlása persze csak a jéghegy csúcsa: létező piaci igényeket szolgálnak ki, és aligha elvárható tőlük, hogy veszteséget termeljenek valami olyasmi miatt, ami legfeljebb marketingszempontból érdekes, de talán még ott sem. A prémium márkák nem akarják, hogy outletekben kössenek ki a termékeik, a visszaküldött holmi átvizsgálása mellett a raktározása is drága, és sok helyen (például Németországban) adót kell fizetni az adományok után is, így az sem éri meg, hogy jótékony célra fordítsák mondjuk a raktárban maradt ruhákat. Tibben-Lembke szerint a garanciával is akadnak gondok: egy időben sokan próbálkoztak azzal, hogy a leértékelten vett árut visszaküldik a gyártónak, majd a teljes ár visszatérítését követelték (ez persze könnyen megkerülhető azzal, ha feltüntetik az árun, hogy akciós volt, de ez is plusz költséget jelent). 

A legfőbb problémát a fogyasztók viselkedése (vagy akár a fogyasztói társadalom) jelenti: semmiképpen sem környezetbarát szokás tömegével rendelni, de az instagramosok még erre is rá tudtak tenni egy lapáttal. Legalább 2018 óta hódít az az őrület, hogy az ember megrendeli a ruhákat, felveszi őket, csinál egy szelfit, aztán visszaküld mindent, ezt angolul a „snap and send back” néven ismerik. Nem elszigetelt jelenségről van szó: a Barclaycard 2018-as kutatása szerint a brit férfiak 12, a nők 7 százaléka hódol ennek a különös szenvedélynek. A kutatás szerint a férfiak lényegesen többet is költenek a divatra: ha nem csak éppen lőnek egy szelfit magukról azokban a ruhákban, amiket házhoz rendeltek, hanem meg is veszik őket, évente átlagosan 300 dollárral költenek többet divatra, mint a nők. Ez mondjuk mellékes: a lényeges az, hogy a vásárlók egy jelentős hányada valójában nem is vásárló, az általuk visszaküldött áruk viszont ugyanarra a sorsra jutnak, mint a többi.

Sok jóból jó sokat

De mit tehet a környezettudatos vásárló, ha nem akarja, hogy a szemétben kössön ki a rossz méretű nadrág, a nem eléggé rózsaszínű mikrohullámú sütő vagy a túl apró robothal? Első körben nyilván nem kellene annyit rendelni, Adria Vasil szerint pedig érdemes a turkálókat járni, ha valaki újdonságra vágyik. Ugyan a felpróbálásra kiküldött, de még ki nem fizetett daraboknál ez nem túl járható opció, de Vasil szerint azoknál a ruháknál, amiket valaki már megvett, de mégsem kellenek neki, célszerű eladományozni vagy elcserélni őket. Ezt megtehetik a cégek is, de Viola Wohlgemuth, a német Greenpeace aktivistája szerint ez magában még nem oldaná meg a problémát, ami ott kezdődik, hogy a divatipar (is) túl sok árucikket állít elő, még annál is többet, mint amennyire akár ingyen is igény mutatkozna.

J. B. MacKinnon kanadai újságíró, a The Day the World Stops Shopping (A nap, amikor a világ abbahagyja a vásárlást) című könyv szerzője szerint persze a legegyszerűbb megoldás a legjobb: le kell szokni a folyamatos vásárlásról. Már maga a szállítás is óriási környezeti terhet jelent, hiszen minden elköltött dollár 0,25 kilogramm károsanyag-emisszióval jár. Miután az Egyesült Államokban vásárolnak fejenként világszerte a legtöbbet, ez azzal a különös eredménnyel jár, hogy világviszonylatban nem az amerikai vevők okozzák a legnagyobb környezeti károkat azzal, hogy költenek, a szegényebb országokban ugyanis 100 dollárnyi kiadásra az amerikai 25 helyett már 40 kilogrammnyi emisszió jut. Az nem világos, hogy MacKinnon ebbe beleszámolta-e a termék esetleges visszaküldését és megsemmisítését is, de ha az egész életciklussal számolt, a szám még magasabb lehet (Tibben-Lembke faxgépes példájából például kitűnik, hogy pénzügyileg például a legkevesebb terhet a gyártás jelenti egy gép teljes életciklusában, az összes többi a szállítással, javítással, ügyfélszolgálattal, csomagolással, visszaküldés kezelésével stb. rakódik rá az alapárra).

Nem kell ész nélkül vásárolni

MacKinnon szerint minden modern rossz okozója a fogyasztói társadalom: ha nem vennénk meg minden vacakot, amit megkívánunk, jelentősen csökkenne a karbonkibocsátás, nőne a biodiverzitás, és úgy általában eljönne a Kánaán. Egy nyugati jóléti társadalomban élő ember tizenháromszor annyit fogyaszt, mint egy szegény országban élő. Ez MacKinnon szerint azt is jelenti, hogy míg valaki mondjuk Kanadában vagy Nyugat-Európában felnevel egy gyereket X fogyasztással, abból Haitin vagy Zambiában már tizenhárom gyerekről gondoskodhatna.

Az elmúlt húsz évben egy átlagos fogyasztó hatvan százalékkal több ruhaneműt vásárolt, mint korábban, de ezeket csak fele annyi ideig hordták, mint korábban – és itt még csak azokról a ruhákról van szó, amiket valóban viseltek is, és nem csak egy Insta-poszt erejéig. MacKinnon szerint Kínában a lakosság kétharmada saját bevallása szerint több ruhát birtokol, mint amennyire szüksége van. Az ember által létrehozott holmik most már többet nyomnak, mint az egész földi élővilág. Franciaországban négyszer annyi szemetet termel egy átlagos háztartás, mint 1970-ben, az élelmiszerek ötöde a szemétben végzi, ráadásul ez nem csak a gazdagabb országokra jellemző: ott is pazarolnak, ahol keveset keresnek. MacKinnon szerint emiatt nem a teljesen jó ruhákat (gitárokat, számítógépeket, mélyhűtőket) megsemmisítő világcégek a felelősek, hanem a fogyasztók, vagyis mi. Nem kellene annyit vásárolni, akkor nem is kellene annyi mindent kidobni.

Ez persze egyszerűen hangzik, de a gyakorlatban azért nem ennyire fekete-fehér a helyzet. Mióta a cégek a zöldüléssel külön reklámhoz juthatnak, sokan hajlandók költeni erre is: a fogyasztók egy része már kíváncsi rá, hogy mivel jár, ha tőlük vásárol, és mi történik azokkal a holmikkal, amiket visszaküldenek hozzájuk, hol és kivel gyártatnak, illetve honnan származnak azok az alapanyagok, amelyeket felhasználnak. MacKinnon szerint még van visszaút, de ez nem az Amazonon vagy a Burberryn múlik, hanem a vásárlókon: ha tömegek tagadják meg, hogy olyan terméket fogyasszanak, amivel valamilyen környezeti fenntartásuk van, talán még van remény a pazarlás visszafogására. Vagy egy jó Insta-posztra.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: