A hatalom szárnyakat ad, csak az a baj, hogy a birtokosa könnyen elszállhat

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Az amerikai hírszerzés Vlagyimir Putyin orosz elnök mentális egészségéért aggódik: az Ukrajna ellen indított katonai offenzíva, a váratlan kezdeti megtorpanás ellenére is folytatott, egyre véresebb háború vagy épp a több méter hosszú tárgyalóasztalok, amelyeknek már nemcsak az Oroszország vendégszeretetét élvező államfők, hanem az elnök legközelebbi tanácsadói is csak a távoli végére ülhetnek, nem feltétlenül utalnak ép elmére. Pedig akad profánabb magyarázat is: a hatalom pszichológiáját kutató szakemberek szerint minél hosszabb ideig élvez valaki jóformán korlátlan hatalmat, annál vonzóbbak számára az összetett, kitartást igénylő és kockázatos feladatok. Márpedig mi lehetne kockázatosabb és összetettebb egy háborúnál?

A nagy hatalommal bíró államfők, álljanak akár demokratikus, akár autokratikus társadalmak élén, a szociálpszichológiai kutatások szerint nem az átlagember szemével látják a világot, így az sem biztos, hogy  az átlagember viselkedésének elemzésére felállított mércék alkalmasak tetteik megítélésére. A Columbia Egyetem szociálpszichológia-professzora, Heidi Grant Halvorson szerint a hatalom, kivált, ha hosszú távon megtartja valaki, számos olyan képességgel ruházza fel a birtokosát, amelyek semleges körülmények között kifejezetten pozitívnak hatnak:

  • az átlagembernél sokkal jobban tudnak összpontosítani, 
  • nem vesznek el a részletekben, a nagy egészre koncentrálnak, 
  • jeleskednek érzelmeik kordában tartásában,
  • többnyire jobban teljesítenek az átlagembernél, főleg az összetett feladatok megoldásában,
  • jóval magasabb a stressztűrő képességük,
  • a végsőkig célorientáltak.

A hatalom szüli a tolvajt?

A hatalom pszichológiáját kutató szakemberek egyetértenek abban, hogy a hatalom lenyomatot hagy birtokosainak személyiségén, különösen akkor, ha évtizedekig meg tudják tartani pozíciójukat. Az irányításához szokott emberek pedig nemcsak célorientáltabbak, hanem a saját céljaikat tekintve optimistábbak, motivációik kifürkészhetetlenebbek, és a kivitelezés módjában kockázatvállalóbbak is másoknál. „Győzzön tehát a fejedelem, és tartsa fenn hatalmát, s eszközeit tiszteletre méltónak fogják ítélni, és mindenki csak dicsérni fogja; mert a tömeg csak a látszat és az eredmények után megy” – írta 1513-ban írt hírhedt és sokat kritizált esszéjében, A fejedelemben Niccolò Machiavelli, a reneszánsz társadalomfilozófus, akit a modern politikatudomány atyjaként tartanak számon. 

Machiavelli portréja: félreértettékFotó: Wikimedia Commons

Machiavelli II. Lorenzo de Medicinek, Firenze egykori urának írt esszéjét, amely egyébként csak a szerző halála után öt évvel, 1532-ben jelent meg nyomtatásban, ádáz viták övezték: a katolikus egyház már 1559-ben tiltólistára tette. A reneszánszkori szamizdatot ugyanis erkölcsi alapon, morálisan ítélték meg, holott nem volt más, mint a maga kontextusában racionális vezetői kézikönyv, amihez foghatót előtte még soha senki nem vetett papírra – mondta kérdésünkre a hatalom pszichológiájáról Hunyady György szociálpszichológia-professzor, az MTA rendes tagja.

A hatalom és a birtokosa, valamint az általa vezetett emberek közötti, oda-vissza ható viszonyrendszert Machiavelli után sokáig nem vizsgálta senki; legközelebb az úgynevezett tömeglélektan próbált kezdeni vele valamit. A 19. századi vizsgálódás a mai szemmel nézve legfeljebb féltudományos következtetések leszűrésére volt alkalmas, még ha Sigmund Freud is ezen az alapon vallotta, hogy a tömegek igénylik, hogy vezessék őket. Freud, majd tanítványai és későbbi bírálóinak egyike, Erich Fromm pszichoanalitikus szellemben elemezgették a vezetők és az általuk irányított nép viszonyát, és arra a következtetésre jutottak, hogy e két tényezőnek kölcsönösen szüksége van egymásra, és kölcsönösen alakítják egymás működését és viselkedését.

Magyarországon Mérei Ferenc mutatta ki egy kísérletben 1949-ben, hogy „a vezető azokat a normákat próbálja érvényesíteni, amiket a csoport kialakított és számára diktál. Bár a vizsgálati technika hagyott maga után kívánnivalót, a világháborús felelősség boncolgatása idején, Hitler rémtetteinek megismerése után alapvető kérdés volt, hogy a nép, a nemzet felelős-e a vezetője tetteiért. Az általános hozzáállás az volt, hogy nem, és ennek némiképp ellentmondtak Mérei kutatásai, amennyiben azt állította, hogy a vezető viselkedésében a csoport vágyai, szellemisége is megjelenik” – mondta Hunyady.

A hidegháborúban, és azóta is, a pszichológia számos ága foglalkozott érintőlegesen a kérdéssel, ám többnyire azt vizsgálták, hogy melyek a hatalmi személyiség legfőbb ismérvei (Theodor Adorno német filozófus), milyen vezetési stílusok léteznek (Kurt Lewin német-amerikai pszichológus), és ezek hogyan hatnak a tömegre. Arról azonban Mérei óta is csak nagyon kevés munka született, hogy miként alakul ennek a kölcsönös viszonyrendszernek a másik oldala: hogyan hatnak a tömeg, a vezetett nép igényei és álmai a hatalom birtokosára. Ennek egyik legfőbb magyarázata, Hunyady szerint az, hogy a „hatalmárok” még a demokratikus rendszerekben sem közelíthetők meg egykönnyen, nemhogy egy autokratikus államberendezkedésben.

Nem az, akinek látszik, de ettől még nem feltétlenül őrült

Hozzáférhetőség híján nem először fordul elő, hogy amerikai szakértők távolból felállított diagnózisokat próbálnak egy veszélyesnek ítélt politikusra ráaggatni. Pár éve még Donald Trump amerikai elnök elmeállapotát boncolgatta több tucatnyi szakértő, köztük nem kisebb szakmai tekintélyek, mint a pszichológia veterán fenegyereke, a stanfordi börtönkísérletről elhíresült Philip Zimbardo. Ő akkor a távdiagnosztika során arra jutott, hogy Donald Trump valószínűleg teljesen épelméjű, csak épp valószínűleg nárcisztikus és a tettei következményeivel a legkevésbé sem törődő hedonista. „Mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen értik, milyen vagy valójában; s ezek sem merészelnek a többség véleménye ellen szólni, akiket az állam tekintélye pártol. Az emberek cselekedeteiben, de különösen a fejedelmében, akivel szemben nincs helye a jogos számonkérésnek, a végcélt kell tekinteni” – írta Machiavelli is arról, hogyan szigetelődik el az átlagemberektől az autokratikus vezető.

Charlie Chaplin A diktátor című 1940-es filmszatírában: másképp értettékFotó: Flickr

Az orosz elnök a nyugati elemzők szerint elszámíthatta magát, amikor azt hitte, hogy villámgyorsan megdöntheti Ukrajnában a Zelenszkij-kormányt, ezért – az izraeli történésszel, Yuval Noah Hararival az élen – sokan hiszik, hogy Putyin a háborújába akkor is csak belebukni tud, ha megnyeri. A háborús helyzetet nemrégiben a 444-nek is elemző Feledy Botond külpolitikai szakértő nyilvános Facebook-posztja értelmében azonban „Putyin elképesztő erőforrásokat és a politikai kreditjét fektette be a háborús döntésbe. Minden nappal nő a teher a mérleg serpenyőjében, hogy ezért eredményt kell hoznia. Ez az egyenes út a sarokba szorított pozícióhoz, ahol már nem tudja feladni az eredeti követeléseit.” 

Amikor a hatalom visszanyal

A hatalom kétélű fegyver, többféleképpen is visszahat a vezető személyiségére, ami nem csak a pozitív, hanem a negatív jegyeket is felerősítheti – mondta a Qubit kérdésére Síklaki István szociálpszichológus és kommunikációkutató. Az, hogy a hatalmat gyakorlók nem vesznek el a részletekben és a nagy egészet nézik, jelentheti például, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják mások szempontjait, minden empátiájukat elveszítik az általuk irányított emberek személyes problémái vagy nehézségei iránt. A nagy egészet illető valóságérzékük ráadásul jelentősen torzulhat, ami a kockázatvállaló hajlandóságukkal párosulva azt eredményezheti, hogy veszélyessé válhatnak másokra.

Az autokratikus vezetők, különösen, ha hosszú ideje állnak egy ország vagy egy szervezet élén, szükségszerűen mutatnak nemcsak nárcisztikus, hanem paranoiás személyiségjegyeket is. Ez utóbbiak megnyilvánulása lehet a rendkívül hosszú asztal, amellyel el lehet érni, hogy a vezetővel egy légtérben lévők is kellően nagy fizikai távolságra legyenek. A magány és a szorongás ilyen helyzetben a munka velejárója, mint ahogyan az is, hogy a riválisokkal azonnal le kell számolni. Ez Hunyady szerint kívülről betegesnek tűnhet, de sajátos helyzete miatt a csúcsvezető tetteit teljesen más motivációk irányítják, mint egy átlagos versenyhelyzetben lévő átlagemberét.

Vlagyimir Putyin gazdasági tanácsadóival tárgyalFotó: Twitter/Max Seddon

A hatalomnak a vezetőre gyakorolt hatását ugyanis jelentősen befolyásolja, hogy milyen szervezetet irányít: a demokratikus rendszerekben, ahol a szervezeti kultúrának része a párbeszéd, és bírálni is lehet a hatalom birtokosának a döntéseit, lényegesen kisebb annak esélye, hogy a vezetőben kialakuljon a mindenhatóság érzete, mint az autokratikus rendszerekben. A szociálpszichológia egyik alapvetése, hogy az emberek veleszületett személyiségjegyei csak részben határozzák meg a viselkedést – hangsúlyozta Síklaki is, aki szerint Putyin sikerének egyik alapvető tényezője, hogy az orosz társadalom jelentős része bármilyen áldozatot hajlamos elviselni annak érdekében, hogy újra életre keljen a nagy orosz birodalom. A szociálpszichológus szerint Putyin, akárcsak a magyar miniszterelnök, különös érzékkel tapint rá az általa vezetett társadalom sajátos rezdüléseire, és ezeket jól tudja használni hatalma megerősítésére és megtartására.

Pár éve még leültek egy – nem is túl nagy – asztalhoz: 2019-ben Emmanuel Macron francia elnök és Angela Merkel német kancellár igyekezett egyengetni Vlagyimir Putyin orosz és Vologyimir Zelenszkij ukrán elnök békülését. Nem jártak sikerrel.Fotó: ALEKSEY NIKOLSKYI/Sputnik via AFP

A nép és a diktátor csak együtt értelmezhető

A vezető, akár demokratikus, akár autokrata rendszert irányít, akkor tekinthető sikeresnek, ha működése összhangban van annak a szervezetnek vagy annak a társadalomnak a működésével, mentalitásával, életvezetési stratégiájával, amelyet irányít. Gyorsan elbuknak ugyanis, ha a személyiségük és működésük nem passzol az adott társadalom többségének az igényeihez, szokásaihoz, hitéhez, vágyaihoz. Putyin az orosz birodalommal azonosul, a múltban él, ráadásul nem is biztos, hogy ezzel annyira egyedül van Európában – mondta Hunyady, aki szerint Nagy-Britannia angolos távozása Európából hasonló következtetéseket enged levonni. Az önmagát egy rég megroppant birodalommal azonosító Putyin a szakemberek szerint attól válik különösen veszélyessé, hogy közben szinte páratlan eszközök állnak a rendelkezésére céljai eléréséhez. 

A Laika 1954 nevű utcai művész rajza, amely az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború első napján, február 24-én került a római orosz nagykövetség melletti falraFotó: FILIPPO MONTEFORTE/AFP

„A fejedelemnek mindazonáltal vigyáznia kell: csak annyira féljék, hogy a szeretet hiánya gyűlöletnek ne legyen okozója, mert nagyon is rendjén van, ha félnek tőle, de mégsem gyűlölik; s ez így lesz mindaddig, míg alattvalói vagyonához és asszonyaihoz nem nyúl. S ha valami mégis vérontást követel, úgy járjon el, hogy tettének magyarázata és nyilvánvaló oka legyen; s mindenekelőtt a mások vagyonától tartózkodjék, mert hamarabb felejtik el az emberek tulajdon apjuk halálát, mint vagyonuk elvesztését” – intette Machiavelli saját tanítványát. Az orosz-ukrán háborúban mégis kérdés, hogy a nyugati országok által először csak az orosz oligarchákra, majd a teljes ország gazdaságára kivetett szankciók sikeresek lehetnek-e az orosz birodalmi álmokat dédelgető Putyin megfékezésében. 

Machiavelli egyébként arra is kitért sajátos, és nemcsak a maga korában, hanem az azóta eltelt évszázadokban is rendre félreértelmezett intelmeiben, hogy „hogyan kell kormányozni azokat a városokat vagy országokat, amelyek maguk szabta törvények szerint éltek, mielőtt elfoglalták volna őket (...): Elsőbben is, elpusztítani, másodsorban közöttük lakni, harmadsorban saját törvényeikkel élni hagyni és adófizetésre kötelezni őket; ugyanott kevesek uralmát létrehozni, és barátságukat így biztosítani.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: