Amióta világ a világ, halomra erőszakolják a nőket a háborúkban, de a tettesek és az áldozatok egyaránt hallgatnak
Mi a közös a magyar színjátszás nagyasszonyának és legfényesebb csillagának, Jászai Marinak, valamint a két generációval később élt Gyarmati Fanninak az életében? A „csend összeesküvése”, adja meg a választ az Elhallgatva – A háborús erőszaktétel története és megjelenítése című, most megjelent tanulmánykötet, amelynek szerkesztői előszava szerint „mindenkinek érdeke volt, hogy ne beszéljenek” arról, hogy a szegény családból származott és markotányosnőként szolgált Jászait éppúgy megerőszakolták a katonák a königgrätzi csatában, ahogy Radnóti Miklós özvegyét a Budapestet felszabadító szovjet hadsereg tagjai 1945-ben. Mindkét nő magára maradt, és csak az emlékirataik fedték fel a leplet valódi sorsukról, mert – mint azt a kötet leszögezi – „amikor férfiak mondják el, hogy ők mit láttak, mi történt a nőkkel, addig maguk a nők általában hallgatnak”.
Azt, hogy a most zajló ukrán-orosz háborúban mi történik a frontvonalak mentén élő nőkkel, a háborús erőszaktételt a középpontba állító kötet tanúsága szerint nagy valószínűséggel csak évek, évtizedek múlva tudhatja majd meg a világ. A nők elleni háborús erőszakról ugyanis a híradások még utólag is legfeljebb csak töredékesen számolnak be – igaz, a közösségi médiában máris jelentek meg egyelőre ellenőrizhetetlen hírek a nők elleni erőszakról. Az Elhallgatva történeti forrásokat, valamint képzőművészeti és irodalmi műalkotásokat elemző tanulmányai szerint ugyanakkor bizonyos, hogy amióta világ a világ, a nőket halomra erőszakolják a háborúkban. A háborús erőszaktétel történetét és megjelenítését feldolgozó tanulmánykötet egyes írásai az okokra próbálnak magyarázatot találni, mások a jelenséget igyekeznek minél részletesebben feltárni, megint mások pedig a nők által elszenvedett erőszaknak emléket állító műtárgyakat és irodalmi alkotásokat elemzik.
A nők háborús áldozatait évszázadokig homály fedte
Az András Edit és Mélyi József művészettörténészek, valamint Pető Andrea történész által szerkesztett kötet egyik, a délszláv háború eseményeit ilyen szemszögből vizsgáló, Lator Anna Luca szociológus által írt tanulmánya szerint a nők elleni háborús erőszak feltárása szempontjából csak a Jugoszlávia szétesését az 1990-es években eredményező többéves balkáni háború (valamint az ezzel közel egy időben Ruandában történt népirtás) jelentett fordulatot.
„Mivel a horvát és szerb vezetők ideológiájában bosnyák nép nem létezett, ezért elképzelésük szerint a muzulmán országot a két szomszéd között kell felosztani, lakóit pedig elkergetni vagy ismét jó fajúvá tenni. A hadseregek ehhez minden eszközt bevetettek: elpusztították a vallási szimbólumokat, a civil lakosságot fogolytáborokba hurcolták, ahol egy részüket ki is végezték, illetve tömeges nemi erőszakot követtek el rajtuk. Az elkövetők elsősorban a Jugoszláv Néphadsereg szerb és montenegrói katonái, valamint a szerb paramilitáris egységek tagjai voltak, de a bosnyák és horvát oldalon is követett el háborús bűnöket a hivatalos haderő, valamint a milíciák férfi és nő tagjai is (...). A nemi erőszak áldozatai elsősorban bosnyák nők voltak, ezért a híradások is szinte kizárólag róluk szóltak.”
A kötetben, amelyet nőnapon, március 8-án fél 5-kor a 2B Galériában mutatnak be egy kiállításmegnyitóval egybekötött rendezvényen, a nők nem hallgatnak, még ha nem is maguk az áldozatok hallatják a hangjukat. Helyettük történészek, szociológusok, művészettörténészek, pszichológus kutatók beszélnek, a gyűjtemény tucatnyi tanulmányában összesen tizenegy női és három férfi szerző, akik első ránézésre egymástól meglehetősen távolinak tűnő tudományos és művészeti témákat elemeznek. Öt történeti témájú tanulmányt négy képzőművészeti témájú, majd további három emlékezetpolitikáról szóló esszé követ. A kötet végén öt beszélgetés leirata olvasható, amelyek a legutóbbi évek művészeti attitűdjeit érzékeltetik.
Fedeles Tamás történész például Antonio Bonfini nyomán sorra veszi, hogy a II. Károly meggyilkolását követő időszakban úgy becstelenítették meg a Horvátiak katonái a királyné kíséretéhez tartozó úrhölgyeket, hogy „e nagy embertelenségben nem jutott hely a szégyennek, nem az irgalomnak, barbárnál is barbárabb módon széthurcolták őket, és egymást váltva gyalázták meg a szemérmet”. Néhány oldallal később B. Nagy Anikó művészettörténész már arra hoz példákat, hogy Ovidius római költő Átváltozások című klasszikusában
„mintegy ötven szexuális kényszerítés szerepel (...). A római mondakörben az állami lét döntő fordulatait az alapítás pillanatától kezdve nők ellen elkövetett nemi erőszakok szegélyezték. A városalapító rómaiak – Romulus és Remus maguk is nemi erőszakból születtek, anyjuk, Rhea Syilvia Veszta-szűz volt, akit Mars isten álmában erőszakolt meg, utat nyitva a későbbiekben az alvó nőkkel kapcsolatos homályos képzeteknek és a nagy alapítók szüzen fogantatásának messze vezető látomásaihoz.”
Egy későbbi tanulmányban Mélyi József művészettörténész olyan kortárs művészeti projekteket elemez, mint Sanja Iveković horvát képzőművész Lady Rosa of Luxembourg című 2001-es munkája. Ivekovič egy ikonikus luxemburgi szobor, az I. világháború hősi halottainak emlékére 1923-ban emelt alkotás majdnem pontos mását készítette el. Az eredeti művel szemközt felállított másolat elsősorban azzal hívta fel magára a figyelmet vagy épp felháborodást, hogy a nőalakot állapotosként ábrázolta.
„A kötet abból a szempontból rendhagyó összetételű, hogy több terület nézőpontját jeleníti meg és ami a tanulmányokat egybefogja, az a közös témára való reflektálás, ugyanannak a dolognak a különböző olvasatai. A történeti témájú tanulmányok a nem létező forrásokat igyekeznek feltárni, miközben a művészettörténeti megközelítés épp az ellenkezője ennek: a művészetben nincs, és soha nem is volt csend a nőkkel szembeni erőszakkal kapcsolatban. A nők elleni erőszak szervesen beépült a műalkotásokba, és évszázadokon át természetes részét képezte a vizuális kultúrtörténetnek. Így aztán olyan axiómává vált, amelyet nem tudunk olvasni, tejesen vakok lettünk rá. A kötet művészettörténeti témájú írásai arra buzdítanak, hogy tudjunk, merjünk perspektívát váltani, és ilyen szemszögből nézni a műalkotásokat”
– mondta a Qubit kérdésére András Edit művészettörténész, a kötet egyik szerkesztője.
Ellenemlékművekkel az erőszak ellen
A tanulmánygyűjtemény rendhagyó összetételét az is magyarázza, hogy a kötet a Budapesten a háborúkban megerőszakolt nők emlékére a Fővárosi Önkormányzat döntése értelmében állítandó emlékmű pályáztatását készítette elő és kísérte végig. Mélyi tanulmánya például az emlékműállítás évszázadokon átívelő gyakorlatára reflektálva azt írja, hogy az emlékművek
„a hatalmi reprezentáció eszközei, politikai-ideológiai tartalmak hordozói, és lehetnek többek között a propaganda médiumai vagy a hatalom megtartásának, kiterjesztésének szolgálói. (...) Lehetnek elevenek és holtak, azaz a jelenhez is szólók vagy egykori konstrukcióik puszta burkai; egyes elképzeléseikhez kötődve rendelkezhetnek különböző időhorizontokkal: léteznek olyan köztéri konstrukciók, amelyek az őket meghatározó emlékezetpolitikai szándékok szerint szimbolikusan lezárják a múltat, illetve – jóval ritkábban – olyanok is, amelyek kifejezetten nyitottak a jövőre.”
A jövőre nyitott emlékművek egyik csoportjának mára külön kategóriája is van: az úgynevezett ellenemlékművek, amelyeknek elsősorban az a szerepük, hogy megtörjék a csendet és a hősök ünneplése helyett egyes áldozati csoportoknak és azok traumáinak állítsanak emléket – mondta a Qubitnek Mélyi. Elsőként James Young amerikai művészettörténész használta ezt a fogalmat, az 1980-90-es években indult németországi szoborállítási újhullámra hivatkozva. Az ekkor létrehozott alkotásokkal a heroikus hagyományokkal szakító német művészek a holokauszt áldozatainak állítottak emlékhelyeket. Az efféle ellenemlékművek sokszor nemcsak tematikájukban, hanem formailag is szembemennek a korábbi hőskultusszal: a monumentális, vertikálisan teret foglaló emlékművekkel szemben gyakran a föld alá süllyednek, sokszor horizontálisan foglalják el a teret, mondta Mélyi.
Ez a törekvés hívta életre a nők elleni erőszakra, annak áldozataira emlékeztető alkotásokat, valamint a háborúkban megerőszakolt nők emlékműveit is, bár utóbbiakból nincs sok, és ami eddig elkészült, az nem egyszer újabb, igaz, már csak diplomáciai háborúskodást váltott ki. Szöulban például Statue of Peace néven állítottak 2011-ben bronzszobrot azoknak a koreai nőknek az emlékére, akiket a II. világháborúban a japán katonák szexuális rabszolgákként használtak. Az emlékmű azután vált világszerte ismertté, hogy óriási diplomáciai vihart kavart: magas rangú japán politikusok és japán nacionalista pártok képviselői tiltakoztak az emlékmű üzenete ellen. Mindennek egyenes következménye lett, hogy San Franciscótól Berlinig más világvárosokban is állítottak hasonló tematikájú emlékműveket, esetenként a szöuli szobor mását.
A háborúkban megerőszakolt nők Budapesten létrehozandó emlékhelye mindeddig nem kavart efféle viharokat: a szerkesztők szerint az emlékműre kiírt nemzetközi pályázatot tanulmányaikkal előkészítő történészek, szociológusok, művészettörténészek, valamint a majdani emlékműnek otthont adó főváros vezetése egy emberként teszi a dolgát. A szerkesztők szerint ennek a megnyilvánulása az is, hogy a tanulmánykötetet bevezető szakmai szerkesztői előszó mellett három politikus is köszönti az olvasókat a kötet első lapjain, így az előszó-szekció hosszabbra sikeredett, mint némelyik tanulmány.
A kérdésre, hogy ezt mi indokolta egy tudományos és művészeti kutatásokat csokorba szedő kötet esetében, a szerkesztők egybehangzóan állították, hogy a reprezentatív nemzetközi projekteknél az előszavak túlburjánzása korántsem feltétlenül szokatlan. Példaként a monumentális Berlin-Moszkva 1950-2000 kiállítás kísérőkötetét emelték ki, amelyben a szakmai intézmények képviselői mellett Moszkva polgármestere és Oroszország kulturális minisztere is megosztotta gondolatait a nagyközönséggel. Annak a kiállításnak a fővédnöke egyébként Johannes Rau egykori német köztársasági elnök mellett az a Vlagyimir Putyin volt, akinek az Ukrajna ellen indított háborújában feltételezhetően épp nők tucatjai vagy akár ezrei esnek az erőszak áldozatául.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: