A gyereknemzés a férfiakon is múlik, sokan mégis csak a nőkön kérik számon a születések csökkenő számát
„23 évesen elköttettem magam, hogy ne kelljen életünk végéig aggódni a fogamzásgátláson (...). Fiatal korom és gyermektelenségünk miatt az orvosomnak komoly dilemmát jelentett a döntés. Fél évig jártunk konzultációra, hogy biztos ezt akarjuk-e. Adtak irodalmat, meg akartak bizonyosodni róla, hogy tényleg komolyan vesszük, megbeszéltük, tudjuk, hogy életre szóló döntés. Egyszer sem bántam meg” – mesélte a Férfiak gyermek nélkül című, nemrég megjelent kötetben Tanács Eszternek a most 40 éves László, hogyan nem lett gyereke. A középkorú magyar férfi az Egyesült Államokban él, és mint azt a gyerekmentes háztartásokban élő férfiakkal mélyinterjúzó Tanácsnak elmondta, még ha a közvetlen környezetében furcsállották is a húszas évei elején hozott döntését, nem érezte különösebben megbélyegezettnek magát miatta.
„A nők sokkal erősebb nyomás alatt vannak, hogy szüljenek, az kevésbé különleges, ha egy férfi nem akar gyereket. A konzervatív politika szinte kizárólag a nők hagyományos szerepeit hangsúlyozza, a férfiakról említést se tesznek, mintha nem is lenne rájuk szükség a gyerekvállaláshoz. (...) Férfiak egymás között nemigen tesznek szemrehányást, de a nők is inkább a többi nőt célozzák meg a támadásokkal” – fejti ki véleményét egy másik történetben a 34 éves Márk, aki viszont Magyarországon szerezte a tapasztalatait. Bár azt Márk is elmondta, hogy „tudatos gyermektelenként néha fekete báránynak érzem magam”, párjával, Diával négy éve ismerik egymást, nekik a gyerektelen életmód „elsősorban nyugalmat és szabadon felhasználható időt jelent”.
Miközben a gyermektelenség aránya nemhogy nagyobb a férfiak körében, de a gyereket nem vállaló férfiak köre gyorsabban is bővül, mint a hasonló életmódot választó, vagy abba belekényszerülő nőké, a jelenség statisztikai és tudományos igényű vizsgálata éppúgy túlnyomórészt a nőkre irányul, ahogy az ezzel kapcsolatos stigma is elsősorban a nőket érinti. Az ezredfordulón a 41-45 éves férfiak körében még 17 százalék volt a gyermektelenek aránya, tíz évvel később ugyanennek a korosztálynak már a 22 százaléka nem vállalt gyereket – derül ki a Szalma Ivett családszociológussal folytatott mélyinterjúból.
A kötetben megszólaló 16 férfi közül öten mesélték azt, hogy szerettek volna utódot, ám az életük másképp alakult. Tanácsnak három évvel ezelőtt a nőkről is megjelent egy hasonló kötete, abban 18 nő mesélte el az élettörténetét. Közülük heten szerettek volna szülni. Szalma mindkét kötet végén szerepel szakértőként, és hangsúlyozza, hogy míg a nőknél a gyermektelenség elsődleges oka a megfelelő tartós párkapcsolat hiánya, „a férfiak a biztos anyagiakon, a jó munkaerőpiaci helyzeten, saját lakáson túl további kritériumokat is fontosnak tartanak a gyerekvállaláshoz. (...) Több gyermektelen férfi említette az orvoshiányt, a tanárhiányt, az egészségügy, az oktatás színvonalát, mint visszatartó tényezőket.”
A társadalmi berendezkedés nem hozza meg a kedvet a családalapításhoz
Szalma szerint a két nem között a legfontosabb különbség abban van, hogy míg a gyermektelen nők közül csak nagyon kevesen, leginkább a magas iskolai végzettségűek vállalják fel, hogy a saját döntésük okán nem szültek gyereket, a férfiak nyíltabban, és minden társadalmi rétegben vállalják, hogy „nem hiányzik a gyerek az életükből”. A Tanács kötetében szakemberként nyilatkozó Nemes László bioetikus szerint
„az emberek azt hiszik, a gyermek boldoggá teszi őket, a kutatási eredmények viszont nem egyértelműek. Lehet olvasni olyan cikkeket, hogy a szülők a gyerekteleneknél értelmesebbnek tartják az életüket, ám a boldogságmutatóik alacsonyabbak.”
Mindez a nemzetközi kutatások szerint elsősorban nem is a férfiakra, hanem inkább a nőkre érvényes. „A házas férfiak élethossz-növekedésének árát a házas nők fizetik meg. A legegészségesebb és legboldogabb társadalmi csoportot azok a nők alkotják, akik sosem mondták ki a boldogító igent és nem szültek gyereket” – kavart nagy port kijelentésével 2019 májusában Paul Dolan, a London School of Economics viselkedéskutatója. Ugyanabban az évben jutott hasonló eredményre egy ausztrál kutatás is, amelyben a szerzők arról adtak számot, hogy a gyerektelen férfiak kevésbé elégedettek a családi státuszukkal, mint azok a nők, akik soha nem szültek – vélhetően azért, mert a gyereknevelés árát – például azt, hogy szülés után jóval szerényebbek a karrierlehetőségeik, így az anyagi biztonságuk is –, elsősorban a nők fizetik meg. Minél kisebb hangsúlyt fektet egy társadalom arra, hogy csökkentse a nőkre hárított gondoskodási és gyereknevelési terheket, illetve támogassa, hogy azok egyenlő mértékben oszoljanak meg az amúgy pénzkereső munkát is egyaránt végző nők és férfiak között, annál jellemzőbb, hogy amire a tudatosan gyermektelen nők tehermentesítésként gondolnak, abban a férfiak kevesebb előnyt látnak.
Ez a tendencia látható például abban a Szalma által idézett nemzetközi felmérésben, amely szerint Magyarországon a megkérdezettek közel 90 százaléka úgy vélte, hogy a nőknek csak akkor lehet teljes az élete, ha gyereket szülnek. A férfiakról azonban csak a felmérésben részt vevők kétharmada vélekedett hasonlóképpen. Ugyanezen kérdőíves vizsgálat svéd és holland résztvevőinek mindössze a 10 százaléka gondolta ezt, ráadásul mind a nők, mind a férfiak esetében. A Magyarországon elsősorban a nőkre nehezedő társadalmi nyomás lehet az oka annak is, hogy a Tanács könyvében nyilatkozó, most 52 éves Benedek, aki a párjával hosszú időn át sikertelenül próbálkozott mesterséges megtermékenyítéssel, még sok év után is úgy érzi, hogy a felesége attól tart, „nem fogok-e a gyerek utáni vágyam miatt vagy egy jó kis kapuzárási pánikban egy másik nőt választani. Nem fogok. Neki is mondtam, hogy amikor én őt párként választottam, nemcsak a gyerekeim anyját választottam benne, hanem őt magát. Nekem fontosabb, hogy vele vagyok, mint az, hogy gyerekem legyen”.
A civilizáció sokat ront az esélyeken
A most megjelent kötetben több olyan személyes történet is szerepel, ahol a megkérdezett férfiak szerettek volna gyereket, partnerük is volt hozzá, de hosszas próbálkozás után sem jött össze a gyerekáldás. A szakértők között kérdezett Takács Tamás andrológus, urológus szakorvos szerint mindebben közrejátszik az az évtizedes orvosi gyakorlat is, amely során a meddőség gyanújával orvoshoz forduló párok esetében gyakran csak több sikertelen próbálkozás után merül fel egyáltalán, hogy a pár férfi tagját is megvizsgálják. A modern orvosi protokollok szerint viszont nemhogy a férfit is meg kellene ilyen esetekben vizsgálni, de egyenesen vele kellene kezdeni.
Ezt nemcsak az indokolná, hogy jóval egyszerűbb és kevésbé invazív vizsgálatokról lenne szó, mint a nők esetében, hanem az a tény is, hogy a világ nyugati felén a 20. század közepe óta drasztikusan csökkent a férfiak nemzőképessége . „A fejlett országokban az 1950-es években átlagosan 100 millió ivarsejt volt milliliterenként a férfiak ondójában, ez a szám ma 40 millió, és a WHO a 15 millió/ml-nél húzza meg az alacsony hímivarsejtszám referenciaértékét” – fejtette ki a szakorvos, aki fel is sorolta, hogy nemcsak a városi levegő, hanem a vegyszerekkel kezelt mezőgazdasági területek, a dohányzás, a nagy mennyiségű alkohol fogyasztása, a kábítószer-használat, a jelentős túlsúly és a mozgásszegény életmód is negatívan befolyásolja a hímivarsejt-termelést.
Bár a gyerektelenek jelentős része említette okként, a családon belüli erőszak hatásairól nem kérdeztek szakértőt
A gyermektelenség hátteréről szóló kötetek hiánypótlók ugyan, és a személyes történetek segíthetnek a hasonló élethelyzetben lévőknek, Tanács köteteinek van egy fájó hiányossága. Miközben a férfiakról szóló kötet Márk nevű mesélője úgy véli, hogy semmilyen trauma nem kell ahhoz, hogy valaki ne akarjon reprodukálódni, mind a férfiak, mind a nők gyerektelenségét feldolgozó történetekben búvópatakként bukkan elő a családon belüli erőszak motívuma. „Anyám elvesztése után apám is eltűnt az életünkből, nem tudott mit kezdeni a történtekkel. A munkahelyén úgy-ahogy helytállt, utána viszont keményen kocsmázott. Alig volt otthon, akkor is részegen. (...) Hat évvel idősebb bátyámmal idegenség és bántalmazás váltogatták egymást kapcsolatunkban. Apám őt verte, ő meg engem” – mesélte például a 44 éves Szilárd. A szerző mindezek ellenére sem a nőkkel, sem a férfiakkal készített interjúk után nem szólaltatott meg a családon belüli erőszak témájával foglalkozó terapeutát vagy családjogász szakembert.
A családon belüli erőszakra és annak hatásaira specializálódott szakértők véleménye különösen annak fényében jöhetett volna jól, hogy a nők között például akadt olyan, akit a saját apja minden lehetséges módon, így szexuálisan is bántalmazott, és attól való félelmében nem vállalt soha gyereket, hogy esélye se legyen annak, hogy hasonló módon viselkedő fiút hozzon a világra. A férfiakról szóló kötetben pedig egy olyan férfi, akinek valójában van gyereke, 12 oldalon keresztül, az egyik leghosszabb történetben ecsetelte apró részletekbe menően – a Tanács által elkerülni kívánt sztereotípiákat erősítve –, hogy szerinte miért a fiú anyja tehet róla, hogy a gyereke nem akarja vele tartani a kapcsolatot. Más kérdés, hogy a fia épp az általa elmesélt történet szerint panaszkodott, hogy „apa, azért nem jövök hozzád, mert nem tudok nálad aludni, félek”, de a férfi ezt nemcsak zokon, hanem a történet szerint semmibe is vette.
Arról, hogy a családon belüli erőszak különféle megnyilvánulási formái hogyan járulhatnak hozzá, hogy egy férfi vagy egy nő gyerektársaság nélkül élje le később az életét, Tanács nem kérdezett ugyan a témára specializálódott szakembert, de a férfiakról szóló kötet végén Hadas Miklós szociológus érintőlegesen mégis reflektál rá, hogyan járul hozzá a nők és gyerekek elleni rendszerszintű erőszak mindkét nem gyermektelenségéhez. Hadas meglátásai a Magyarországtól nyugatabbra inkább érzékelhető, de lassan a hazai gyakorlatban is tetten érhető tendenciákra vonatkoztak, mert – mint a szociológus a Qubit kérdésére elmondta –, a vele készült beszélgetésnek nem volt része, hogy a személyes történetekben elmondottakra reagáljon. Általánosságban viszont úgy véli, hogy „a libido dominandin alapuló világrend elkezdett ugyan meginogni, de Magyarországon még annak ellenére is brutális a férfiuralom”, hogy az 1970-80-as évektől bizonyos körökben elindult a két nem egyenlőségének a kiépítése.
Tanács is idézte, hogy Hadas szerint a férfiak által a nőkön gyakorolt erőszak érzékelhetően csökkent a fővárosi művészek és bölcsészek közegében. Csakhogy a kötetben megjelent szöveg sajnos összemossa a szimbolikus erőszak alábbhagyását, ami a nők házasság utáni névváltoztatásában, jobban mondva a saját nevük megtartásában nyilvánul meg, és a családon belüli erőszakot, ami ennél jóval tágabb kategória, és – mint azt Hadas a kérdésünkre kiemelte – az összes társadalmi rétegben, így a fővárosi értelmiségiek körében is nagyjából azonos arányban érhető tetten. A kötetben a szociológus arról is beszél, hogy a nyugati trendek terjedése hazai környezetben leginkább úgy érhető tetten, hogy „minél inkább urbánus, fővárosi és felső osztálybeli, minél inkább beszél nyelveket, és minél fiatalabb a férfi, annál nagyobb az esély arra, hogy nem a tradicionális szerepeket viszi.” Ennek pedig gyerekvállalás szempontjából is lehet jelentősége, mert
„rengeteg származásból, vallásból, élettel kapcsolatos elképzelésből, diszpozícióból adódó oka lehet annak, ha valaki magányos vagy gyermektelen, sok esetben az értékrendek összeegyeztethetetlensége is okozza ezt. A birtokló, patriarchális, uralmi késztetettségű férfi, aki bekebelező módon próbál párkapcsolatba kerülni, egyre inkább kénytelen szembesülni azzal, hogy a nők eltaszítják, elutasítják. Mert a nő megváltozott, öntudatossá vált, cselekvő személyként föllépett a színpadra.”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: