Csak akkor emigrálj a Fidesz győzelme miatt, ha már sírtál
„Vannak olcsó repjegyek?” – kérdezte a Deutsche Welle videójában egy csalódott fiatal szavazó az április 3-án lezajlott parlamenti választások után. A negyedik kétharmados Fidesz-győzelem estéjén a 444-nek nyilatkozó fiatalok között volt, aki azt mondta, „bár tényleg nincsen rossz életem itthon, de szeretnék inkább nyugatra menni, ahol azt látom, hogy nyitottabb gondolkodás van”. A 2010 óta megingathatatlannak tűnő kormánypárt, a Fidesz újabb győzelme, akárcsak 2018-ban, sokakból váltotta ki a menekülési ösztönt – legalábbis a szavak szintjén. a A közösségi oldalakon rengetegen posztoltak bőröndös-elköltözős bejelentéseket, és a Facebookon megalakult a Fiatal felnőttek külföldre költöznek csoport, amelynek mostanra 4900 tagja van.
De vajon követik-e tettek a szavakat? Várható-e, hogy fiatalok tömegei hagyják el az országot egy jobb élet reményében? Mi különbözteti meg azokat, akik tényleg útra kelnek, azoktól, akik néhány hétnyi-hónapnyi letargia után továbbra is a hazájukban próbálnak boldogulni?
„A dühből és indulatból fakadó reakciók többnyire egyfajta társalgási licitben hangzanak el, ezekből az esetek túlnyomó többségében nem lesz cselekvés” – mondta a Qubit kérdésére Bokor László pszichoanalitikus, aki szerint a végletes reakció többnyire nem is önmagában a választási eredményből fakad. A szakember szerint az impulzív megnyilatkozásoknak a választásokat megelőző események, „a két éve tartó covidjárvány nyomán hozott intézkedések és a szomszédos Ukrajna elleni orosz invázió is megágyazhatott. A járványügyi intézkedések idején, akárcsak a középkori pestisjárványok alatt, eleve jelentős mozgás keletkezett. Igaz, csak országon belül mozdult meg, aki tudott, pillanatokon belül megtelt a Balaton. Közvetlenül a választások előtt pedig az ukrajnai háború miatt alakult ki egy keletről nyugatra tartó egyirányú mozgás. Ez a két tényező eleve elültette az emberek fejében a gondolatot, hogy mozdulni kell, a csalódottak esetében ezt erősítette az újabb kétharmad.”
A szakember szerint az, amit a Fidesz által immár negyedszer elért kétharmados parlamenti többség után az ellenzéki szavazók éreznek, nagyban hasonlít a gyász folyamatához, aminek négy fázisa van. A tagadást és a hitetlenkedést követi a düh, és el kell telnie az apátia időszakának is, amikor üresnek, értéktelennek tűnik a világ. Csak ezután jön el a feldolgozás fázisa, amikor erőt vesz a gyászolón a szomorúság, és a szó szoros értelmében is el tudja siratni a veszteségét. Bokor azt javasolja, „ha valaki útnak indulna, csak akkor emigráljon, ha már sírt”.
A számok nem igazolják, hogy Magyarország élhetetlen lenne
Bár sokan úgy gondolják Magyarországon, hogy 2010 óta egyre nagyobb mértékű a kivándorlás a politikai fejlemények miatt, a KSH Népességtudományi Kutatóintézet tavalyi Demográfiai portréjának Gödri Irén és Horváth Veronika demográfusok által jegyzett tanulmánya ezt nem támasztja alá. Miközben az országból távozó magyarok száma 2013 és 2015 között a 100 ezret is meghaladta évente, 2015-től jelentősen alábbhagyott a kivándorlási kedv, és nagy arányú visszaáramlás is kezdődött. Bár az úgynevezett vándorlási veszteség a KSH kiadványa szerint még 2019-ben is meghaladta a 18 ezret, az országot elhagyó és a visszatérő magyarok száma rohamosan közelíti egymást.
Hasonló folyamatról számolt be a 2020-as Társadalmi riportban megjelent tanulmányában Hárs Ágnes közgazdász, aki szerint „a 2010-es évtized elején felgyorsult az eláramlás, a külföldön élők aránya 2011 és 2015 között néhány év alatt 2 százalékponttal emelkedett, ez a korábbiakhoz képest jelentős, de ebben az időszakban régiós összehasonlításban általános mértékű növekedésnek számított. Az évtized második felére (...) az általános trenddel együtt a magyar elvándorlás üteme is lelassult.”
Az általánosságban és régiós összehasonlításban is alacsony elvándorlási mutatók mellett azonban nem elhanyagolható szempont, hogy Magyarországon a felsőfokú iskolai végzettségűek körében lényegesen nagyobb a migrációs hajlandóság, mint az alacsony végzettségűek között: arányaiban kétszer annyi diplomás kerekedik fel a jobb élet reményében, mint alacsonyabb végzettségű, és Hárs tanulmánya szerint „a külföldön élő magyarok más országokból érkezőkhöz képest kiemelkedően magas arányban dolgoznak”, vagyis a statisztikák szintjén szemmel is jól látható kereslet mutatkozik a magasan képzett magyar munkaerő iránt.
Hárs a covidjárvány előtti években azt is vizsgálta, hogy milyen okból döntenek az elvándorlók a külföldi letelepedés mellett. A kivándorlók mintegy kétharmada nem túl meglepő módon a magasabb jövedelem reményében vág neki Nyugat-Európának; a megkérdezettek 40 százaléka a hazai lehetőségek kilátástalanságát, ötödük a gyerekeinek szánt jobb jövőt, gyerekbarátabb és sikeresebb oktatási rendszert tartotta szem előtt, amikor csomagolni kezdett. A válaszadók 37 százaléka, elsősorban a legmagasabb végzettségűek körében a magyarországi politikai hangulatot is említette távozásának okai között.
Eladtam a házam, az autóm, és kijöttünk
Tóth Sára, az Abcúg egykori főszerkesztője így mesélt évekig tervezett külföldre költözésének első lépéseiről: „Végső soron nem a hazai politika elviselhetetlensége motivált, pedig már akkor is felmerült bennem, hogy külföldön kellene folytatni, amikor az Origóból 2014-ben menni kellett. De elindult az Abcúg, és csak két-három év elteltével éreztem, hogy az újságírás már kevésbé érdekel, és a szakmai lehetőségek is nagyon beszűkültek. Ezzel párhuzamosan elkezdett szorulni a hurok a gyerekem körül a magyar oktatási rendszerben. Egyik iskolából a másikba mentünk, mindenhol az jött ki, hogy nem lehet vele bánni, figyelemzavaros, diszlexiás, diszgráfiás, de mindenképpen elviselhetetlen. Szorult helyzetében a gyerek is egyre nagyobb hülyeségeket csinált, és amikor végül sikerült a rendszernek rásütni, hogy figyelemzavaros, az volt az utolsó csepp a pohárban. Megpályáztam egy állást Düsseldorfban, amit nem kaptam meg, de akkor már úgy éreztem, hogy a kocka el van vetve. A 2017-ben még működő Abcúgot Németországból is tudtam csinálni, eladtam a házam, az autóm, és kijöttünk.”
A magyarországi főszerkesztői fizetés Essenben csak szerény megélhetést biztosított, de az igazi lejtmenet azzal kezdődött a németül akkor még alig beszélő újságíró számára, amikor 2019-ben megszűnt az Abcúg, és a szociálpolitika szakos diplomájával semmilyen állást nem kapott. „Tudathasadásos állapot volt, azt kell elfogadnod, hogy amit Magyarországon elértél, az nem érdekes, itt nem vagy senki. Semmit nem érsz, nem ismer senki, az önéletrajzodban szereplő tételek senkinek nem mondanak semmit. Nincs kapcsolatrendszered, senkit nem tudsz legvégső esetben felhívni, hogy segítsen ki.”
Tóthnak végül a magyarországi oktatási rendszerből módszeresen kiutált fia lényegesen gyorsabban integrálódott, mint ahogy az életük sínre került volna. Mint mondja, „a német oktatási rendszer sem modern, a gyökerei ugyanazok, mint a magyarnak, de itt elfogadóak, a tanárok nem próbálják szűk kis skatulyákba szorítani a gyerekeket és nem rajtuk verik le, hogy szar a fizetésük”.
A Magyarországról főszerkesztőként kivándorló újságírónak négy év után lett a végzettségének megfelelő állása, addigra nemcsak németül tanult meg, de a pénzzé tett teljes vagyonának nagyjából a felét is felélte. Mint mondja, így is szerencsésnek érzi magát, most közép-kelet-európai bevándorlók integrálását segíti. „A hozzám hasonlókkal nem találkozom, fogalmam sincs, hogy ők hol vannak. Egyetlen olyan kliensem van, Romániából, aki hasonló cipőben jár, mint én öt éve: van diplomája, kettő is, de a németek nem tudnak vele mit kezdeni. Beszél angolul és franciául, de németül csak most kezdett tanulni, őt is próbálják a betegápolási szakmák irányába tolni, mint ahogy pár éve engem is.”
Hatszoros fizetés mellett ugyanakkora kiadás
Az egykori főszerkesztő szerint a Berlinbe vagy az osztrák-német határhoz közeli városokba a német igényekhez jobban igazodó szakmák birtokában érkezőknek nem ilyen rögös az útjuk, amit jól példáz a Passauban élő Anita és férje esete. A Győrben az egészségügyi végzettségével elhelyezkedni képtelen általános asszisztens, mint mondja, kilátástalannak látta Magyarországon az életét: három műszakban dolgozott gyári munkásként nettó 110 ezer forintért, a férje az Audi-gyárban sem keresett ennél sokkal többet. Amikor 2015-ben elvesztette az állását, Anitának a munkanélküli központban azt javasolták, járjon német tanfolyamra, és képezze át magát műkörmössé. Utóbbival nem élt, ehelyett felhívta egy Passauban élő ismerősét, hogy segítene-e neki inkább ott munkát találni.
A testvére fél évvel, a férje másfél évvel később követte, mert előbb esti tagozaton leérettségizett. A németországi gyárban, ahol aztán munkát kapott, nagyjából hatszor annyit keres, mint Győrben az Audinál, miközben megélhetésre egy fillérrel sem kell többet költeniük, mint a Dunántúlon. Az élelmiszereket, tisztálkodási szereket a német boltokban olcsóbban megveszik, mint itthon, az albérleti díj ugyanannyi, mint Győrben, egyedül a rezsi kerül többe valamivel. A családi költségvetésben az is sokat számít, hogy három éve született kislányuk után 220 eurót kapnak havonta, amiből – a Magyarországon 2008 óta változatlan 12 ezer forintnyi családi pótlékkal ellentétben – a gyermek teljes ellátását fedezni tudják. Hazatérni legfeljebb nyugdíjas korukban terveznek, most inkább arra koncentrálnak, hogy a németországi honosítási vizsgájuk sikerüljön.
A magasabb társadalmi státuszúak a jobb oktatásért több áldozatra is hajlandók
Nagyon sok tényező együttállása dönt arról, hogy az egzisztenciát és az életet nem veszélyeztető, tehát krízisnek nem tekinthető helyzetben meghoz-e valaki egy ilyen súlyú döntést. Az egyéni körülmények ilyenkor fontosabbak, mint a társadalmi, ideológiai vagy makroökonómiai tényezők – mondja Szél Dávid pszichológus, aki szerint azok mozdulnak a legkönnyebben, akiknek kevesebb a kötődésük, illetve jól konvertálható a tudásuk. A fiatalabbak, a gyerektelenek, azok, akiknek nem kell idős és beteg rokonokról gondoskodniuk, nincs nagy házuk, viszont van elég félretett pénzük, hogy a kezdeti akadályok ne fogjanak ki rajtuk, nagyobb eséllyel vágnak a költözésbe, különösen, ha az elégedetlenségükhöz kalandvágy is társul.
A Nagy-Britanniában élő Benedek az egyetemi évei alatt, az 1990-es évek végén egyszer már eltöltött egy évet Skóciában. Miután a kétezres évek derekán programozóként kezdett Budapesten dolgozni, éveken át foglalkoztatta a gondolat, hogy a tudását külföldön kamatoztassa. 2011. október 31-én volt Londonban az első munkanapja; távozását inkább a kalandvágy és a szakmai fejlődés ígérete motiválta, semmint a magyarországon uralkodó közéleti viszonyok. Mint mondta, a nagyobb és érdekesebb szoftverfejlesztői piac, a magyarországihoz képest frissebb technológia és módszertan vonzotta. A kertészmérnökként, szőlőtermesztés szakirányon végzett Virág három hónappal később követte. A most 37 éves nő addigra már hat éve dolgozott budapesti borszaküzletekben, ám a fejlődésre nem látott sok reményt.
„Tele voltam mindenféle ifjonti lendülettel, mindenképp a szakmámban akartam munkát találni, ami sikerült, és nagyon sokat fejlődtem. Amikor Benedek megkapta az állást, arról volt szó, hogy egy-két évre megyünk, aztán jöttek a gyerekek és megváltozott minden prioritás. A gondolatától is elrettenünk annak, hogy az otthoni oktatási rendszer részévé váljanak. Nem tudom elképzelni, hogy ott küzdjek mindenféle szülőin a tanárokkal, a többi gyerek szüleivel. Mindkét gyerekünknek megvannak a maguk egyéni vonásai, nem akarnám, hogy elvesszenek az egységesítésre törekvő magyar iskolarendszerben. Az egészségügy állapotát szintén riasztónak találjuk, amikor már haza lehetett járni a covidjárvány kitörése után, állandóan azon rettegtünk, nehogy otthon legyen valamelyikünk beteg. Nem tudom otthon elképzelni az életünket.”
A család tagjai mára mind kettős állampolgárok, és abban egyetértenek, hogy összességében továbbra sem vágynak vissza Magyarországra. Arról azonban eltér a véleményük, hogy mi volt a kitelepülés ára. A most 46 éves Benedek szerint még a jól konvertálható tudás mellett is „be kellett vállalni egy életszínvonal-csökkenést, mert mire kijöttem, otthon már volt saját lakásom, és bár az enyém egy szerencsés szakma, arányaiban sokkal jobban kerestem Magyarországon. Most költöztünk át Skóciába, itt már saját lakást fogunk venni, tíz év után kerülünk vissza arra a pályára, amiről 2011-ben letértem. Igaz, most már gyerekekkel. Félig-meddig fel voltam rá készülve, hogy az egzisztenciaépítést elölről kell majd kezdeni, de attól még tény, hogy akikkel otthon együtt kezdtem, azok mára mind középvezetők, én pedig ugyanúgy programozó vagyok, mint amikor kijöttem” – mondta Benedek, aki szerint „a legnagyobb ár mégis a magány volt. Ez egy társas magány ugyan, a családunk működik, de olyan kapcsolatokat nem tudtunk kiépíteni, mint otthon.”
Virág a saját szakmájában, valamint a családi élet és a munka összeegyeztethetőségére a Magyarországon általánosan megszokottnál nagyobb erőkkel törekvő Nagy-Britanniában egyértelműen előnyösebb helyzetbe került a szigetországban: „A fizetésemből félre is tudok tenni, ez Magyarországon addig sem jött szóba soha, amíg egy gyerekem sem volt.”
A menekülés még az életveszélyben sem magától értetődő
Az elvándorláson gondolkodó, a szakmai karrierjükön évek óta dolgozó 30-as, 40-es értelmiségiekre különösen igaz, hogy azt a fajta szociális beágyazottságot, amit felnőtt korukra itthon meg tudtak teremteni, valószínűleg soha nem sikerül újraalkotniuk egy másik országban. Még ha integrálódnak és jó életük is van, azt a társadalmi pezsgést, amiben a saját városukban részük volt, egy másik országban már nem tudják megteremteni – hívja fel a figyelmet a kivándorlás egyik legnagyobb árára Bokor László. Aki azért hangoztatja, hogy elmegy, mert a választások után vesztesnek érzi magát, többnyire nem méri fel, hogy akármit is nem szeret hallani a rádióban, a tömegmédiában, az elenyésző azokhoz a tényezőkhöz képest, amelyek a mindennapjait külföldön befolyásolnák. Az Ukrajnából menekülőkkel ellentétben Magyarországon senki nincs közvetlen életveszélyben, és amíg ez így marad, a szakember szerint aligha valószínű, hogy a választásoknak közvetlen hatásuk lenne az elvándorlási kedvre.
„Április 4-én reggel, 96 évesen is átfutott a fejemen a gondolat, hogy innen azonnal el kell menni. Elkeseredtem attól, hogy a magyar választópolgár ezeket a veszélyesen káros figurákat nemcsak, hogy hatalomban tartja, de soha nem látott sikerrel biztosítja számukra a hatalmat. Ez az érzés azonban csak 24 óráig tartott, és nemcsak az életkorom miatt. Párizsban, Rómában, Mexikóvárosban, ahol huzamosabb ideig éltem, már minden barátom és ismerősöm meghalt. Itt vannak a barátaim, és különben is, ide egyszer már visszajöttem” – mondta a Qubitnek Bíró András, Right Livelihood Awarddal kitüntetett magyar újságíró, emberi jogi és környezetvédelmi aktivista, aki 1957 januárjában, a szabadságharc leverését követően menekült el Magyarországról.
„Én egyáltalán nem akartam Magyarországról elmenni, az egyébként francia származású feleségem meg még kevésbé, de a forradalom leverése borzalmas törés volt, szó szerint kibírhatatlanná vált az élet, szívhatatlan volt a levegő. Semmilyen módon nem lehetett elképzelni, hogy a jövő más lesz, más lehet, mint a Rákosi-korszakban volt. A menekülés a szó szoros értelmében fizikai ösztön volt. Annál is inkább, mert novembertől januárig egyre zárult be a kör, a közvetlen ismeretségi körömből egyre többen kerültek börtönbe, és még ha az életemet nem is féltettem, a börtön sem volt vonzó perspektíva.”
Bíró azonban hangsúlyozza, hogy a közvetlen fenyegetettségen felül más, egyéni mérlegelések és adottságok is szerepet játszottak abban, hogy végül elhagyták az országot. Mint mondja, „nincs olyan aktus, amit egyetlen tényező hívna életre”. Az egykor a forradalom kirobbanásában kulcsszerepet játszó, a kommunizmus megújulását és a személyi kultusz eltörlését célzó Petőfi-körhöz tartozó, külföldön született és Párizsban diplomázott magyar újságírónak a feleségén kívül is kiterjedt kapcsolatrendszere volt Nyugat-Európában. Öt nyelven beszélt folyékonyan, ami később lehetőséget teremtett arra, hogy Franciaországban ugyancsak újságíróként folytassa az életét. Emiatt, mint mondta, eleve különbözött azoktól a budapesti értelmiségiektől, akiknek vele együtt kellett döntést hozni.
„A teljes kiábrándulás részemről nem rendszerkritika volt a forradalom leverésekor, hanem egy primitív elemzés, amelyben voltak jó kommunisták, mint Nagy Imre, és rosszak, akiktől nem sikerült megszabadulni. Én nem karriervágyból, hanem hitből léptem be a pártba, de amikor a forradalom leverése után azt a rendszert láttam visszatérni, amiről már bebizonyosodott, hogy teljesen elfogadhatatlan, nem akartam többé a részese lenni. Még ha személyesen senkinek nem is okoztam kárt, éreztem magamban annak a felelősségét, amivel a Rákosi-rendszer felépüléséhez hozzájárultam. Bár a forradalmi működésem miatt kizártak a pártból, attól is féltem, hogy egyszer mégis elkezdenék újra reménykedni a rendszerben, és nem akartam még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. Nemcsak a börtön, ezek mind benne voltak abban, hogy ‘57 januárjában elindultam. Én a szabadságharc leverése után önmagam elől is menekültem Magyarországról” – mondta Bíró.
A legnagyobb különbség Bíró szerint a mai kiábrándultak és az ‘56-os menekültek között nemcsak az, hogy az elmúlt 12 évben legálisan, útlevéllel lehetett távozni, hanem az is, hogy „akik most elmennek, azok hazajönnek nyaralni, rendszeresen megölelik, megcsókolják a családtagjaikat, míg én nem tudtam hazajönni az anyám temetésére. Az én távozásomkor fel sem merült az egzisztenciális előnyök lehetősége, ami ma az egyik legnagyobb mozgatórugója a kivándorlásnak. A bezárt, szögletes rendszerből egy érzékenyebb ember joggal vágyik el, de azt látni kell, hogy ha sok rosszat el is lehet mondani a mai rendszerről, politikai foglyok, politikai gyilkosságok nincsenek. A mai mégsem egy totalitárius rendszer.”
Kapcsolódó cikkek a Quiten: