Újabb ikerkutatás eredt az intelligencia nyomába, pedig a műfajnak mára jóformán több a kritikusa, mint a követője
Az általános intelligencia és a vizuális intelligencia fejlődésében többet számítanak a környezeti hatások, mint a genetika – állítja egy amerikai-koreai szerzőpáros, amely egymástól elszakított és a két országban (Dél-Koreában és az Egyesült Államokban) külön-külön felnevelt egy- és kétpetéjű ikerpárok vizsgálatával jutott erre a következtetésre. A testvérpárokról a vizsgálatuk során az is kiderült, hogy az eltérő neveltetés és kulturális környezet ellenére a személyiségük, a mentális egészségük, majd később a munkahelyi teljesítményük és elégedettségük, valamint az egészségük alig-alig különbözött.
A tanulmány szerzői hangsúlyozzák, hogy eredményeik alátámasztják a világ egyik leghíresebb ikervizsgálat-sorozata, a Minnesotai Ikerkutatás legfőbb eredményeit. A szóban forgó longitudinális, vagyis hosszú távú kutatást 1979-ben kezdte egy amerikai pszichológus, a Minnesotai Egyetemen kutató Thomas J. Bouchard és tudóscsapata. Több mint száz, külön nevelt egypetéjű ikerpárt és hármasikreket vizsgáltak, és azt akarták pontosan meghatározni, hogy mi állhat az emberek szociális viselkedésének, képességbeli teljesítményének, személyiségének egyéni különbségei hátterében. A tanulmánysorozatból az első átfogó eredményeket a Science tudományos folyóiratban publikálták 1990-ben.
A tanulmánynak óriási hatása lett az ikerkutatásokra, több mint 1500 hasonló témájú és fókuszú publikációban idézték. A Minnesotai Ikerkutatásban az alábbi fő következtetésekre jutottak:
- Az általános intelligencia és viselkedés nagyjából 70 százalékát a genetikai tényezők határozzák meg.
- Az egypetéjű ikrek fejlődését a környezeti tényezők alig-alig befolyásolják.
- A szerzők szerint az örökletes tényezők ellensúlyozzák az eltérő környezeti hatásokat, vagyis ha a különbség nagyon jelentős, az egypetéjű ikrek a végén akkor is hasonló habitusúak és intelligenciájúak lesznek.
Az első nagy hatású ikervizsgálat ma már nem állja ki a tudományosság próbáját
A világ első ikerkutatását Sir Francis Galton brit polihisztor végezte, aki atyai nagyapja révén nem mellesleg rokonságban állt Charles Darwinnal, aki 1859-ben örökbérletet szerzett az emberiség tudománytörténetében A fajok eredetével. Részben Darwin hipotézisén felbuzdulva, részben a saját megszállottsága miatt szerette volna pontosan meghatározni, hogy a személyiségbeli eltérésekért és főként a szellemi teljesítőképesség különbségeiért mennyiben felel a genetika és mennyiben áll a hátterében a neveltetés (nature vagy nurture). Ez akkoriban több szempontból is úttörő megközelítésnek bizonyult: a kereszténység térnyerése után a középkor hosszú évszázadaiban például az ikrekre szörnyszülöttekként tekintettek, istencsapást, sőt a Sátán művét látták a puszta létezésükben is. A malőrért többnyire az anyákat okolták, az ikerszülés akár még a boszorkányság vádjával is fenyegethetett. Bár a reneszánsz térnyerésével ez a megítélés is kikopott, miután az ikerszülések genetikai hátterét nem ismerték, az ikrek még a 19. században is csodabogaraknak számítottak.
Galton azonban felkutatott 600 olyan családot, amelyben ikergyerekek nevelkedtek, és 1874 végén kérdőíves kérdésekkel bombázta a szülőket. A kérdések a gyerekek külső és belső tulajdonságaira, tanulmányi teljesítményére kérdeztek rá. Mint írta, célja az volt, hogy „az így összegyűlt adatok alapján meghatározza, hogy a felnőtt emberek külső megjelenése és mentális jegyei mennyiben köszönhetők veleszületett hatásoknak és mennyiben a környezeti hatások következményei”. Galton 94 kitöltött kérdőívet kapott vissza. Az eredményekre alapozva, History of Twins című publikációjában Galton nemcsak a szociáldarwinizmus alapjait szilárdította meg, hanem 1883-ban bevezette az eugenetika „tudományát”, amelynek célja az emberi faj tökéletesítése lett volna.
Amellett, hogy Galtonnak – kora tudományos eredményeinek megfelelően – fogalma sem volt az egy- és kétpetéjű ikrek közötti különbségek fejlődésbiológiai hátteréről, a kérdőíves kérdéssor módszertana is számos kifogásolnivalót hagyott maga után. Miután a kérdésekre nem standardizált válaszok érkeztek, következtetései – melyek lényegében egyébként nem különböztek a Minnesotai Ikerkutatás alapvető eredményeitől – manapság nemhogy nem állnák ki, de meg sem közelítenék a tudományosság próbáját.
Galton munkája nyomán az ikerkutatások mégis a legfontosabb eszközévé váltak azoknak a tudósoknak, akik az örökletes és a környezeti hatások fejlődésre gyakorolt hatásainak elkülönítésén ügyködnek. Magyarországon már az 1930-as években kezdődtek ikerkutatások, majd Czeizel Endre genetikus kezdeményezésére 1970. január 1-től vezették be az ikerszületések budapesti nyilvántartását. Pedig az ikerkutatásokat azóta is számos kritika érte, például mert olyan alapvetésekre támaszkodnak, amelyekről azóta bebizonyosodott, hogy nem teljesen igazak.
Az egypetéjű ikreknek sem azonos a génállománya
Az egyik ilyen alapvetés, hogy az egypetéjű ikrek egymás klónjai, vagyis teljes egészében megegyezik a genetikai állományuk. Mára azonban már tudható, hogy ez nem igaz, például mert a DNS-ben található nukleotidpár-ismétlődésekben az ikrek esetében is nagy a variációs lehetőségek száma, márpedig egyes becslések szerint ezek az ismétlődő – többnyire a fehérjeszintézist kódoló szakaszokon kívül eső – részek a teljes örökítőanyagnak akár a harmadát is kitehetik. Ezen felül pedig, akárcsak az összes többi ember, az ikrek esetében is jelentős lehet az eltérés a DNS-lánc utólagos metilációjában, ami a tudomány mai állása szerint jelentős szerepet játszik a gének által kódolt tulajdonságok bekapcsolásában vagy épp elcsendesítésében.
Ezekről az epigenetikai jellegzetességekről nemhogy Galtonnak, de még a száz évvel később ikerkutatásokat indító minnesotai kutatócsoportnak sem lehetett semmilyen fogalma. Ezeket az eltéréseket leszámítva azonban tény, hogy az egypetéjű ikrek genetikai állománya áll a legközelebb egymáshoz, így akár az esetleges eltérések, akár a genetika mellett a környezet hatását akarják tudományos módszerekkel vizsgálni, erre az ikrek jelentik a leginkább kézenfekvő megoldást.
A környezeti hatásokat lehetetlen standardizálni
Az ikerkutatások másik alapvetése, hogy az egy családban nevelkedő ikrek esetében többnyire azonos környezeti hatással számolnak, amit viszont tudományos eszközökkel mindeddig nem sikerült alátámasztani. Ez a probléma azonban még mindig eltörpülni látszik amellett, hogy korántsem Galton 19. századi, minimum hiányos, és a polihisztor (majd számos, azóta háborús bűnössé avanzsált politikus követője) eugenetikai elképzeléseinek táptalajul szolgáló következtetései virítanak szégyenfoltként az ikerkutatások történetén.
Alig négy éve zárolták annak az 1960-as és 1970-es években végzett ikerkutatásnak az anyagát, amelyet Peter Neubauer amerikai gyermekpszichiáter végzett New Yorkban. Bár a szóban forgó tudományos kísérletről dokumentumfilmek is készültek, annak tudományos eredményeit egy 2018-as döntés értelmében 2065-ig nem hozhatják nyilvánosságra. Neubauer megszervezte, hogy egypetéjű ikercsecsemőket úgy adjanak örökbe, hogy sem a biológiai szülők, sem az örökbefogadók nem egyeztek bele a testvérek szétválasztásába. A szakorvos pedig születésüktől fogva titokban követte nyomon az ekként külön családokban nevelkedő ikrek fejlődését és életét. Ugyanarra a kérdésre kereste a választ, mint a többi ikerkutatást végző tudós: a gének vagy a környezeti hatások befolyásolják-e inkább a felnőttkori személyiség kialakulását. Azt, hogy Neubauer milyen következtetéseket szűrt le, leghamarabb 43 év múlva lehet majd kideríteni.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
