Az ázsiai elefántok ugyanúgy gyászolnak, mint afrikai rokonaik és a főemlősök

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

A borját napokig a felszínen tartó delfinanyától az elpusztult újszülöttjének tetemét hónapokon át hordozó nőstény páviánon át az évekkel korábban kimúlt társaik földi maradványait rendszeresen felkereső elefántokig terjed az állatvilágban megfigyelt, a laikus megfigyelő számára gyászmunkának tűnő viselkedések sora. 

Paul Thagard kognitív tudományokra specializálódott kanadai filozófus már 2019-ben arra jutott, hogy az állati gyász egyáltalán nem antropomorfizáció. A fajtárs elvesztése, különösen akkor, ha az életében szoros szülői, gyermeki, illetve rokoni kapcsolatban állt az életben maradt egyeddel, igenis kiválthatja az etológusok által korábban leírt reakciókat. Vagyis a többiektől való elvonulást, a táplálékszerzési és a fajfenntartási viselkedés redukálását, illetve olyan rituálisnak tetsző megnyilvánulásokat, mint amilyeneket a temetőlátogató elefántok.

A Royal Society Open Science folyóiratban május 18-án megjelent tanulmány indiai szerzői egyedi módot választottak az elefántgyász mibenlétének elemzésére. Publikus YouTube-videók százait nézték végig, hogy kategorizálhassák az ázsiai elefántok (Elephas maximus) halálra adott reakcióit. A kutatók azért is választották ezt a rendhagyó módszert, mert ezek az állatok erdőlakók, megfigyelésük pedig rendkívül nehéz.

Különböző korú ázsiai elefántok, jobbra két párhetes borjú Srí LankánFotó: BRUNO CAVIGNAUX/Biosphoto via AFP

A LiveScience beszámolója szerint kiderült, hogy az elpusztult fajtárs(ak) szaglászása és megérintése volt a leggyakoribb viselkedésjegy, ami a kutatók szerint egyértelmű bizonyítéka, hogy az elefántok között a taktilitás a leggyakoribb kommunikációs forma. A másik karakteres gyászviselkedés a vokalizáció volt: az elefántok olykor egyedül, olykor csoportosan akár órákon át trombitáltak a tetem(ek) fölött. 

A kutatók három olyan videót is találtak, amelyben az anya elpusztult borját rugdosással, emelgetéssel próbálta életre kelteni. Több videó bizonyította azokat  az anekdotikus beszámolókat is, amelyek szerint a tehenek elpusztult borjaik tetemét napokig cipelik magukkal. Ilyen esetekről korábban csak az afrikai elefántok (Loxodonta africana) esetében számoltak be etológusok. A mostani tanulmány szerzői szerint ez a reakció arra utalhat, hogy az elefántok tisztában voltak azzal, hogy az elhullott egyedek már nem tudnak magukról gondoskodni. 

Az etológusok korábban többször is megfigyelték, hogy a főemlősök körében gyakran leírt jelenség az elpusztult újszülöttjét irracionálisan sokáig magával cipelő anyaállat. A magyarázatok közös nevezője a szülői kötődés, az utódgondozás menetét megakasztó sokkszerű esemény által kiváltott zavar. Az egészen groteszk eredményekkel járó gyászmunka a hipotézisek többsége szerint az újabb ivarzási időszak beköszöntével ér véget.

A tehén-borjú/anya-kölyök kötődés az elefántoknál és a főemlősöknél feltűnő hasonlóságot mutat, mivel mindkét esetben addig gondoskodik a szülő az utódról, míg az elég erős lesz ahhoz, hogy egyedül táplálkozzon és megvédje magát – írják az elefántkutatók. Szerintük a videók egyértelműen bizonyítják, hogy az ázsiai elefántok is rendelkeznek valamilyen haláltudattal. Az alábbi két tipikus elefántgyász látható.

Kapcsolódó cikkeink a Qubiten: