A testi fenyítés talán már kikopott a magyar iskolákból, de a gyerekek érzelmi bántalmazása általános, és a magyar pedagógusok nagy része ma sem nézi jó szemmel, ha egy gyerek túl sűrűn hangoztatja az ellenvéleményét. Aki egy ilyen kultúrában mégis ki mer állni a véleménye mellett, az felesel, lázad, bomlaszt. A vélemény a legtöbb helyen provokációnak minősül – írtuk június 7-én megjelent cikkünkben. Az általunk kérdezett gyerekjogi szakemberek és diákjogi képviselők a legfőbb okok egyikeként emelték ki, hogy egy gyerek elsődleges feladata a kötelességeinek és annak a megismerése, hogy „hol a helye”. Emellett azt is állították, hogy a gyerekek iskolai jogait többnyire sem a diákok, sem a tanárok nem ismerik.

Anyagunk megjelenése előtt írásban kerestük az oktatási jogok biztosának hivatalát, de Aáry-Tamás Lajos ombudsmannal csak a cikkünk megjelenése után sikerült beszélnünk. A cikkünkre adott reakciójában az oktatási jogok biztosa elmondta, szerinte a hazai közoktatásban az oktatási jogok sérülése három fő okra vezethető vissza:

• A diákjogok kampányszerű terjesztése nem hoz hosszú távú eredményt, mert „azok a diákok, akik aktívan részt vállalnak az érdekérvényesítő munkában, 2-3 év alatt kikerülnek a rendszerből, és lehet elölről kezdeni az egészet, nem lehet elégedetten hátradőlni”.
• Magyarországon a szabad iskolaválasztás gyakorlata a nemzetközi gyakorlat és jog totális félreértelmezése mentén valósul meg, és ez eleve sérülékennyé teszi a diákjogokat.
• A közoktatási rendszer működtetőinek és az oktatásban részt vevő szereplőknek nincs egységes válaszuk arra a kérdésre, hogy mi a közoktatás célja.

Nem értjük a szabad iskolaválasztás fogalmát, és nem döntöttük el, mi legyen a közoktatás célja

A hivatalát több mint 20 éve betöltő, azt megelőzően pedig Kaltenbach Jenő nemzeti és etnikai ombudsman mellett dolgozó Aáry-Tamás szerint Nyugat-Európában vagy Amerikában a szabad iskolaválasztás azt jelenti, hogy az állami oktatási rendszert, ha valakinek nem tetszik, szabadon fel lehet cserélni egyházi, katonai vagy magánoktatásra, többnyire jó pénzért. Magyarországon azonban az oktatási jogbiztos szerint

„a középosztályhoz tartozó családokban nem azt mondják, hogy zsebbe nyúlunk és kifizetjük, amivel elégedettek lennénk, hanem iszonyatos érdekérvényesítéssel inkább a közös kondérba nyúlnak, és kihúzzák onnan, ami szerintük a legjobb. A szabad iskolaválasztás így leszűkül az iskolaépületre, sőt, intézményen belül is ádáz harc folyik a népszerű tanító nénikért. Az így elbillenő oktatási rendszert pedig 30 év alatt nem kezelte érdemben senki.”

A közoktatási célok, kimenetek megfogalmazása és közös nevezőre hozása pedig azért lenne fontos, mert arról

„mást gondolnak az oktatáspolitika megalkotói, mást a tanár, mást a szülő, a diákot meg senki meg se kérdezi. Márpedig ha nem tudjuk, hogy mi a cél, eszközt sem tudunk, még a legegyszerűbb kérdések megoldásához sem hozzárendelni. Ha nem tudjuk mennyit keressen egy tanár, vagy mi az a feladat, amit el kell, hogy lásson, akkor olyan butaságokat fogunk mondani, mint Parragh László. Ha csak annyit tudunk mondani a fogyatékos gyermeket nevelő, vagy a roma anyának, hogy ››add oda nekünk a gyereked, hogy jöjjön velünk integrált módon‹‹, de nem tudjuk megmondani, hogy hova és hogyan, az egész lóg a levegőben, a szereplők jogai óhatatlanul sérülnek. ”

Miután a 2000 milliárd forintból működtetett oktatási rendszer az egyetlen olyan állami alrendszer, amely az érintettek számára kötelező, Aáry-Tamás szerint annak céljaiért és a szereplők jogaiért harcolni kellene, de, mint mondta, azt tapasztalja, hogy az oktatás lobbistái – szemben az egészségügyével és a rendőrségével – nem nagyon érnek el sikereket.

Az ombudsman nem szankcionál, csak javasol

Az oktatási jogok biztosához a hivatal legfrissebb, 2020-as jelentése szerint két éve mintegy ezer köznevelést érintő jogorvoslati kérelem érkezett. Mint azt az ombudsman kérdésünkre elmondta, a hivatal nem vezet külön statisztikát arról, hogy a kérelmek hány százaléka érintette a diákok jogainak a megsértését. Azt viszont lehet tudni, hogy a panaszt 262 esetben szülők, 599 esetben a tanulók, 270 esetben pedig tanárok nyújtották be. A jelentésben szereplő esettanulmányok egyikében mindenesetre nem a diák, hanem a szülő jogai sérültek, „mert gyermeke iskolájának intézményvezetője (...) durván, tapintatlanul gyalázta, megemelt hangnemben, szitkozódva beszélt vele, megkérdőjelezte anyai képességeit, alkalmatlannak minősítette őt”.

Az esettanulmányok jó részében mégis a diák hátrányos megkülönböztetéséről, a diákkal szemben használt megalázó bánásmódról, de helyenként még rendszeres testi fenyítésről is lehet olvasni. Egy szülő azért élt panasszal, „mert gyermekét az egyik pedagógus hátrányosan megkülönbözteti, gúnyos hangnemben beszél vele, lelki terror alatt tartja. Megalázó bánásmódját nemcsak tanórán, hanem a szünetekben, a folyosón is folytatja.” Egy másik panaszos arról írt, hogy gyermekét a tanára egyedüliként zárta ki egy farsangi műsorból, arra hivatkozva, hogy a rendezvény előtt egy hétig beteg volt. Csakhogy kiderült, hogy „az osztály szavazást indított arról, hogy szeretnék-e a gyermek részvételét a műsorban. Mivel a többség nemmel szavazott, az osztályfőnök kizárta őt a táncból. Később az is kiderült, hogy korábban más kérdésekben is sor került a gyermekkel kapcsolatos szavazásra.”

Az ehhez hasonló esetekben az ombudsmannak semmilyen lehetősége nincs a jogsértést szankcionálni, de meglehetősen széles körben van vizsgálati jogköre: egy szokványos vizsgálat során meghallgatják az érintett tanárt, diákot, szülőt, intézményvezetőt, bekérnek dokumentumokat, majd a vizsgálat végén ajánlást tesznek arról, mi jogszerű és mi nem az. A jogbiztos igény esetén mediációs helyzetben segítheti a kommunikációt a felek között, és – mint mondja – ajánlásai több mint 90 százalékát el is fogadják. A jogbiztos szerint a túlkapások hátterében igen gyakran az áll, hogy „a törvényeket nem ismerjük, ha véletlen ismerjük, akkor sem szeretjük, de ha le tudunk ülni egy asztalhoz és a végén megállapodunk és kezet fogunk, ahhoz gyerek és felnőtt, idős és fiatal egyaránt hajlamos tartani magát.”

Az eltanácsolásig fajuló helyzetek többségében garantált a jogsértés

Előfordulnak azonban olyan elmérgesedett helyzetek, amelyekben nemigen lehet minden fél számára kielégítő megoldással előállni. Egy szülő az ombudsmani jelentés szerint azzal fordult a jogbiztos hivatalához, hogy 11. osztályos gyerekének osztályfőnöke és az iskola igazgatója egy hetet adtak neki, hogy gyerekét másik iskolába vigye. Egy másik panaszos gyerekét azért tanácsolták el a gimnáziumból, mert az osztályfőnök szerint lerontja az osztály átlagát, és a társai nem szeretik. A jogbiztos állásfoglalása szerint az eltanácsolás gyakorlata általában véve is jogsértő, de különösen akkor az, amikor az intézmény a tanulót és szülőjét a gyerek magatartási nehézségei miatt nyomásgyakorlással, kényszerrel veszi rá az intézményváltásra, mert a szülő és az iskola képviseletében eljáró igazgató helyzete merőben eltérő: a szülő ilyenkor nincs alkupozícióban, mert többnyire nem akarja, hogy a gyereke ellenséges környezetben legyen kénytelen tanulni. Ha ilyen körülmények között viszi át másik intézménybe a gyerekét, csak látszólag él a szabad iskolaválasztás jogával, valójában a nyomásnak enged, és azt éli meg, hogy nincs más lehetősége.

Aáry-Tamás szerint egyébként „a hazai oktatás állapota lényegesen jobb, mint amit külső szemlélőként gondolhatnánk. Annyi jó tanár és kiváló intézményvezető van, és annyi jó diákot tanítanak, csak az asztalkák hiányoznak, amely köré ezeket a szereplőket le kellene ültetni. Sokszor kerülök szembe azzal, hogy egy tanár fél, ha megtudja, hogy jön az ombudsman, és számot kell adnia valamilyen panasz miatt, de a legtöbbször felismerik, hogy ilyenkor egy lehetőséget kapnak, hogy kívülről lássák, mit okoznak a tetteikkel. Előfordul, hogy egy tanár az általunk folytatott eljárás során belátja, hogy nem neki való ez a pálya, de a legtöbbször maguk tesznek javaslatot az esetleges jogsértések orvoslására.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: