Bábeli zűrzavarban indult útnak 150 éve az osztrák-magyar expedíció, ami messzebb jutott északra, mint előtte bárki más

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

„A sarkvidékek titkai kezdenek mind jobban-jobban feltárulni a tudományos világ szemei előtt; a fátyol, mely azokat borította, több helyen föllebbent már és a sűrű homály, mely e titokszerű tájak felett borong, lassanként kezd földerülni. [...] Vállalkozó szellemű férfiak föltették magukban, hogy az északi sarkot elérik; okvetlenül meg akarnak győződni afelől, hogy vajon csakugyan létezik-e nyílt sark-tenger, avagy nem, s ezenkívül még oda is törekesznek, hogy [...] amennyire a körülmények megengedik, a lehető legmesszebbre hatolhassanak föl észak felé” – így kezdődik a Vasárnapi Ujság 1872. augusztus 4-én megjelent lapszámának vezércikke, amely az akkor éppen csak útnak indult osztrák-magyar északi-sarki expedícióról számol be.

A küldetés elsődleges célja az volt, hogy megtalálják az Atlanti-óceánt és a Csendes-óceánt összekötő északkeleti átjárót, amit a felfedezők a 16. század óta kerestek annak reményében, hogy a tengeri útvonalon jelentősen lerövidülnek majd az Európa és a Távol-Kelet közötti kereskedelmi utak. Bár ezt a célját több nemzetközi próbálkozás után az osztrák-magyar expedíció sem teljesítette, néhány évvel később a finn-svéd sarkkutató, Adolf Erik Nordenskiöld elsőként áthajózott az északkeleti átjárón, ami viszont a nehéz jeges, terep miatt nem vált jelentős tengeri útvonallá.

Az Északi-sark és vidéke már a 16. századtól kezdve fokozottan izgatta a felfedezők fantáziáját, de a Föld legészakabbra fekvő, Grönlandhoz és Kanadához tartozó földterületeit, valamint magát az Északi-sarkot csak a 20. század legelején sikerült elérni, az amerikai Robert Peary és a norvég Roald Amundsen sarkkutatók vezényletével. Amikor a 19. század egyik legnagyobb haditengerészeti parancsnokáról, Wilhelm von Tegetthoffról elnevezett gőzös 1874-ben hazatért fagyos kalandokban gazdag missziójáról, a legénység elmondhatta magáról, hogy felfedezte az akkor ismert legészakibb területet a világon – az Északi-sarktól mindössze 900–1100 kilométerre fekvő, közel 200 szigetből álló szigetcsoportot az Osztrák-Magyar Monarchia első uralkodójáról Ferenc József-földnek nevezték el.

Arisztokraták fizették az utat, Arany János az MTA nevében magyarázkodott

Az osztrák-magyar küldetést megelőzték az 1868 és 1870 között lezajlott német sarkkutatások, amelyek a Monarchiát is cselekvésre sarkallták, és 1870-ben felkérték a német expedíciókban is részt vett Karl Weyprecht parancsnokot és Julius von Payer tudományos vezetőt, hogy indítsanak saját missziót az északkeleti átjáró felkutatására. Miután 1871-es tanulmányútjuk során megbizonyosodtak arról, hogy a Norvégiától északra fekvő Spitzbergák mellett tovább lehet hajózni, visszatértek, és megkezdődhetett az expedíció szervezése.

Forrás: Arcanum / Vasárnapi Ujság

A Magyar Földrajzi Társaság közlönye 1873-ban így írt az eszeveszett tudományos adománygyűjtésről: „Maga ő felsége a király is pártfogolta a vállalatot, s a magas hatóságok, kivált a hadügyi és tengerészeti minisztérium, tudományos egyletek, az arisztokrácia és a pénzvilág, urak és hölgyek vetélkedve gyűjtögettek és közreműködtek azon czél iránt, hogy a sarktengeri 3 százados kérdés megfejtésében egy az osztrák-magyar lobogó alatt kiküldendő expeditio részt vehessen.” Bár kormányzati szervek is beszálltak a finanszírozásba, a kb. 220 ezer forintos költség nagy részét a monarchia arisztokratái fizették, a teljes büdzsé közel felét két elszánt gróf: Johann Wilczek és Zichy Ödön.

A Magyar Tudományos Akadémia akkori főtitkára, Arany János 1872 májusában levélben magyarázkodott amiatt, hogy az akadémia nem tud a jókívánságokon túl hozzájárulni a küldetéshez: „A MTA a legmelegebb rokonszenvvel és legélénkebb érdeklődéssel viseltetik a vállalat iránt és legmélyebb sajnálkozást érez a miatt, hogy körülményei e percben nem engedik részvétét anyagi hozzájárulással tanusítani és csupán erkölcsi eszközök által törekedhetik felkölteni az országban az érdeklődést e vállalat iránt; noha annak nagy tudományos fontosságát teljesen méltányolja tudományos tekintetben, s különös örömére szolgál, hogy a vállalat élén az osztrák–magyar monarchia férfiai állanak, és hogy Monarchiánk népeinek önkéntes hozzájárulása által a terv kivitele lehetségessé vált.”

7,7 tonna kenyér, 2,2 tonna csokoládé, hét kutya, bábeli zűrzavar

Az expedíció új, speciális hajót kívánt, amit Weyprecht parancsnok személyes felügyelete alatt építettek meg a Joh. C. Tecklenborg hajógyár munkatársai Bréma kikötőjében: az Admiral Tegetthoff nevet viselő, 38 méternél is hosszabb, 220 regisztertonnás, 95 lóerős vitorlás-gőzös a hátsó fedélzete alatti csarnokban hat tisztnek, a hajó előrészén található csarnokban pedig a legénység 18 további tagjának adott otthont. A duplázott falak közötti rést forgáccsal töltötték fel, a fedélzet kettős deszkázatát pedig kátrányos daróccal (gyapjúszövettel) bélelték ki.

Julius von Payer illusztrációi az expedícióról szóló, 1877-ben megjelent könyvéből (New lands within the Arctic circle. Narrative of the discoveries of the Austrian ship "Tegetthoff," in the years 1872-1874). Bal felül az első jég megpillantása, alul a Tegetthoff, jobbra a Hold halójelensége látható.Forrás: közkincs

A hajót három évre elég élelmiszerrel és eszközökkel látták el: a 7700 kg kenyér, 3175 kg makaróni, 2270 kg csokoládé, 900 kg borsókolbász és 635 kg pemmikán mellett rengeteg konzervvel, vajjal, kávéval, teával, szeszes itallal (főként borral és rummal), a rögtönzéshez pedig némi Liebing-féle sütőporral és borkészítéshez szükséges vegyi anyaggal készültek az útra. Ezenfelül 635 kg lóhúst is bekészítettek eledel gyanánt, a hajón ugyanis (a korabeli elnevezések szerint) 4 újfundlandi, 2-2 sarkvidéki és orosz pusztai, illetve egy lappföldi eszkimó kutya is tartózkodott arra az esetre, ha szánhúzásra kerülne a sor. A raktárban felhalmozott 140 tonna szén a fűtés és a főzés mellett a hajó gőzgépének hajtására is bőven elég kellett, hogy legyen, de tudományos műszerrel, fegyverrel, lánccal, kötéllel, horgonnyal, sátorral, szánnal, csónakkal és gyógyszerrel is bőségesen el volt látva a legénység. A kikapcsolódást az olvasás jelentette, a gondosan összeválogatott könyvgyűjtemény darabjait petróleumlámpa mellett élvezhették az expedíció tagjai szabad perceikben.

A 24 fős legénységben a Monarchia szinte minden területe képviseltette magát. A csehországi születésű Payeren és a trieszti Weyprechten túl a tisztek között kapott helyet Gustav Brosch cseh sorhajóhadnagy, Eduard Orel német sorhajózászlós, Pietro Lussina dalmáciai szerb fedélzetmester és a bécsi Rudolf-kórház orvosa, az expedíció egyetlen magyar tagja, dr. Kepes Gyula. A hajógépész cseh, a hajóács fiumei, a szigonymester norvég, a fűtőmester morva, a szakács grazi, a két hegyivadász tiroli,  a matrózok horvát és olasz származásúak voltak.

Payer egy 1872. szeptemberi levelében így emlékezett meg a hajó bábeli forgatagáról: „A hajófedélzeten fölötte komikus nyelvzagyvalék uralkodik; a legénység egymásközt leginkább szláv nyelven beszél; szolgálatban olaszul beszélünk, a szobában németül, Carlsen szigonyossal norvég nyelven. Ez ismét Lussina mindenessel angolul. Carlsen a mi jégmesterünk, s ha ő van őrálláson, norvégül vezényel, csak egy kis idő óta kever közbe néhány olasz szót. Dr. Kepes orvosi foglalkozása közben latinul és magyarul közlekedik a legénységgel, Lussinával pedig francziául. A két tiroli olyan német nyelven beszél, melyet rajtok és rajtam kivül senki nem ért.”

A legénység egyetlen magyar tagjának és a tokaji aszúnak köszönhető, hogy nem veszett oda a csapat 

Az 1847-ben a kárpátaljai Váriban született, a bécsi orvosi egyetemet 1870-ben elvégző Kepes fiatalkoráról így szólt a Vasárnapi Ujság 1874-es portrécikke: „De magyar természetét az idegen városban sem tagadhatta meg, kivált eleinte. Ugy tett, mint a legtöbb magyar ifju, a ki mihelyt szabad szárnyra kerül, ugyancsak igénybe veszi a szabadságot. Őt is ép ugy ismerték eleinte a bál- és konczerttermek, mint az egyetem. Világfinak tartották, a kire az ifju világ azt mondja: kedves fiu – a szigoru idősebbek pedig fejet csóválnak rá: ebből se lesz szalonna. A könnyelmünek, ledérnek tartott fiatal ember egyszer aztán azzal lepte meg az ismerősöket, hogy a legszigorubb vizsgálatokat, a legkeményebb szigorlatokat a legszebb sikerrel tette le.”

Az északi-sarki expedíció hajóorvosi posztjára 23 jelentkező volt, köztük öt magyar, és bár számos tapasztaltabb pályázó akadt, senki nem rendelkezett olyan jó ajánlással, mint a bécsi Rudolf-kórház főorvosának és sebészeti vezetőjének támogatását is élvező, ráadásul Julius von Payerrel Bécsben gyakran együtt mulató Kepes. Több vetélytársa épp e beágyazottsága miatt próbálta megfúrni Kepes Gyula jelentkezését, ám az expedíció fő finanszírozói, Wilczek és Zichy grófok is mellette tették le voksukat, miután megbizonyosodtak arról, hogy a jó kedélyű magyar doktor a hajóorvosi feladatai mellett a rábízott állat- és növénytani kutatásokat is maradéktalanul el tudja végezni.

Forrás: Arcanum / Vasárnapi Ujság

A legénység összeválogatásánál Kepes feladata volt felmérni a jelentkezők fizikai és pszichés állóképességét, egészségi állapotát. Az Orvosi Hetilap visszaemlékezése szerint alapvető követelmény volt a „hegymászó gyakorlat, étlen-szomjan kitartó gyalogolás, a legcsekélyebb jele sem legyen a rheumának, a tüdő-, a szem- és egyéb krónikus bajoknak, amelyek nehezítenék a Polar-klíma elviselését”, de „a szeszkedvelők sem mehettek, több okból – akaratgyengék, hacsak nem a dózis megszerzéséről van szó, fagyhaláluk még közép-európai klíma alatt is gyakoribb”. 

Mivel a C-vitamin hiányával kialakuló skorbut még mindig a hajósok legpusztítóbb betegsége volt, a hajóorvos dolga volt gondoskodni arról, hogy egy esetlegesen elhúzódó küldetés alatt is megfelelő védelem álljon rendelkezésre a kór ellen. Ennek érdekében nemcsak számtalan hordónyi savanyú káposztával és rengeteg citromlével töltötték meg az élelmiszerraktárt, hanem akadt még egy csodaszer is: a tokaji aszú. Kepes az expedíció hazatérése után, 1874. október 19-én így mesélt erről a Vigadóban összegyűlt földrajzi társulati tagok előtt: „Föl kell itt említenem Jalics úr becses ajándokát, ő oly szives volt, nekünk 500 üveg bort ajándékozni, többnyire a legjobb Tokajit. Ez volt a skorbutbetegek jótevő orvossága, s nagyrészt ennek köszönhetik, hogy betegségök nem vett szomorú kimenetelt, ezáltal Jalics ur az Expeditió legnagyobb köszönetét érdemli, és szerencsésnek érzem magamat, hogy jelenleg én vagyok ezen hála köszönetnek tolmácsa.”

Egy év a jégtáblák fogságában

A legénységnek szüksége is volt erre a nagyfokú készültségre, ugyanis nem sokkal azután, hogy a Tegetthoff 1872. június 13-án kihajózott Brémából, majd július 14-én a norvég hajóskapitány csatlakozása és némi rakománypótlás után Tromsø kikötőjét is elhagyta, augusztus 21-én már a jég fogságába is esett, és a táblák szorításában sodródott tovább észak felé. A kedvezőtlen széljárás azt jelentette, hogy a legénység hiába dolgozott éjjel-nappal a jég repesztésén, fűrészelésén és fúrásán, a teljesen körülzárt hajótestet nem sikerült kiszabadítani. Az, hogy, a hajó egyben tudott maradni, kizárólag a Tegetthoff különleges jégtűrő tervezésén és felépítésén múlt.

Julius von Payer festményeForrás: közkincs

Kepes később így számolt be a hosszú hónapokig tartó küzdelemről, amit az időnként felszakadozó, de kiutat sokáig nem kínáló jégtömeggel vívtak: „A jég egész erejével érezteté velünk rémteljes hatalmát, megtagadá szinét, és mintha minden jégdarab az alvilágnak egy-egy szörnyetege lett volna, — oly kegyetlenül, oly borzadalmasan rohant szegény hajónk felé; jobbra balra, elöl hátul tornyosulni kezdettek az összetaszitott jégtömegek, egyes helyeken már-már magasabbak valának mint a fedezet, a hajó minden inában nyögött, recsegett: hátulja az alátolt jégtömegektől magasan emelkedett fel, mig tatbalja (a hajó bal része), mélyen lehajlott; hatalmas ellene perczröl perczre szorosabban, kegyetlenebbül kulcsolta át testét, öleléseivel szétmorzsolni akarván azt; ugy látszott, hogy kegyelmet nem ismer, ugy látszott, mintha mondani akarná, mit kerestek ti ezen rémes helyeken, hol csak jeges medvék, tengeri kutyák töretnek.”

Az általa csak ostromállapotnak nevezett helyzet, amelyet az északi tél állandó sötétsége kísért, egészen 1873. február 25-ig tartott, amely idő alatt minden percben kész volt a legénység elhagyni a hajót. Két ladikot, élelmiszereket és szenet tároltak a jégtáblákon, hogy ha menekülni kell, legalább egy darabig biztosítva legyen a túlélés, de a jég mozgása miatt ezt a rakományt is állandóan biztonságosabb helyekre kellett húzni. Hiába állítottak jégkunyhókat menedék gyanánt, azok is hamar összedőltek a táblák szakadásával. „Ezen idő alatt soha sem volt egy nyugodt éjjelünk, egész télen át talán kétszer vagy háromszor vala alkalmunk levetkőzni; ha bundás csizmánkkal, bundáinkba öltözve, derekunkon egy revolverrel, kezünkben egy kis zsákot tartva, melyben a legnélkülözhetlenebb kellékek valának, hézagunkba mentünk nyugalmat keresni; alig aluvánk egy negyedórát és már hangzott a fedezeten lévő őr vészszózata, Memento mori-ja: »Alle Mann auf Deck«” – emlékezett vissza Kepes.

Bár február közepére a nap újra felkelt, a jégviszonyok tavasszal nagyon keveset változtak, és májustól szeptemberig dolgoztak azon, hogy kiszabadítsák a hajót a 10–12 méter vastag jégtáblák közül.

„Föld, föld, föld!”

A visszaemlékezések is „rendkívül szerencsés körülményeknek” tudják be, hogy a jégtáblákon sodródó Tegetthoff augusztus 30-án olyan vizeken találta magát, ahol a távolban feltűnt egy addig ismeretlen jégvilág. „Két és fél óra lehetett, — a köd tökéletesen eloszlott, ekkor mintegy isteni szózatra nyugat felől egy hatalmas bérczes föld mutatkozik hinni nem akaró szemeinknek, — látcsövek után rohanunk, teli torokkal kiáltjuk: »Föld, föld, föld!« Mindenki a fedezetre rohan a hihetetlent bámulni — alig képesek ráismerni szegények! hiszen már egy éve nem láttak ilyesmit, és ha láttak volna is a zordon téli jégtorlaszok és a hajó recsegése bizonyára kitörölte volna emlékezetökből” – számolt be a felfedezésről a magyar hajóorvos.

Julius von Payer festménye az expedíciórólForrás: közkincs

Amikor megállapították a felderítetlen föld létezését, a hajóparancsnok a fedélzetre hívott mindenkit, és a zászló felvonásával ünnepélyes beszédet tartott, némi bor kíséretében, és bejelentette, hogy az új földrajzi hely ezentúl a Ferenc József-föld névre hallgat. Több mint két hónapot kellett várni arra, hogy olyan közel (3 tengeri mérföldre) érjen az első megközelíthető szigethez a Tegetthoffot szállító jégtábla, hogy a legénység azt hivatalosan is birtokba tudja venni, de november 1-én ez is megtörtént. Ekkor egyből kőhalmazt építettek, mely alá az elfoglalást hitelesítő és az expedíció rövid történetét összefoglaló okmányt elhelyezték.

A napok rövidsége miatt csak kisebb kirándulásokra adódott lehetőség, így a legénység leginkább a tavaszi szánutazásokra készülhetett fel a februárig tartó újabb sötét időszak alatt. Megint csak a szerencsének tudható be, hogy egész télen a Ferenc József-föld partjai mellett maradt az az úszó jégtömeg, amely foglyul ejtette a felfedezők hajóját.

Karácsony a jégpalotában

A tény, hogy nem hiába hánykolódtak egy éven át, és így esetleges túlélésük esetén sem kell szégyenkezniük a nagyvonalúan adakozó arisztokraták előtt, elég életkedvvel töltötte el a legénység tagjait ahhoz, hogy megadják a módját a téli ünnepeknek.

A matrózok a Tegetthofftól 15 lépés távolságra, vidám dalokat énekelve fogtak neki a karácsonyi ünnepség helyszínének egy építész által tervezett jégpalota felépítésébe: az összehordott jégtömbökből szabályos téglákat vágtak ki, míg a vizes havat kötőanyagként használták fel. A falakat zászlókkal és tarka kendőkkel díszítették fel, a palota belsejét gyertyákkal és olajlámpákkal világosították be, a terem közepén elhelyezett hosszú asztal közepére pedig egy fát formázó deszkatákolmányt építettek, amely piros-fehér-kék-zöld papírdíszeivel helyettesítette az ünnepi fenyőt. Végre az erre a célra félretett ajándékokat is felaggathatták a sajátos karácsonyfára: bécsi és pólai nők által küldött szivar, kolbász és csokoládé lógott a fáról, miközben a frissen sült kenyérből és sonkából álló vacsora tányérjai mellett újabb ajándékok (pipa, zsebóra, pálinka) kaptak helyet.

A karácsonyi ünnepség Weyprecht hajóparancsnok rajzánForrás: közkincs

Később, hogy az újév még nagyobb szerencsét hozzon az expedíciónak, szilveszter éjjelén fáklyás körmenetet tartottak a hajó körül.

Szánokon térképezték fel a szigetcsoportot, de a hazaútra már eggyel kevesebben indultak

A tisztek tanácsa 1874. február 23-án határozta el, hogy május 20-án este 8 órakor elhagyják a hajót, részben annak mozdíthatatlansága, részben a legénység egészségi állapota miatt. Miközben a hajó körül maradt legénység a következő három hónapot azzal töltötte, hogy csúszkákat készítsen a csónakok szállítására, és megpakolják a szánokat élelmiszerekkel a zord hazaútra, Payer és Orel öt matróz és három kutya társaságában március 20-án útnak indult, hogy feltérképezze a Ferenc József-földet. Három felfedezőutat tettek meg szánjaikon: a két nyugati irányú barangolás alatt hat-hat napig maradtak távol a Tegetthofftól, míg az északra tartó expedíció során 30 napig kellett a kutyákra, a szánokra pakolt élelemre és a sátrakra hagyatkozniuk, távol társaiktól. A szigetcsoportok felfedezése során egészen az északi szélesség 82° 5'-ig jutottak, így elértek a legészakibb pontra, ahol addig ember járt – a háromszoros hurrá kiáltás mellé kávéból, rumból és húskivonatból álló italt készítettek maguknak, majd kitűzték az osztrák-magyar zászlót.

A Ferenc József-földet két nagyobb egységre, a Wilczek-földre és a Zichy-földre osztották Payerék, majd számos kisebb területnek is nevet adtak, így a rengeteg osztrák nevű vidék mellett a Deák-szigetet, a Hungária-szorost és a Pest-fokot is elhelyezték a térképen. Utóbbi esete különösen érdekes, mert azt hazaérkezésük után gyorsan át is kellett nevezni Budapest-fokra, hiszen épp az expedíció ideje alatt egyesült a magyar főváros, ráadásul később kiderült, hogy – több más, a térképen megjelölt földterülethez hasonlóan – nem is létezik, és valószínűleg délibáb okozta a téves felfedezést.

A Kepes és Payer előadásán, a Vigadóban bemutatott térképForrás: Arcanum / Vasárnapi Ujság

Mire az északra merészkedő felfedezők visszatértek, és a csapat útnak indulhatott dél felé a csónakokkal, már eggyel kevesebben voltak. A hajógépész, Otto Krisch már 1873 áprilisában tüdőbetegség jeleit mutatta, majd augusztusra a béltuberkulózis is ágyhoz szegezte, de Kepes Gyula fáradozásainak hála még 1874 februárjában is életben volt, amikor a hazatérés híre egy kis reménnyel töltötte el a beteget. Márciusra azonban a skorbut mellé agyhártyagyulladást is kapott a 29 éves Krisch, akit a hónap 19. napján, a Wilczek-földön temettek el társai. Kepes így szólt erről beszámolójában:

„Tisztán emlékezetemben él még a viharos márczius 19-ike, temetésének napja. Látom, mint nyugoszik a hajó lobogóival betakart koporsó a szánon, látom a bundába öltözött tengerészeket, mint húzzák, hasig hóba esve a fájdalmat gerjesztő terhet! Most is látom még a mély sziklahasadékot, melyet az uj föld a megboldogult sirjául tűzött ki, minthogy három napi kutatás után sem volt más hely található. Ott nyugszik szerencsétlen társunk a Wilczek-fokon egy mély sziklahasadékban; vad, viharos förgetegen kivül, mely elhagyott sirja felett kegyetlenül dühöng és tombol, nem zavarja nyugalmát semmi. De ez oly borzasztó, hogy ha valami léteznék a világon, mely a holtat örök nyugalmából feltudná ébreszteni, bizonyára a sarkvidéken tomboló fergeteg volna az egyedüli. Ha századok multával ismét emberek lépnek a Wilczek-fokra, egy egyszerű keresztet fognak elámult szemeik megpillantani, mely elbeszélendi nekik: »Itt nyugszik egy messze távol honában született és itt a tudomány szolgálatában elhalt hős.«”

A hajógépész síremléke egyébként máig látható a helyszínen, több fotó is készült róla az elmúlt években.

Krisch temetése (bal felül), szánhúzás a jégtáblán (jobb felül), a hazatérés viszontagságai (bal alul), az orosz hajók érkezése (jobb alul) – Payer rajzaiForrás: közkincs

A csónakok vontatása nagyon lassan ment, a nagy fáradalmaknak pedig az sem tett jót, hogy az élelmiszert már óvatosan kellett porciózni, ráadásul, ahogy Kepes mondta: „Kellemetlenebb mint szomj és éhség volt a dohány hiánya. Midőn dohányunk elfogyott — és ez hamar fogyott el — valóban szerencsétlenek valánk.” Két-három hónap alatt mindössze három órányi távolságra jutottak a jégbe zárt hajótól, míg végre augusztus 15-én elérték a jégtábla határát, és a nyílt tengeren folytathatták tovább útjukat. A Novaja Zemljához érve napokig kerestek valamilyen életjelet, de egészen augusztus 24-ig kellett várni arra, hogy megpillantsanak egy csónakot, amelyben emberek is ülnek. Az orosz halászok készséggel válaszoltak a felfedezők két kérdésére: hazajutásukról az öbölben állomásozó arhangelszki hajó gondoskodik majd, a német-francia háború pedig már véget ért.

Feodor Voronin hajója 12 nap alatt a norvégiai Vardø kikötőjébe szállította a 23 főre fogyatkozott legénységet, ahol már gyorssegély fogadta őket, innen Hamburgba utaztak tovább, ahol pedig óriási ünnepséget rendeztek a tiszteletükre – itt várta őket Wilczek és Zichy is, akik egyből a tisztek nyakába borultak. Bécs és Budapest kitüntetésekkel, díjakkal, pénzjutalmakkal halmozta el az expedíció tagjait, és ahová csak hívták őket, díszes ünnepély, tűzijáték és lakoma várta a csapatot. Eduard Strauss, a Kék Duna keringőt is szerző ifj. Johann Strauss testvére még indulót is írt a Tegetthoff tisztjeihez.

    Az iratokat és a rajzokat ugyan sikerült megmenteni a Tegetthoffból, de a hajón közel 70 jegesmedveprém, jelentős kitömöttállat-gyűjtemény, valamint a Kepes által gyűjtött állati és növényi minták is hátramaradtak. A gőzöst idővel minden bizonnyal szétroppantotta a jég, így a fedélzeten tárolt élelmiszerek és értékek eltűntek. A Monarchia végül nem nyújtotta be a területi igényét a Ferenc József-földre, amelyért így később Norvégia és a Szovjetunió szállt versenybe – utóbbi 1926-ban nyilvánította magáénak a területet, és később katonai és kutatóbázisokat telepített a szigetekre. Ma Oroszországhoz tartozik.

    A Tegetthoff legénységének minden csapással dacoló hazatérését azóta is az expedíciók történetének egyik nagy csodájának tartják, és a túlélés biztosításában óriási szerep hárult az osztrák-magyar küldetés egyetlen magyar tagjára. A Vasárnapi Ujság 1874. október 11-i száma Kepes Gyulával a címlapján jelent meg, és így éltette a hazatért hajóorvost:

    „Igy lett Kepes az északi sarkexpediczió orvosa, s hogy az illető vezetőknek nem volt oka megbánni bizalmukat, mutatja az, hogy oly veszedelmes helyen, annyi idő alatt egyetlen egy emberéletet vesztettek, holott a körülményeket összevetve, szerencsének lett volna mondható az is, ha fele haza kerül.

    Ugy látszik, Kepes vidor, eleven kedélye nem kisebb tényező volt a jó hangulat s ebből kifolyólag a jó egészség fenntartására az expediczió tagjai közt, mint orvosi tudománya. Tudjuk, minő halálos helyzetek közé jutott a hajó, tudjuk, hogy csak a kedély, a szellem rugalmassága menthette meg sokszor a merész vállalkozókat a legnagyobb kétségbeeséstől, mely okvetlenül mindnyájok elveszését vonta volna maga után. Az expediczió vezetői el is követtek mindent, hogy a legénységnek ne engedjenek időt helyzetük veszedelmes voltára gondolni.

    Valóságos iskolákat tartottak, isteni tiszteleteket végeztettek velök s minden héten rendeztek egy mulatságot a kedély fölviditására. Ugy jártak el, mint a gondos hadvezérek, nem engedték lábrakapni a csüggedést. S e tekintetben Kepes hazánkfiáé az oroszlánrész, ki nemcsak gyógyította a betegeket, de vigasztalta a bánkodókat, biztatta, buzdította a csüggedni kezdőket s valóságos barátja volt mindnyájoknak.”

    A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

    Kapcsolódó cikkek a Qubiten: