Cook kapitányon kifogott, az oroszok megtalálták, az emberiség tönkreteszi, mi az?
Bár időszámításunk kezdete előtt már Arisztotelész, Ptolemaiosz és Cicero is írt arról, hogy a „lakott földeknek” helyet adó északi félgömböt ellensúlyoznia kell egy nagy kiterjedésű területnek délen, a Terra Australis Incognita, az ismeretlen déli föld rejtélyének feloldására közel kétezer évet kellett várni.
James Cook kapitány a 18. században már nagyon közel járt az Antarktisz felfedezéséhez, de a kontinenst végül csak 1820 januárjában érték el – ekkor azonban a három nap különbséggel érkező orosz és brit expedíció is a magáénak gondolta a felfedezést.
Terra Australis Incognita
Mivel az egyenlítőt először 1473-ban lépte át európai ember (Lopes Gonçalves portugál tengerész), a középkori európai felfedezők először azt gondolták, hogy a képzelt déli kontinens valahol csatlakozik az ismert világhoz. Bartolomeu Dias 1487-ben elérte Afrika legdélebbi csücskét, így bizonyította, hogy a földrészt délről biztosan óceán választja el az ismeretlen területtől, de Fernão de Magalhães (magyarosan: Magellán) 1520-ban még mindig azt gondolta a Dél-Amerika legdélibb vidékének számító Tűzföld szigetvilágról, hogy a Terra Australishoz tartozik – erre 1615-ben a Horn-fokot elérő holland tengerészek cáfoltak rá.
A vélt déli földrészt különböző méretekben tartalmazó térképek arra ösztönözték a 16-17. század felfedezőit, hogy délnek vegyék az irányt, de még a 17. század végére is csak az akkoriban Új-Hollandiának nevezett mai Ausztráliát, óceániai szigeteket (pl. Tasmania, Tonga, Vanuatu) és a Horn-foktól keletre fekvő Államok-szigetet sikerült megtalálni, és megállapítani mindegyikről, hogy nem a Terra Australishoz tartozik.
Bár később már egyre nagyobb, akár a 62-63. szélességi fokokra is eljutottak a hajósok, ahol már úszó jéghegyekbe is botlottak, a 66. szélességi fok után kezdődő déli sarkkört nem sikerült megközelíteni, és kezdett megrendülni a déli kontinens létezésébe vetett hit.
James Cook már az úszó jéghegyektől a pokolban érezte magát
Alexander Dalrymple, a neves angliai Royal Society tudományos társulat geo- és hidrográfusa azonban a 18. század közepén sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy van még egy nagy, feltérképezetlen kontinens a Földön, ezért spanyol expedíciók naplóinak fordításába kezdett, a belőlük nyert új információk alapján pedig újabb expedíciót küldetést tervezett a Terra Australis Incognita felderítésére. A kontinens vélt területe alapján arra számított, hogy egy 50 millió lakossal rendelkező, civilizált földrészre bukkanhatnak (a Föld népessége ekkor 800 millió fő körül volt), ahonnan az első inka uralkodó, Manco Cápac is származhatott.
A Royal Society végül az első világ körüli útjáról 1771-ben hazatért James Cookra bízta az expedíciót, aki két hajóval, az Adventure-rel és a Resolutionnel, összesen közel 200 fős legénységgel, valamint 27 tonna keksszel, közel 30 tonna marha- és sertéshússal, 18 ezer liter sörrel, 6350 liter égetett szesszel és egy víztisztító berendezéssel vágott neki 1772 júliusában a hároméves utazásnak.
Cook expedíciója volt az első, amelynek sikerült átlépnie a déli sarkkört, ráadásul háromszor is, először 1773 januárjában. Legmesszebbre a harmadik próbálkozásnál jutott a csapat, akkor a 71. szélességi foknál is tovább merészkedtek, de mindegyik esetben csak néhány napig sikerült a sarkkörben tartózkodni, mert úszó jégtáblák akadályozták a továbbutazást. Az egyik ilyen délre törési kísérletről Cook így írt hajónaplójában:
„Este hatkor százöt nagy jégtáblát számláltunk meg a fedélzetről, miközben az időjárás továbbra is nagyon tiszta és csendes maradt. Másnap dél felé hasonló helyzetben voltunk, egyre részegebb legénységgel: az árbóc csúcsáról százhatvannyolc jeges szigetet figyeltünk meg, néhányuk 800 méter hosszú volt, de egyikük sem volt kisebb a hajótestnél. Az egész környék úgy nézett ki, mint egy darabokra tört világ romjai, vagy ahogy a költők írnak a pokol bugyrairól.”
Valódi szárazföldi jégvilágot azonban csak a küldetés végén, 1774 és 1775 fordulóján láttak, amikor felfedezték a Tűzföld és az Antarktiszi-félsziget között található Déli-Sandwich szigeteket. Hazatérése után végleg felszámolt az élhető déli földrész mítoszával, és ezzel a konklúzióval zárta a második felfedezőútját:
„A Természet által örök ridegségre kárhoztatott vidékek, amelyeket soha sem éri a nap melege, és amelyek kegyetlenségére és sivárságára nem találok szavakat; ilyen vidékeket fedeztünk fel; milyenek lehetnek hát azok, amelyek még délebben fekszenek? Amennyiben bárkiben megvan az elszántság és az erő ennek feltárására azal, hogy ennél is délebbre merészkedik, nem irigylem tőle a felfedezéssel járó hírnevet, mert ki merem jelenteni, hogy a világnak nem származik belőle haszna.”
A hazatérése után kapitánnyá előléptetett, majd harmadik útja során egy hawaii benszülöttekkel való nézeteltérés után meggyilkolt James Cook sosem látta meg az Antarktisz partjait, de a feljegyzések alapján az út egy pontján alig 120 kilométerre közelítette meg a kontinenst.
Az oroszok bebizonyították az Antarktisz létezését, csak épp ők sem tudtak róla
A civilizált földrész illúziója szertefoszlott ugyan, de Cook nagy számú fóka- és bálnapopulációkról számolt be a Dél-óceán területéről, így a következő évtizedekben elsősorban az állatok húsának és bőrének eladásából származó gazdasági előnyök vonzották a sarkkör felé a brit, amerikai és orosz hajókat.
Miután 1803 és 1806 között először hajózta körbe a Földet orosz expedíció, az ország sikereire éhes I. Sándor cár és a hasonlóan ambiciózus, a francia forradalom elől egészen az orosz haditengerészeti miniszter posztjáig menekülő Traversay márki az 1810-es években több küldetést is szervezett a déli félgömbre. Bár az 1819-es antarktiszi misszió elvileg tudományos jellegű lett volna, valódi célját nehéz volt meghatározni, mert a két hajón, a Vosztokon és a Mirnijen a tengerészek és tudósok mellett nagy számban utaztak katonák is, de a rakomány mennyisége miatt az is valószínű, hogy az Orosz-amerikai Társaság kereskedelmi céljait is szolgálta az út.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a napóleoni háborúk utáni politikai helyzet rendezésére 1814-ben összehívott bécsi kongresszus során elmérgesedett a viszony az Orosz és a Brit Birodalom között, így ahogy minden téren, a felfedezőutakban is versengeni kezdtek. A mindössze hónapok alatt előkészített expedíció expedíció vezetésével egy igazi Cook-rajongót, a balti német családban felnőtt, de az orosz haditengerészetben szolgáló Fabian Gottlieb von Bellingshausent, orosz nevén Faggyej Faggyejevicset bízták meg.
A júniusban indult küldetés első szakasza nem igazán kedvezett az oroszoknak: a júliusi koppenhágai kitérő során kiderült, hogy a felkért német természettudósok a rövid felkészülési idő miatt mégsem vállalják a részvételt, az augusztusi angliai tartózkodás pedig 25 naposra duzzadt, mert először Londonban nem sikerült beszerezni a szükséges könyveket, térképeket és eszközöket, majd a Portsmouth-ból való indulás csúszott a konzerv- és sörellátmány késedelme miatt. Ráadásul három tengerészt hátra is kellett hagyni, mert ottlétük alatt nemi betegséget szedtek össze.
Tenerifén keresztül a brazil partokig, majd a Falkland-szigeteken át az Antarktiszhoz közeli Dél-Georgia szigete felé haladt a két hajó, és december 20-án – több sziget felfedezése és feltérképezése után – először láttak jéghegyet az utazók. Az év végére a legénység rákapott a jéghegyeken levadászott pingvinek húsára, és az egyre zordabb időjárás ellenére tovább nyomult dél felé. Ekkor már úgy hozzászoktak a jég látványához, hogy a felhasználásán kezdtek agyalni. Bellingshausen például ezt írta a naplóba:
„Kísérletképpen az olvadt jégből készítve rendeltem teát, anélkül, hogy a tiszteknek ezt megemlítettem volna; mindenki szerint kiváló volt a víz, és a teának jó íze volt. Ez reményt adott arra, hogy amíg a jégtáblák között hajózunk, mindig lesz tiszta vizünk.”
Végül január 28-án érték el a hajók a 69°30' déli szélességi fokot, ahol „áthatolhatatlan, örök jégmezők szabtak gátat az emberi erőnek a délre való továbbhaladásban”, legalábbis a Vosztok csillagásza, Ivan Szimonov így emlékezett vissza útleírásában arra, amikor a legénység szembesült az antarktiszi szárazföld partjával. Mivel azonban a jégtakarón túl nem láttak földterületet, a felfedezés nem tudatosult, így ma a partszakaszt egy norvég repülős felfedező 1930-as feljegyzése nyomán Márta hercegnő-partnak hívják. Az oroszok egészen március végéig az Antarktisz körül maradtak, és közben 28 új földrajzi helyet fedeztek fel, sőt február közepén még sarki fényt is láttak.
Nagy-Britannia és az USA is magáénak akarta a felfedezést
Ezzel szinte teljesen párhuzamosan egy brit küldetés is indult az Antarktisz felé. Egy kereskedelmi hajó, a Williams éppen a Horn-fokot kerülte volna meg, amikor az erős szelek déli irányba sodorták, és így egy véletlen folytán felfedezte az Antarktiszi-félszigettől 120 kilométerre északra fekvő Déli-Shetland-szigeteket. Amikor ennek híre elért a chilei partokig, a helyszínen tartózkodó Shirreff százados elrendelte a szigetcsoport környékének alaposabb vizsgálatát, kibérelte a Williams hajót, és gyorsan összeállított egy miniexpedíciót.
A brit királyi haditengerészet kapitánya, Edward Bransfield vezette misszió viszonylag eseménytelen utazást követően január 30-án pillanthatta meg az Antarktiszi-félsziget, egyben a kontinens legészakibb részét. Arról nem tudhatott, hogy két nappal korábban az orosz csapat milyen felfedezést tett, ráadásul Bellingshausenék valószínűleg az Antarktiszi-félsziget előtt is elhaladtak, de a nehéz látási viszonyok mellett valószínűleg nem tekintették a szárazföld részének.
Mivel az 1840-es évek elejéig tartó expedíciómámor után a 19. század hátralevő részében már szinte kizárólag fóka- és bálnavadászok közelítették meg a földrészt (a hosszúszárnyú bálnák 200 ezres populációjának 90 százalékát levadászta az ember), a közvéleményt sokáig nem is nagyon foglalkoztatta, ki talált rá először az Antarktiszra. Az 1920-as évek nagyhatalmi játszmái azonban visszahozták a régi vitatémát: a 20. század első két évtizedében az Antarktisz kutatásában éllovas britek Edward Bransfieldet vagy a kontinenst nála húsz évvel később körbehajózó James Clark Rosst szerették volna az Antarktisz felfedezőjének tudni, míg az amerikaiak a földrészt 1820 novemberében megpillantó fókavadászt, Nathaniel Palmert tartották a valódi felfedezőnek. A két országnak nagyon kellett valami ilyen eredmény, hiszen Amerikát a spanyolok, Ausztráliát pedig a hollandok fedezték fel.
A későn ébredő oroszok ügyét nem segítette, hogy Bellingshausen útleírása kizárólag orosz nyelven és mindössze 600 példányban jelent meg, így a nemzetközi közösség legfeljebb legendák révén hallott az expedícióról. Az első részleges fordítás 1842-ben jelent meg németül, de a Déli-sarkot 1912-ben másodikként elérő, az expedíciója során életét vesztő brit Robert Falcon Scott még 1905-ben is azt írta, hogy: „Bellingshausen volt az első, aki biztosan látott földet a déli sarkkörön belül. Sajnos keveset tudni az útjáról, mivel a leírást sosem fordították angolra az eredeti oroszról.” A napló és a lejegyzett pontos koordináták miatt azonban ma már a brit és amerikai történészek, sarkkutatók is Bellingshausent tartják az Antarktisz felfedezőjének.
Az pedig csak néhány éven múlt, hogy végül a mai Ausztrália viseli a legdélibb földrésznek szánt nevet. Matthew Flinders angol utazó 1814-es útinaplójában azt írta a körülhajózott ausztráliai kontinensről, hogy „nem valószínű, hogy valaha találnak még olyan különálló, hasonló nagyságú földterületet, ami ennél délebbre fekszik”, ezért a Terra Australis – vagy egyszerűbben Ausztrália – névnek rá kell utalnia, és nem egy ismeretlen, képzelt helyre. Aztán mire 1820-ban elérték, majd a következő évtizedekben feltérképezték az Antarktiszt, már túlságosan elterjedt az Ausztrália név, így a jeges kontinens esetében a görög kifejezésig (antarktikosz: északkal szemben) nyúltak vissza.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: