Hány cigány él Magyarországon?
Hány cigány él ma Magyarországon? Nem tudjuk. Miért nem tudjuk? Hiszen rendelkezésünkre állnak a legutóbbi, igaz, immár több mint tízéves népszámlálás adatai, és nagyjából ez az egyetlen olyan felmérés, ami azt kérdezi az emberektől, hogy minek vallják magukat. A számokból pedig világosan látszik, hogy 2011-ben 315 583 ember vallotta magát romának.
Csakhogy az a helyzet, hogy az országban először a 19. században végzett nagyívű „cigányösszeírás” és a 20-21. század romákat felmérő kutatásai is rendre több százezer emberrel többet számoltak össze, mint az önbevallásra épülő népszámlálások. A számok közötti szakadék ékes példája a romák magyarországi helyzetének, és itt nem csak arról van szó, hogy valószínűleg jóval többen gondolják magukat romának, mint amennyien ezt be is vallják. Amikor a kutatók azt is a romák közé sorolják, akit a környezete annak tart, arra hivatkoznak, hogy az előítéletek miatt fontos tudni, kiket tekint a többség romának, hiszen őket szegregálják az iskolákban, nekik nem adnak ki albérletet, őket nem engedik be az esti szórakozóhelyekre, magyarán a romáknak vélt emberek nagy részét így vagy úgy, de diszkriminálja a többségi társadalom.
Márpedig ha tudni akarjuk, hogy mekkora problémával állunk szemben, nem elég azt tudnunk, hogy kik azok, akik romának vallják magukat, hanem tudni kell a vélelmezett romák számát is.
A több százezres különbség magyarázatért kiált
Ki a roma? „Attól függ, hogy ki kérdezi őket. Mert, ha én kérdezem őket, akkor természetesen azt mondják, hogy ők romák, ha egy idegen kérdezi őket, akkor félelmeik vannak, hogy ezt miért kérdezik tőlük, miért kell tudni a hatalomnak, miért kell tudni a gázsóknak, hogy ő most roma vagy nem roma” – mondja Sztojka Katalin roma aktivista arra a kérdésre, hogy szerinte, hogy jön össze ez a többszázeres különbség. „Nagyon sok atrocitás érte a romákat Kalocsán is, amiért nem merik felvállalni. A romaságukat csakis a saját környezetükben, saját maguk közt vállalják fel. De ha a romaságot fel kell vállalni, azonnal felvállalják. Nálunk Kalocsán, amikor a nemzetiségi önkormányzati választásra kellett regisztrálni, akkor érdekes módon 500 ember regisztrált romaként, miközben a 2011-es népszámláláson meg összesen 3 ember vallotta magát romának, miközben legalább 2000 roma él a városban – folytatja Sztojka. – Az emberek nem értik, hogy miért kellenek ezek az adatok, amikor a történelmi emlékezet is az, hogy ebből mindig csak hátrány érte őket. Amikor a 40-es években összeszámolták őket, elhurcolták őket munkatáborba vagy Auschwitzba. Mindig, amikor népszámlálás volt, történt valami. Kalocsán még a 90-es években is volt fürdetés. Jött a slagos kocsi és aszerint fürdették őket, hogy ki a roma. Romáknak meg azért vallják meg a származásukat, mert bennük bíznak, hogy nem adják ki az adataikat.”
Ennek persze vannak további okai is: a vegyes házasságban vagy vegyes kapcsolatból származó, de a bőrszíne alapján romának vélt embert a környezete gyakran romának véli, miközben lehet, hogy neki már ez másképp játszik szerepet az identitásában. De fordítva is igaz: a többségi társadalomba teljesen beilleszkedett roma származásúakat a környezetük nem tartja romának, így ők a kutatók szeme elől tűnnek el, miközben könnyen lehet, hogy ettől még erős roma identitással bírnak. Ez a folyamat annyira régi, hogy már az első, 1893-as összeírásba sem kerültek bele azok, akik „eltűntek”, illetve asszimilálódtak a többségi társadalomba – írja Dupcsik Csaba A magyarországi cigányok/romák a hétköznapi és a tudományos diskurzusok tükrében című, 2018-as könyvében.
De hogyan alakult a Magyarországon élő romák száma a különböző mérések alapján azóta, hogy bevándoroltak a Kárpát-medencébe?
A 18. századot megelőző korokban a romákra vonatkozó bármely kérdésre az lenne a válaszunk, hogy „nem tudjuk”
Az első biztosnak tekinthető adat a romák magyarországi jelenlétéről – akiket egyébként akkor még egyiptomiként emlegettek – 1416-ból, Brassóból származik, míg a cigány szót, ami már a roma etnikumot jelölte, 1455-ben használták először – írja Dupcsik. Ami az érkezésüket illeti, a bevándorlásukról annyi tudható, hogy az a 14. század végétől folyamatosan zajlott. Már a betelepülésükkor nyelvi és társadalmi szempontból heterogén csoportot alkottak, és a harmonikus beilleszkedéstől a konfliktusos kapcsolatig mindenre találni példát. Mégis az a legjellemzőbb, hogy igazából nagyon keveset tudunk arról, hogy mi történt velük a 19. századig. „Őszintén ki kell mondanunk (…): fogalmunk sincs, hogy a XVI–XVII. században a történeti Magyarország területén mennyi lehetett a cigány lakosság száma” – írja Nagy Pál történész. A 18. század utolsó harmadában óvatosan, de mintegy százezerre lehet becsülni a romák számát az Erdélyt is magába foglaló Magyarországon, és negyven-egynéhány ezerre a szűkebben vett Magyarországon. „Annyi viszont sejthető, hogy romák száma valószínűleg országszerte elérte azt a szintet, amely felett megnehezült a cigányság mendikációból („faluzásból”) való megélhetése” – írja Dupcsik. Azt, hogy miként éltek a romák a 15–17. században, nehéz megmondani, de voltak köztük igazi vándorok és olyanok is, akik bár beilleszkedtek egy adott település társadalmi és gazdasági szerkezetébe, életük szerves része volt a szezonális vándorlás, míg mások rendelkeztek állandó lakással, de hogy mekkora hányadról van szó, az megbecsülhetetlen.
A 18. század fedezte fel a „cigánykérdést”
A 18. század közepétől az állam vezetőit egy olyan ideológia kezdte áthatni – ezt nevezték utólag felvilágosult abszolutizmusnak –, amelynek hatására a társadalmi kérdések korábbinál szélesebb körét akarták szabályozni, és ezernyi más társadalmi kérdés mellett így fedezték fel a „cigánykérdést” is. Míg korábban állami szinten nem foglalkoztak a romákkal, csak Mária Terézia uralkodásának 1758 és 1779 közötti korszakában összesen 18 rendeletet bocsátottak ki, amelyek rájuk vonatkoztak. „Potenciális tudománytörténeti kuriózum volt az 1893-as cigány összeírás (czigányösszeírás, ahogy akkoriban írták), azaz a romák átfogó, országos kutatása: az akkor már komoly apparátussal és szakértőgárdával rendelkező KSH (akkor Királyi, jelenleg Központi Statisztikai Hivatal) vette fel az adatokat, mai szemmel nézve elképesztően nagy csoportról, majd a romák kutatásának akkor legtekintélyesebb, kvalitatív módszereket alkalmazó kutatóját, Herrmann Antalt bízták meg azok értelmezésével. Herrmann azonban nem igazán tudott mit kezdeni az adatokkal, így a tudománytörténeti lehetőség elveszett. A társadalomtörténészek számára azonban igazi aranybánya az így keletkezett adatmennyiség – írja Dupcsik. – A számlálólap – a jelek szerint nem babonás – szerzői 13 kérdést tettek fel, amelyekben a romák nevét, életkorát, letelepedettségük mértékét, anyanyelvét, családi állapotát, foglalkozását stb. firtatták”. Azzal a kérdéssel, hogy ki tekinthető cigánynak, csak áttételesen foglalkoztak: a statisztikai hivatal mindenesetre biztos, ami biztos, kétszer annyi számlálólapot küldött, mint amennyi romát az utolsó, az 1890-es népszámlálás rögzített.
Az emlegetett 1890-es népszámlálás, amely a cigányságot a cigány anyanyelv segítségével próbálta megragadni, 91 ezer romát számolt össze, de már akkor is általános volt az a vélemény, hogy a cigányok valójában sokkal többen vannak. A népszámláláskor a helyi hatóságok tisztviselői döntötték el, hogy ki a cigány, miközben azt maga Hermann, az 1893-as összeírás vezetője is elismerte, hogy sem a nyelv, sem az életmód nem elegendő ennek megragadásához. Így maradt a nem cigány környezet minősítése. Ezek alapján Herrmann „mintegy 300 ezer” magyarországi romáról írt, de az 1893-as összeírás hivatalos adatai szerint 272 776 cigány élt a 19. század végén az országban, tehát az akkor 15,1 milliós népesség 1,8 százalékát alkották. Ha hitelesnek fogadjuk el egy korábbi 1782-es összeírás adatait, akkor a magyarországi cigányok létszáma 111 év alatt 6,2-szeresére, miközben Magyarország és Erdély lakossága körülbelül ugyanennyi idő alatt csupán az 1,6-szorosára nőtt.
1893-ban a romák 89,2 százaléka élt állandó lakhelyen, 7,5 százaléka részben letelepedve, és csak 3,3 százalékot minősítettek „kóbor cigánynak”. „A részben letelepedettek nem a „kóborlási ösztön”, hanem munkájuk elvégzése miatt keltek időszakosan útra, akárcsak a sokszázezer korabeli paraszt, aki falusi illetőségét fel nem adva vállalt városi- vagy kubikos munkát, vagy szegődött summásnak egy másik országrészbe” – írja Dupcsik.
Bár az 1893-as összeírás a lakóhelyi szegregáció felmérésére csak korlátozottan volt alkalmas, érdekes adat, hogy a romák által is lakott 7962 település csaknem felében a romák nem éltek elkülönülten a többségtől. A romák ekkoriban olyan iparos és más szolgáltatásokat végeztek, amelyeket a nem cigányok nem tudtak vagy nem akartak ellátni. A 19. század utolsó évtizedére viszont a romák száma már gyorsabban nőtt, mint az össznépességé; az ebben a korszakban felgyorsuló iparosodás és modernizáció is kezdte feleslegessé tenni a romák által végzett munkákat, így „az egyetlen lehetséges kiútnak elvben a modern nagyipari foglalkozások mutatkozhattak – a gyakorlatban azonban csak több korszakkal később, tehát az 1960-as évektől nyílt meg érdemben ez az út” – olvasható Dupcsik könyvében. Az oktatás még siralmasabb képet mutatott: a romák 93,7 százaléka nem tudott írni-olvasni, bár az is igaz, hogy a szűkebben vett Magyarországon az össznépesség 52 százaléka szintén analfabéta volt.
Ki a cigány?
1893 és 1971 között az egyetlen országosnak tekinthető adat a romák számáról 1941-ben készült, amikor a Tisztiorvosi Szolgálat településenként becsültette fel a helyi orvosokkal a területükön élő romák számát. Az eredmény: 116 860 embert tartottak a helyi orvosok romának. A három vizsgálat (1893, 1941, 1971) bármennyire is különbözött egymástól, egy módszertani elvben megegyezett: cigánynak tekintette azokat az embereket, akiket környezetük cigánynak tartott.
A Kemény István szociológus által vezetett 1971-es nagy országos cigánykutatás az első átfogó felmérés volt 1893 óta, és a jelentőségét csak növelte, hogy Kemény és munkatársai még kétszer, 1993-ban és 2003-ban is szerveztek hasonló kutatást. „Jellemző a kor nyilvánosságára, hogy az 1971-es kutatás beszámolóját csak 1976-ban, a Szociológiai Kutatóintézet belső kiadványaként adták ki. Az 1990-es évek derekán maga Kemény – ekkor már a Szociológiai Intézet igazgatójaként – sem tudott, csak egy fénymásolt példányt szerezni a ritka kincsnek számító kötetből. Azok, akik nem jutottak hozzá a beszámolóhoz, az eredmények tekintetében csak Kemény egy, a Valóság 1974-es évfolyamában megjelent rövid cikkére hivatkozhattak” – írja Dupcsik. Ez azért történt így, mert a szocializmusban a hatalom szemében a szegénység nem létezett, de a romákat sem ismerték el önálló etnikai csoportként, viszont az 1961-es párthatározattal összhangban a romákat csupán olyan csoportként definiálták, amelynek életformáját fel kell számolni.
A „ki a cigány?” kérdésben az 1971-es vizsgálat a külső meghatározottság mellett tette le a voksát: cigánynak azt tekintették, akit nem cigány környezete cigányként kezelt. Az önbevallás leszűkítette volna a vizsgálandók körét, hiszen a romákkal szembeni előítéletek, illetve az, hogy a népszámlálás nem tette lehetővé a többes identitást, tehát azt, hogy valaki magyarnak és romának is vallhassa magát, azt eredményezte, hogy az 1970-es népszámlálás során csupán kevesebb mint 35 ezren vallották magukat cigány anyanyelvűnek, a cigány nemzetiséget pedig ezen a népszámláláson – összhangban az 1961-es párthatározattal – nem is kérdezték.
Az 1971-es cigány kutatás legfontosabb eredményei: a mintegy 320 ezer cigánynak tartott ember döntő többsége magyar anyanyelvű (romungro) cigány volt, akik az országos átlagnál nagyobb arányban éltek az ország északi és keleti részén, illetve a falvakban; a férfiak körében gyakorlatilag teljes volt a foglalkoztatottság, de kétharmaduk így is cigánytelepeken élt. Jövedelmük és szociális helyzetük általában még a legszegényebb nem roma családokétól is elmaradt, de a legnagyobb aggodalomra az iskolázottsági mutatóik adtak okot.
A két további cigánykutatás eredményei szerint 1993-ban a roma népesség száma 482 000 fő volt, ami a teljes népesség 4,69 százalékos aránya, míg a 2003-as mérés már 540 ezer (az esetleges mintavételi hibákkal számolva: 520–650 ezer) roma embert számolt össze, ami az összlakosság 5,3 százaléka.
Az adatok viszont rácáfoltak minden olyan sokat hangoztatott előítéletre, ami szerint a roma nők felelőtlenül szülik nyakra-főre a gyerekeket. Bár a roma lakosság létszáma gyorsabban növekedett ezekben az évtizedekben, miközben az ország összlakossága éppen csökkenésnek indult, az élve születések aránya, amennyire a szórványos adatokból következtetni lehet, a romák körében is csökkenni kezdett, csak éppen magasabb szintről indulva és lassúbb ütemben, mint az össznépesség körében. Az 1971-es vizsgálathoz képest a romák születési arányszámai 1993-ra 10,3 százalékkal, 2003-ra 1993-hoz képest 20,9 százalékkal csökkent, ami azt jelenti, hogy a tendencia az összlakosságéhoz hasonló.
A magukat cigánynak vallók száma messze elmarad a környezetük által cigánynak véltek számától
Hablicsek László 2007-ben született demográfiai előrebecslése 2011-re körülbelül 658 ezer, 2021-re pedig 733–814 ezer főben határozta meg a romák várható számát. Ezzel összhangban van a 2012-es TÁRKI Háztartás Monitor vizsgálat eredménye is, amely 620–680 ezer fős becslést közölt. A 2010 és 2013 között a Debreceni Egyetem által végzett felmérés pedig több mint 876 ezer főre becsülte a cigányság számát, miközben az önbevalláson alapuló 2011-es népszámlálás 316 ezer, a Mikrocenzus 2016 pedig 308 957 roma származású embert számolt össze.
És bár rendszeresen lehet ennél nagyobb számokkal is találkozni, „a felülbecslésekre azonban (…) rávetül a – valamilyen – érzelmi elfogultság gyanúja” – írja Dupcsik. Hogyan működik ez a mindennapokban? Elterjedt vélemény, hogy a „cigányországgal” riogató rasszista megnyilvánulások között lehet olyanokat hallani, amelyek felülbecslik a romák számát, ezzel támasztva alá a „cigánykérdés” súlyosságát. Ezzel ellentétben és teljesen ellentétes előjellel a roma szervezetek vagy aktivisták is szokták azt gondolni, hogy jóval többen vannak a romák, mint amit a kutatások mérnek („vagyunk egymillióan szerintem” – mondta Sztojka a Qubit kérdésére). Az ő intenciójuk vélhetően az, hogy a számosságukkal is nyomatékot adjanak annak, hogy a többségi társadalom vegye komolyan az őket ért hátrányokat.
Ha az időbeni változást nézzük, és a népszámlálásokat vesszük alapul, akkor 1890 és 2011 között 0,6 százalékról 3,2 százalékra nőtt a romák aránya a teljes népességen belül. Ha viszont a környezet minősítése alapján számolt adatokat nézzük, tehát azt tekintjük cigánynak, akit a körülötte élők annak tartanak, akkor az 1893-as „czigányösszeírás” 1,8 százalékáról az elmúlt bő 10 év kutatásainak számításai alapján valahol a 6,2 és a 8,8 százalék közé esik a romák aránya.
A roma iskolás gyerekek aránya jóval magasabb a romák egész népességen belüli arányánál
„Magyarországon hosszú ideig a hivatalos iskolastatisztika részét képezte a roma tanulók számontartása: a korabeli minisztériumi adminisztráció kíváncsi volt arra, milyen iskolatípusokban tanulnak, és milyen mértékű az előrehaladásuk” – írja Pap Z. Attila Roma népesség és oktatástervezés című 2021-es tanulmányában. Míg az 1992-93-as tanévben 74 441 roma tanuló volt, ami az összes általános iskolás tanuló 7,1 százalékát tette ki, az elmúlt években ez az arány már 13-14 százalék körüli. Bár az 1993. évi kisebbségi törvény elfogadása után megszűnt az elsősorban minisztériumi belső használatra készült etnikai adatgyűjtés, a kompetenciamérésen belüli telephelyi kérdőívben van egy kérdésblokk, amelyben többek között rákérdeznek az intézménybe járó roma tanulók arányára. Csakhogy a kilencvenes évek elején mért adatokhoz képest mostanra majdnem kétszeres arány nem jelent abszolút értékben is kétszeres növekedést – írja Pap Z., mivel időközben az általános iskolába járók összlétszéma is lecsökkent. Becslések alapján 2017-18-ban (ekkor az összes általános iskolás száma 732 491 volt) mintegy 107 ezerre volt tehető az általános iskolai roma gyerekek száma. A roma tanulók aránya Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Nógrád megyében a legmagasabb: a borsodi községekben tanuló gyerekek több mint fele, a szabolcsiaknak és nógrádiaknak közel fele, a baranyai, hajdú-bihari és hevesi községi tanulóknak harmada roma származású.
„Egy olyan országban szeretnék élni, ahol fel merik vállalni a romák a romaságukat. Amikor jön a népszámláló és odaér, hogy a 13 nemzetiségnél hova tartozik, akkor büszkén mondhassa azt, hogy ő roma – mondja Sztojka. – Ha megnézzük például Kalocsát, az itt élő emberek roma anyanyelvűek, hagyományőrzők, tradicionális életet élnek és mégsem merik megvallani, hogy romák. Pedig itt egy öntudatos roma közösségről beszélünk.”
Az, hogy ki cigány, és hányan vannak összesen, társadalompolitikai értelemben addig „ügy”, amíg a rendszerszintű megkülönböztetés fennáll velük szemben. Addig tényleg fontos, hogy tudjuk, hogy hány embert ér hátrány a roma származása miatt. Ha egyik pillanatról a másikra megszűnne a diszkrimináció, nem lenne többé érdekes, hogy kit tart a környezete cigánynak, hanem maradhatna az öndefiníció, amikor azért vallja magát romának valaki, mert ez az identitásának bátran és szabadon felvállalható része. Az így kapott szám pedig elegendő lenne annak a kérdésnek megválaszolására, hogy hány cigány is él ma Magyarországon.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: