Soha be nem futott karrierutak, soha létre nem jött kapcsolatok, soha be nem teljesült vágyak: a semmi szociológiája

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Susie Scott, a Sussexi Egyetem szociológiaprofesszora, a semmi szociológiájának megalkotója néhány éve egy tanulmányban 27 írásos beszámolót gyűjtött össze önkéntes résztvevőktől, akik olyan dolgokról írtak, amiket nem tettek meg vagy amik hiányoztak az életükből. Scott aztán ezeket az információkat a nem-identitás, a tétlenség, a hiány és a csend témák alapján elemezte. A semmi szociológiájának megalkotásakor abból indult ki, hogy az identitásról szóló történetek általában pozitív vagy megélt tapasztalatokon alapulnak. De mi van akkor, ha megfordítjuk a tükröt, és a negatív és meg nem élt tapasztalatokat vizsgáljuk? „Vagyis azt, hogy mit éreznek az emberek azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amiket nem tettek meg, amik nem történtek meg vagy amik hiányoztak az életükből” – állítja Scott, akinek a témában írt könyve, a The Social Life of Nothing 2019-ben jelent meg a Routledge-nél.

 Ide tartoznak a be nem futott karrierutak, a soha létre nem jött kapcsolatok, a be nem teljesült vágyak, a ki nem mondott dolgok, az elveszett vagy hiányzó emberek, a hátrahagyott helyek és a nem cselekvésre vonatkozó döntések. 

„Gyakran – hetente? – azokra az életekre gondolok, amelyeket nem élek, és soha nem is fogok élni. Az életre, amelyben művész lettem, nem pedig pszichológus. Az életre, amikor nem lesznek gyerekeim. Az életre, amikor a michigani állást fogadtam el az oregoni helyett (jaj!). Az életre, amelyben korábban felismertem a szenvedélyeimet. Még arra is gondolok, milyen életet élnék, ha mindent újra kezdhetnék, mindannak tudatában, amit most tudok. Például arra használnám a kamaszkoromat, hogy elolvassam az összes olyan könyvet, amire most nincs időm. Milyen okos lennék! Azt hiszem, volt egy pont a húszas éveim elején, amikor a felnőttkor küszöbén álltam, és tényleg úgy tűnt, hogy minden lehetőség nyitva áll előttem. A harmincas éveim elején nehéz volt felismerni, hogy ez a pillanat elmúlt” – írta a 37 éves Maddie, Scott önkénteseinek egyike.

„A nem-dolgokról és nem-testekről le lehet mondani, el lehet venni, vissza lehet utasítani, el lehet rejteni vagy meg lehet tagadni őket, de nem tűnnek el. Negatív szimbolikus dolgokként továbbra is jelentéssel bírnak, visszhangoznak az emlékezetben és a képzeletben” – írja Scott. Reflektálva a meg nem alkotott önmagukra és meg nem élt életükre, a kutatásban résztvevők az érzelmek kavalkádjáról írtak Scottnak: nemcsak szomorúságot, sajnálatot, bűntudatot és irigységet, hanem büszkeséget, megkönnyebbülést és hálát is éreztek a résztvevők  végső soron azért, ami nem történt meg vagy amit nem tettek meg életükben. Scott azt állítja, hogy a „semmit csinálás" és az általa kiváltott érzések társadalmilag ugyanúgy kapcsolódást feltételeznek, mint minden cselekedet, csak az előbbiek a nem létező dolgokhoz való kapcsolódást és tartozást foglalják magukban.

A titokzatos és megismerhetetlen semmi fogalma régóta foglalkoztatja a filozófusokat, tudósokat és művészeket. Akárcsak a „bármi" és a „minden", ez is a végtelenség és az örökkévalóság nehezen elképzelhető gondolatait hordozza magában. Ugyanakkor különbség tehető a „nincs" (nothingness) mint valaminek a hiánya (egy konkrét, helyettesíthető dolog) és a „semmi" (nothing), mint mindennek a hiánya (az abszolút üresség) között. „Az előbbit például a matematikában használjuk, ahol a nulla szimbólum a »semmi« mennyiséget jelöli, míg az utóbbi olyan filozófiai elméleteket is megalapoz, mint például »a halál tagadása« mint a nemlét egzisztenciálisan rémisztő kilátása" - magyarázza Scott A semmi szociológiája: az észrevétlenség megértése című 2018-as tanulmányában. A társadalmi életben azonban a semmi nem csupán passzívan elszenvedett állapot, hanem reflexió is lehet az élettel kapcsolatban szerzett tapasztalatainkra. Ha például úgy döntünk, hogy nem teszünk meg valamit, és kivonulunk abból a közegből, amiben élünk, vagy nem találunk semmit, amihez kapcsolódni tudnánk a társadalmon belül, mindez a cselekvőképességünket bizonyítja, csak épp így reflektálunk a saját helyzetünkre. 

A semmit többféleképpen is lehet csinálni

Semmit csinálni Scott szerint két módon is lehet. Az egyik, amikor úgy döntünk, hogy tudatosan elzárkózunk attól, hogy valamit tegyünk, valakik legyünk, illetve amikor nem azonosulunk valamivel: például visszautasítjuk az orvosi kezelést, sztrájkolunk, a katonai behívót lelkiismereti okokból elutasítjuk, vagy nem fogadjuk el a nemünk szerinti megjelölést. Ilyenkor az ember demonstratívan „nem tesz semmit", mert elutasítja a társadalmilag elvárható cselekvést, mivel nem tud vele  azonosulni. A másik, amikor elmulasztunk valamit megtenni, vagy amikor meg sem történik velünk valami. „Ilyen lehet például az agnoszticizmus (nem alakítunk ki vallásos hitet), nem szólalunk fel vagy nem állunk ki az igazságtalanság ellen, nem tartunk fenn intim kapcsolatot” – sorolja a példákat Scott. Szerinte akik így cselekszenek, nem azért nem teszik meg a fentieket, mert idegenkednek tőlük, hanem azért, mert egy másik, számukra nagyobb jelentőséggel bíró lehetőség vonzza őket. 

Scott négy dimenzióját különbözteti meg a semminek: 

  • a nem-identitást (non-identity); 
  • a tétlenség és tehetetlenséget (inactivity and inertia); 
  • a hiány, láthatatlanság és ürességet (absence, invisibility and emptiness); 
  • és a csendet és nyugalmat (silence and quietness).

A nem-identitás kicsit bonyolultan hangzik: észrevétlen (unmarked) marad, ha a nem csinálás a többségi normát jelenti. Ha az a konvencionális és társadalmilag elfogadott, hogy valamit nem teszünk vagy valakik nem vagyunk, akkor ez valószínűleg nem képezi az identitás alapját. A heteroszexuálisok ritkán mozgósítják saját heteroszexualitásukat politikai identitásként, szemben az LMBTQ emberekkel, akiknek erre szükségük van, hogy a jogaikért megküzdjenek. De nem-erőszakolóként vagy nem-gyilkosként sem kell azonosítanunk magunkat, mert az az alap, hogy nem vagyunk azok. 

Azon sem szomorkodunk feltétlenül, ami sosem történt meg velünk

A semmit csinálás, a tétlenség és a tehetetlenség dimenziójába azok az esetek tartoznak, amikor a nem szándékosan elmulasztott tetteknek jelentős következményük lesz. Ha például egy nő nem vállal gyereket élete során, de nem azért, mert aktívan elutasítja az anyaságot, hanem csak azért, mert személyes körülményei úgy hozták, akkor nem szándékosan döntött úgy, hogy nem lesz gyereke, hanem a dolgok egyszerűen így alakultak. Később már elképzelhető, hogy erre a „nem-tettre” mindenki másképp reflektál: utólag lehet, hogy örül, vagy épp ellenkezőleg, sajnálja, vagy azon tűnődik, hogyan alakult volna az élete, ha megtette volna. „Valaminek a meg nem tétele logikailag valami másnak a megtételét kell, hogy feltételezze: egy olyan cselekvéssorozatot, amely (…) alakítja a cselekvő identitását. (…) Nem olyan, mint egy fekete lyuk, amely energiát és anyagot pusztít el, hanem éppen ellenkezőleg, képes a társadalmi világban egy egész más eseményláncot generálni, amely egyébként nem létezett volna, ha az eredeti (meg nem tett) cselekvés megtörtént volna” – írja Scott a tanulmányban. 

„Az elmúlt három évben futó lettem. Nemcsak kocogó, hanem futó. Ultrafutó. Egyike azoknak az őrülteknek, akik lefutnak egy maratont, aztán még egy kicsit többet. Ez felemésztette az életemet, elvette az időmet a családomtól, a barátaimtól és a munkámtól. Aztán megsérültem. És nem tudtam futni. Kezdetben ez lélekromboló és identitást megváltoztató esemény volt. Ha már nem vagyok futó, akkor ki vagyok én? Többé nem volt mentségem arra, hogy 1, 2, 3, 4 vagy akár 5 órán keresztül meneküljek. Nem volt többé célom, amire edzhettem volna. Az edzettségi szintem, aminek eléréséért keményen megdolgoztam, minden egyes olyan nappal távolabb került, amikor kiestem a versenyzésből. Tátongó űr keletkezett az életemben. Volt egy társaságom, ami ha nem is barátokból, de hasonló gondolkodású emberekből állt, akikkel beszélgethettem a futásról, versenyekről és minden más ultrafutással kapcsolatos dolgokról. Most már fáj őket olvasni, amikor a versenyekről meg a hosszú futásokról kommentelnek. Aztán ott voltak a kollégák és a barátok, akik rendszeresen megkérdezték, hogy aznap futottam-e. Minden alkalommal meg kellett magyaráznom, hogy sérült vagyok, ami újra feltépte a lelki sebeimet. Ez állandóan emlékeztett arra, hogy már nem az vagyok, aki valaha voltam" – írta a 39 éves Hanna. Ez Scott rendszerében a semmi „hiány, láthatatlanság és üresség” dimenziójának egyik példája, amikor az egykor jelenlévő dolog eltűnik a „valós" világból, de személyes szinten jelentős marad. Erre a legkézenfekvőbb példa a gyász, de mint látható, a futás kényszerű feladása is minősülhet gyásznak. 

„Amikor egyedüli gyerekként nőttem fel, mindig úgy éreztem, hogy a mi családunk hiányos és más, mint a többi »rendes« család. Mindig úgy éreztem, hogy valaki hiányzik, és nagyon örültem volna egy idősebb testvérnek. Testvérek nélkül a gyerekek elszigeteltnek és magányosnak érzik magukat. Karácsonykor kiábrándító volt, amikor »2-4 játékosnak való« játékokat kaptam. Az egyke gyerekeknek később meg az a nehéz, amikor a szüleik betegek és nincs testvérük, aki megosztaná velük a fizikai és az érzelmi gondozás felelősségét” – írta a 67 éves Imogen. Ez szintén a semmi „hiány, láthatatlanság és üresség” dimenziójához tartozik, de ebben az esetben a nem cselekvés vagy nem-lét hagy űrt maga után azzal, hogy Imogennek sosem született testvére. 

Persze a hiányt is el lehet látni pozitív vagy negatív magyarázatokkal. Scott a gyermektelen nőkkel példálózik, akik különböző jelentéstartalmakkal ruházzák fel az anyaság önkéntes elkerülését. Ezt vagy pozitívan (a „gyermekmentesség" mint felszabadulás), vagy negatívan (a „gyermektelenség" mint a nőiesség társadalmilag megbélyegzett kudarca) lehet megfogalmazni, de a gyakorlatban a nők beszámolói mindkét elemet ötvözik. 

Ha a csend beszélni tudna

„Egy nap Londonban voltam. Metróval utaztam. Az egyik megállóban felszállt valaki, aki kiköpött mása volt Julia Robertsnek. De az illető nem nő volt. Ez az ember férfi volt, tökéletes sminkkel, szoknyában és blúzban, és talán parókában. Tovább bámultam őt, szemkontaktust tartva, és próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy azt mondjam: »Remélem, nem haragszik, hogy ezt mondom, de te Julia Roberts kiköpött mása vagy. Majdnem meghaltam, amikor felszálltál a vonatra, mert azt hittem, hogy te vagy ő!«. De kínosnak éreztem, hogy ilyen furcsa dolgot mondjak egy idegennek a zsúfolt és zajos metrószerelvényen. Így nem mondtam neki semmit, helyette továbbra is csak bámultam. Kényelmetlenül nézett vissza rám, a testtartása olyan volt, mintha a lehető legjobban visszahúzódna önmagába. A keze nyugtalan volt, a szemében egy csipetnyi fájdalom és szomorúság látszott. A hallgatásomat ebben a pillanatban mélységesen megbántam. Utólag belegondoltam, hogy milyen fájdalmat okoztam ennek az embernek, aki valószínűleg az ő szemszögéből nézve ezt megbélyegzésként élte át. Úgy tudom, hogy ez egy olyan időszak volt, amikor először mentek ki az LMBTQ emberek az utcára. Lehet, hogy aznap hazament, és soha többé nem mert kiállni önmagáért. Kíváncsi vagyok, hogy ki ő ma, és milyennek szeretné, hogy az emberek lássák. Félek, hogy elszalasztottam azt a lehetőséget, hogy valami egyszerű, de mégis pozitív dolgot tegyek valakiért azzal, hogy nem beszéltem. Csak azt kívánom, hogy bárcsak visszamehetnék, vagy megtalálhatnám őt, és elmondhatnám neki, hogy gyönyörűnek találtam” – írta Zam. Az idézetet Scott a semmi „csend és nyugalom” dimenziójának példájaként írta le. A beszélgetés közbeni kínos csendtől a direkt meg nem szólalásig az érzéseinket úgy is kifejezhetjük, hogy nem mondunk semmit. Ha az ember arra számít, hogy hallani fog valamit, ehelyett a semmivel találkozik, azt nagyon furának vagy abnormálisnak érzi. „A semmi jól hallható, ami további társadalmi cselekvést indukál. Paradox módon a csend nagyot szól: ha nem mondunk semmit, a hang annál jobban hallható.” – írja Scott.

Scott szerint a semmi végső soron értelmes társadalmi cselekvés, hiszen a semmit csinálhatjuk szándékosan, ahogy valamiben nem részt venni vagy valaminek nem lenni is lehet szándékos. De a semmit passzívabb módon is lehet művelni: ez az, amikor elmulasztunk valamit, sosem csináltuk, vagy meg sem valósult. De így is - írja Scott, – „a semmi, akár csináljuk, akár attól van, hogy valami nem is történt meg, kreatív, produktív; új társadalmi képződményeket és kapcsolatokat hoz létre. A meg nem tett dolgok helyett léteznek megtörtént dolgok, amiket az egykor jelenlévő dolgok szelleme jár át, vagy olyasmit képzelünk el, ami akár lehetett volna. A »semmi« mint társadalmi jelenség tehát hatással van önmagunkra és másokra; a semmi paradox módon mindannyiunkat »valamivé« tesz”. 

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: