A klímaválság és az ökológiai tudattalan: hogyan kezeljük a klímaszorongást?
„Nagyon sokkal kevesebbek vagyunk annál, amik vagyunk.”
R.D. Laing
Manapság egyre több szó esik a klímaszorongásról – joggal. Pszichológusokat kérdeznek arról, hogy vajon új kórképpel állunk e szemben, mi rá a megfelelő terápia, vagy ha nem klinikai szemszögből nézzük, akkor hogyan tud az ember megküzdeni a mindennapos, klímaválság okozta stresszel. Bár mentálhigiénés szempontból ezek releváns kérdések lehetnek, pusztán ebben a dimenzióban maradva nem fogjuk megérteni a jelenség lényegét, és ami még fontosabb, nem fogjuk tudni felhasználni azt a benne lappangó humán potenciált, ami aktualizálódhat, és valódi változásokhoz vezethet el. Ehhez túl kell lépni azon a szűk perspektíván, amit korunk vezető pszichológiai áramlatai és a medikális-klinikai megközelítések kínálnak nekünk.
Először is a klímaszorongás nem egy izolálható jelenség, ami kellemetlenül érinti a fogyasztói kapitalizmusban meggyökeresedett embert, aki elvárja, hogy a megfelelő pszichológiai módszerek alkalmazásával megszabadulhasson egy zavaró tényezőtől, és visszatérhessen normális életéhez. Ahhoz a „normális élethez” egyébként, ami végeredményben a problémák egyik fő forrását jelenti. Ha így tekintenénk a klímaszorongásra, ezzel a kompartmentalizció csapdájába esnénk, ami azt jelenti, hogy valamit a kontextusától megfosztva, az összefüggésekből kiemelve elszigetelt jelenségként kezelünk, sokszor azért, hogy ez egyébként ehhez szorosan kapcsolódó más területeket érintetlennek láthassunk - például azt, hogy a klímaszorongás mennyire összefügg a mélyebb értelem hiányát kompenzáló fogyasztói életóddal.
A kompartmentalizáció elhárító mozzanat, ami azt az illúziót táplálja, hogy nem kell gyökeresen megváltoztatni életstílusunkat és életfilozófiánkat, hanem megfelelő szaktudással a problémás dolog önmagában is kezelhetővé válik. Ez a felfogásmód sok tekintetben a modern nyugati az orvostudományból ered, ami szerint egy érintett szerv gyógyításakor nem feltétlenül kell a szervezet egészét figyelembe venni és kezelni. Ez áthatja egyébként a mai pszichoterápiát is, amikor például azt feltételezzük, hogy valakinek az „önértékelési problémája” önmagában, megfelelően célzott módszerekkel rendbe hozható.
Jelen esetben azonban ez nem állja meg a helyét: a klímaszorongást nem lehet önmagában, a tágabb összefüggések nélkül kezelni. Ezért hozta lére Glenn Albrecht ausztrál ökofilozófus a „pszichoterratikus szindróma” fogalmát, amely azon érzelmi-magatartási válaszok és attitűdök spektrumát tartalmazza, amelyeket az ember a klímaválság nyomán produkál. Ilyen például a szintén Albrecht által leírt „solastalgia”, ami a földi élettel kapcsolatos otthonosság érzésének elvesztésére, az abból fakadó letargiára utal. Albrecht szerint a pszichoterratikus szindróma negatív dimenzióját a solastalgia mellett az úgynevezett negatív Föld-érzések (earth emotions) alkotják, amelyek közé a klímaszorongás, az öko-gyász és az ökoparalízis mellett még olyan megnyilvánulások sorolhatók, mint a természethiányos szindróma, a biofóbia vagy a nekrofília. Ez utóbbi (a később említendő biofília ellentétjeként) a holt, élettelen, művi dolgok kedvelését, előnyben részesítését jelenti az élővel és organikussal szemben. A nekrofília-biofília foglompárt egyébként még Erich Fromm pszichoanalitikus alkotta meg a 60-as években; ezeket ő nem egymás kiegészítőinek, hanem egymás alternatíváinak látta. A nekrofil, mivel nem képes a biofilhez hasonlóan szeretetre alapozva, produktív módon viszonyulni az élethez, saját létjogosultsáságát a nyers erőn és a romboláson keresztül igyekszik igazolni. Nem nehéz ebben bizonyos politikai beállítódások alapját is felfedezni, de egyes szerzők például a trófeavadászatot is a nekrofilia megnyilvánulásaként tartják számon. Ehhez még hozzátehetnénk, hogy a pszichopátia és a szociopátia mintájára indokolt volna ebben a kontextusban a biopátia fogalmának a használata is, ami arra utalna, hogy az ezzel jellemezhető emberek hasonlóan empátiahiányos, kihasználó és bántalmazó módon viszonyulnak a természethez, mint a szociopaták más emberekhez és az emberi közösségekhez.
Biofília: minden élő szeretete
Albrecht szerint a negatív földi érzések dominanciája az antropocén korszakhoz kapcsolható, amire jellemző az, hogy a természetet, az állatokat, növényeket, tájakat nem létezéspartnerünknek tekintjük, tehát nem a filozófus Martin Buber által meghatározott Én-Te kapcsolatban állunk velük, hanem olyasminek látjuk őket, amelyek értünk vannak, és amiket korlátlanul eltárgyiasíthatunk, leuralhatunk, kifoszthatunk és kihasználhatunk. Vagyis az antropocénben a természethez való viszonyunk buberi értelemben nem Én-Te, hanem Én-Az kapcsolat, ami nem vesz tudomást arról, hogy élő, érző lényekről és élő szisztémákról van szó. Albrecht azonban nem pesszimista; a negatív mellett pozitív Föld-érzésekről is beszél, amelyek közül a biofíliával foglalkozik a legtöbbet. A biofília az eredeti frommi értelemben ezt az élettel kapcsolatos szeretetteljes, partneri és produktív beállítottságot takarja; jelen esetben ez minden élő szeretetét jelenti. A biofília attitűdjének elterjedése és dominánssá válása Albrecht szerint az antropocén korszakot felváltó szimbiocén kor pszichológiai alapját jelentené, amely hosszabb távon az egyetlen járható kiút a jelenlegi klímaválságból és civilizációs katasztrófából. A belsővé tett biofil attitűd hatására ugyanis az ember spontán és feltétlen gondoskodó, védelmező viszonyulással fordulna a természet, az állatok, a növények felé, és a kapcsolatot a kölcsönös egymásra utaltság tudata határozza meg - ugyanúgy, mint az érett szeretet-kapcsolatokat.
Bár a biofília egyre többekre jellemző, mégsem nevezhető általánosnak, és úgy tűnik, hogy alapvetővé, magától értetődővé válását bizonyos pszichológia erők is akadályozzák. Mik lehetnek ezek? A választ semmi esetre sem a rögzült „emberi természet” kényelmes, semmitmondó, determinista evolúciós elméletében kell keresni, ami az embert önző, rövidlátó, hedonista, a felelősség alól kibújó lényként láttatja. Ez természetesen nem az evolúciós hatások tagadását jelenti, hanem arra utal, hogy az ember nemcsak biológiailag determinált, de eszes, önreflektív és morális lény is, aki Viktor Frankl egzisztenciális pszichológus szerint minden biológiai hatással szemben képes szellemi „ellenpozíciót” kialakítani. Nem vagyunk teljesen szabadságunktól megfosztott teremtmények, mondja Frankl: mindig van választási lehetőségünk, mindig van módunk legalább beállítódási értékeink kinyilvánítására, vagyis annak a kifejezésére, hogy miként viszonyulunk érzelmileg és morálisan egy adott helyzethez. Rab lehetek, de azt, hogy miként érzek a fogvatartómmal és rendszerével szemben, senki nem mondhatja meg nekem. Szabadon válaszhatok, de az is egy választás, ha különféle ürügyekkel, rosszhiszeműen elmulasztom a személyes választás lehetőségét. Az ugyanis felelősséggel, a konformizmusból való kilépéssel jár, így szorongást szül, és a modern ember – ismét Frommot idézve – szívesebben menekül a szabadság elől.
A szimpla tagadástól a baloldali klímahisztiig
A ökológiai beállítódás kialakulásának pszichológiai akadályai ezért nem az örökké változatlan „emberi természethez”, hanem sokkal inkább a szorongás és az identitás modern problémáihoz kapcsolhatók. A különféle mélylélektani iskolák ugyan eltérő, bár egymástól nem független jelenségekből eredeztetik a szorongást (szeparáció, végesség, kiszolgáltatottság, stb.) de abban egyetértenek, hogy nincs szorongás elhárítás nélkül (ez alól egyedül a pánikállapot a kivétel, amikor az elhárítás felmondja a szolgálatot). Elfojtás, racionalizáció, eltolás, hasítás, leértékelés, tagadás – ezek mind évtizedek óta leírt és kutatott elhárítási formák, amelyek közül a tagadás különösen makacs és nehezen kezelhető megnyilvánulás a klímaválsággal szembesülő ember esetében. Például azért, mert nemcsak szó szerinti tagadás létezik („nincs klímaváltozás”), hanem értelmező tagadás is („van klímaváltozás, de ez egy természetes ciklus következménye”) és a következmények tagadása is („van klímaváltozás, vannak a természetet befolyásoló emberi tevékenységek, de ezek nem állnak egymással összefüggésben”). Emellett a kutatások számos bonyolult lélektani tényezőt azonosítottak, amelyek támogatják a tagadás fennmaradását: ilyen például a tanult tehetetlenség („én úgysem tehetek semmit”), az
összeesküvés-elméletek hatása, a politikai elkötelezettséghez kapcsolódó identitás-védő kogníció („baloldali klímahiszti”), a technikai megváltásban való elvakult hit. Emellett a klímaválság jelensége túlságosan komplex és absztrakt, ami nehezen összeegyeztethető az egyszerűbb hétköznapi tapasztalatokkal és tudományosan nem edzett gondolkodással. Azt, hogy hőhullám és aszály van, sokszor kompartmentalizálva észleli és értelmezi az ember, mert túl nagy kognitív kihívást jelent megérteni ennek összefüggéseit a klímaválság számos tényezőjével. A 21. században egyébként is erős a szkepticizmus a tudományossággal szemben, ami beleilleszkedik egy még átfogóbb mentalitásba, amit „deinalism”-nak neveznek (denial = tagadás). Mindent megkérdőjelezünk, csak azt nem, hogy az adott esetben tényleg jogos-e a megkérdőjelezés.
A pszichoterápia évszázados tapasztalata, hogy az elhárítás makacs dolog; pont azért jön létre, mert nem tudunk szembe nézni a mögötte meghúzódó konfliktus vagy hiány gerjesztette, felemésztő szorongással. A pszichoterápia, amelynek célja a változás, mindig csak akkor válik lehetővé, ha az érintettnél a szenvedés okozta nyomás erősebb az elhárítások pszichológiai előnyeinél. Ilyen tekintetben jelenleg a szenvedésnyomás fokozódása figyelhető meg klímaügyben, ami jó jel a motiváció szempontjából. Emellett mindig számolni kell azzal is, hogy az átdolgozás folyamatában a problémás védekezés fokozatos feladása sok esetben átmeneti állapotrosszabbodással, például a szorongás még intenzívebbé válásával járhat. Ezt a terapeutával kialakult bizalmi kapcsolat, szövetség képes kompenzálni; a pszichológus „segéd én”-ként képes jelen lenni, amíg ki nem alakulnak a szorongás elviseléséhez szükséges struktúrák. Ez utóbbi, az elviselés fogalma arra utal, hogy a szorongás sohasem tűnik el az életünkből, hanem más és más formában rendszeresen visszatér. A szorongás ugyanis – bár válhat azzá – nem kórjelenség, hanem a létezés velejárója. Minden olyan pillanatban, amikor elérünk önnön határainkhoz, a pszichológiailag jól „megművelt” területek mögött feltűnik a semmi, a nem-lét homályos birodalma. Ennek azonban jótékony hatása is lehet; felébreszthet bennünket ugyanis a mindennapjainkat jellemző „létfeledés” állapotából, amikor is túlságosan beleveszünk a konformitásba, a hétköznapiságba, elfeledkezve világban való létünk fontos kérdéseiről. A szorongás, ami mindig kapcsolatban áll a végesség tudatosodásával, keresésre sarkall, arra ösztönözhet, hogy „igazibbá” váljunk. Ennek egyik legismertebb irodalmi példája Tolsztoj hőse, Ivan Iljics, akit a halálos betegség ébreszt fel a létfeledés állapotából. Ha azon vagyunk, hogy a szorongás minél hamarabb és minél teljesebben eltűnjék, vagy hagyjuk, hogy kézzel fogható félelemmé válva rögzüljön és beszűkítse az életünket, ez az „ébresztő” hatás sosem fog érvényesülni.
A bioszféra részei vagyunk, annak fenntartása nélkül a jövő elképzelhetetlen
A klímaszorongás gyakorivá válása egyrész a szenvedésnyomás fokozódásának és az említett állapotrosszabbodásnak feleltethető meg, ami arra utal, hogy a korábbi védekezések, elsősorban a struccpolitika és a kompartmentalizálás már nem fenntartható. Másrészt ez az a negatív föld emóció, amely, úgy tűnik, nélkülözhetetlen a paradigmaváltáshoz, és ébresztő hatása következtében az antropocentrikus beállítódástól elvezethet minket pozitív föld-érzésekig, az ökocentrikus attitűdökig, a biofíliáig. Ez – miként minden születési folyamat – korántsem szenvedés- és fájdalommentes folyamat, és szükséges ahhoz, hogy a természetet végre létezéspartnerünknek tekintve kialakulhasson az Albrecht által vizionált szimbiocén korszak. Az egymásra utaltság megértése és átélése immár nem csupán etikai, esztétikai vagy filozófiai kérdés, hanem a túlélésünk záloga; a bioszféra részei vagyunk, annak fenntartása nélkül a jövő elképzelhetetlen. Ezért ne mindenáron megszabadulni akarjunk az ehhez elvezető klímaszorongástól, hanem próbáljunk okulni általa. A szenvedésnyomás fokozódása állapotrosszabbodás persze kínzó élmény. Ellensúlyozásának legfőbb eszköze a közösségek kialakítása, vagy a már létező, ökológiai gondolkodású közösséghez való csatlakozás lehet, ami az együtt gondolkodás mellett a közösségi cselekvés alapjait is megteremti. Ez pedig oldja a tanult tehetetlenség bénító érzését. Ugyanakkor a cél nem lehet az, hogy minden negatívat azonnal és maradéktalanul pozitivitásba fordítsunk át. Ahogy korunk egyik legismertebb filozófusa, Byung-Chul Han írja: „A negativitás tartja elevenen a létet… Az élet, amely tisztán pozitív érzelmekből és flow-élményekből állna, nem emberi élet. Az emberi lélek éppen a negativitásnak köszönheti mélységét”. Ilyen, a létet elevenen tartó negativitás lehet a klímaszorongás.
A másik, szorongástól nem független pszichológiai tényező, ami az ökológiai fordulat szempontjából meghatározó, az identitás, az én határainak kérdéséhez kapcsolható. Az ember nem tud identitás nélkül élni, és szorongásai felerősödnek, ha önazonossága veszélybe kerül. Amit az ember a saját énjéhez tartozónak vél, amivel azonosítja magát, azzal iránt spontán hűséget mutat, és külön kérés nélkül hajlandó áldozatokat hozni érte és megvédeni. Családunk, barátaink, háziállataink, otthonunk, szűkebb környezetünk, hivatásunk, hazánk, vallásunk mind-mind ebbe a körbe tartoznak; identitásunk nélkülözhetetlen építőkövei. Ha ezeket valami vagy valaki fenyegeti, szorongást és dühöt érzünk, és nemigen kell külön kérvényezni, hogy a megvédésükre induljunk, hogy anyagi és egyéb áldozatokat hozzunk értük. Azok a határok, amelyek az énhez tartozó és megvédendő tartományt kijelölik, elválasztva azt a nem-éntől, kulturális eredetűek, mesterségesek; a határok máshol is húzódhatnak, attól függően, hogy milyen értékrendszert követ az egyén és a közösség. A nyugati ember az újkor óta a „nem-én” tartományába helyezi a természetet, és kihasználható erőforrást, riválist, legyőzendő ellenfelet lát benne. Ez azonban nem „természetes” állapotunk; ez a szerkezet a szocializáció során alakul ki, válik bensővé, és sokszor rejtetten érvényesülő, gondolkodásunkat, érzéseinket és cselekvésünket befolyásoló előfeltevéseink forrása lesz. A gyermek én-érzése kezdetben mindent magában foglal (ezt nevezte Freud Romain Rolland nyomán „óceáni érzésnek”), ami aztán az adott közeg útmutatásait követve szűkül le olyan formájúra, ami az adott kulturális közeg hiedelmeihez és szokásaihoz illeszkedik. Vagyis konformistává válunk, ami a változásokhoz nélkülözhetetlen nyitottság és kreativitás legfőbb kerékkötője. A gyerekek kezdetben spontán érdeklődést és szeretetet mutatnak az állatok, növények iránt; gondoljunk csak az állatmesékre vagy az állatok iránti olthatalan érdeklődésre. Növekedésük során azonban ettől sokan elidegenednek, mert megtanítjuk nekik, hogy ezek gyerekes dolgok, és akkor válhatnak igazán felnőtté, ha inkább az élettelen, birtokolható használati tárgyak, digitális kütyük és az ahhoz kapcsolódó tevékenységek kötik le őket.
A hazának nemcsak lelke és szelleme van, hanem teste is
A technikához (autó, mobiltelefon) fűződő, szinte függőséggel jellemezhető viszonyunkat mint civilizációs kórt sokan egyenesen a természettől való traumatikus elszakadás és elidegenedés hosszú távú következményeként tartják számon. Az egyéni és kollektív elidegenedés következtében énünk azon része, amely a természettel való kapcsolat pszichológiai alapját adná, elfojtás alá kerül; ezt nevezte az ökopszichológia megteremtője, Theodore Roszak ökológiai tudattalannak. Roszak szerint az ökológiai tudattalan a freudi egyéni és jungi kollektív tudattalannál is alapvetőbb, de ez is kétarcú: egyrészt neurózisok forrása, másrészt óriási fejlődési potenciál rejlik benne. A híres freudi szlogent („ahol az ösztönén [a tudattalan] volt, ott én legyen”) Roszak úgy parafrazeálta, hogy „ahol az ökológiai tudattalan volt, ott ökológiai én legyen”. A biofil attitűddel átitatott ökológiai én megformálódásához pedig azon konfliktusok és hiányok feldolgozásán keresztül vezet az út, aminek jelenléte és hatása például a klímaszorongás formájában mutatkozik meg a mindennapokban. A szorongás tüneti kezelgetése pszichológiai technikákkal, trükkökkel, stratégiákkal hosszú távon inkább állandósítja a problémát. Mégpedig azért, mert ez csak úgynevezett elsőfokú változásokhoz vezet, vagyis a személyiség mint rendszer elemeinek újrarendezéséhez. Ez azonban mindig csak átmeneti javulást eredményezhet; a problémák ilyen esetben egy idő után mindig újratermelődnek. A rendszert működtető előfeltevések felülvizsgálata nyomán jöhet csak létre valódi, másodfokú változás, amely immár tartós, és fejlődést, magasabb színvonalú működést eredményez.
Ilyen, a természettel kapcsolatos előfeltevések korrekciójához vezethet el például annak a felülvizsgálata, hogy mit is jelent a „hazaszeretet” az egyén számára. Azért fontos kérdés ez, mert úgy tűnik, hogy az identitás részeként a „család” és a „haza” azok, amelyek kritikus helyzetekben feltétel nélkül képesek mozgósítani az ember pozitív attitűdjeit és cselekvőképességét. A „családhoz” tartozó növényekkel, állatokkal és környezettel (pl. kert) való bánásmód tisztán mutatja ennek a hatásait. Azonban szükség van arra, hogy a tágabb természeti környezethez való viszonyt is az identitás alapján formáljuk újra. A régi, pre-ökológiai paradigma a hazaszeretet tartalmát a kultúrára, a nyelvre és a történelmi hagyományokra korlátozta, és a „táj”, az állatok vagy a növények csak ezek kiszolgálójaként kaptak szerepet. Amennyiben képesek leszünk felismerni, hogy a hazának nemcsak „lelke” és „szelleme” van, hanem „teste” is, amit a tájak, a növényzet és az állatvilág alkotnak, melyek ugyanúgy ápolásra, gondozásra és védelemre szorulnak, mint a nyelv, a kultúra és a történelmi hagyományok, akkor a haza védelme automatikusan a hazai természet magától értetődő védelmét is fogja jelenteni mindenki számára. Az már más kérdés, hogy ebben az esetben nem lesz könnyű dolgunk, ugyanis a haza testét legtöbbször nem egy démonizált, „külső”, sokszor megköltött ellenségtől kell megvédeni, hanem leginkább saját magunktól, és azoktól, akik „a haza teste” felett rendelkezhetnek.
A szerző klinikai szakpszichológus és bölcsész, az ELTE Pszichológiai Intézetének docense.
* * *
Kiszáradhat-e a Balaton? Szeptember eleji tudományos estünkön a Balaton ökológiáját, gazdaságát, társadalmát és a tóval kapcsolatos legsúlyosabb problémákat vizsgáljuk vezető magyar kutatók és szakemberek segítségével. Elfogyhat-e a víz a tóból, fenntartható-e a jelenlegi vízszintszabályozás? Mik lesznek a klímaváltozás helyi hatásai? Mi lesz a nádasokkal és a tó élővilágával? Mennyi betont bír még el a part? Lehet-e a Balaton tízmillió magyar tengere? Kiszámolható-e, hogy mennyit ér nekünk a tó? Ilyen kérdésekre keressük majd a választ. Lesz mellé zene, bár és csevej. Gyertek! A részleteket itt találod, jegyet itt tudsz venni.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: