Az európai gyarmattartók botanikai mániája indította be az özönfajok globális invázióját

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Az idegenhonos növények globális és regionális elterjedési mintázatait a kolonializmus jelölte ki, a 20. század közepére elenyésző négy európai gyarmatbirodalom meghatározó szerepet játszott a biológiai sokféleség ma tapasztalt szegényedésében, a florisztikai homogenizációban – állítja az Ecology & Evolution folyóiratban október közepén megjelent sokszerzős tanulmány

A Bernd Lenzner és Guillaume Latombe, a Bécsi, illetve az Edinburgh-i Egyetem ökológusai által vezetett nemzetközi kutatócsoport a legfrissebb szakirodalom, az idegenhonos növényfajok terjedését naprakészen monitorozó GloNAF, valamint a kolonializmus legteljesebb gazdaság- és társadalomtörténeti forrásgyűjteményének mondott COLDAT adatbázisok segítségével végzett globális hálózatelemzést. 

A brit, a portugál, a spanyol és a holland gyarmatbirodalom 176 szigetéről és 222 szárazföldi régiójáról összegyűjtött idősoros információk elemzése szerint „az idegenhonos taxonok globális újraeloszlása elválaszthatatlanul összefügg a gyarmatbirodalmak globális kereskedelmi hálózatainak kialakulásával”.  

A brit, a portugál, a spanyol és a holland gyarmatok földrajzi és időbeli kiterjedéseFotó: Lenzner et al/ Ecology & Evolution

1492

Az eredményeiket a Conversationben is ismertető kutatók a 15. század második felének európai felfedező-expedíciókkal induló és a múlt század közepéig tartó időszakot vizsgálták. Azért csak az elmúlt félévezredet, mert a botanikai és ökológiai szakirodalom az 1492-es dátumhoz köti, hogy mikortól nevezhető egy adott növényfaj idegenhonosnak. 

„A behurcolás, betelepítés időpontja alapján két csoportot különböztetünk meg: az Amerika felfedezése előtt megjelent növényfajokat archeofitonoknak (ójövevénynövényeknek), a későbbieket neofitonoknak (újjövevénynövényeknek) nevezzük. A megkülönböztetést az indokolja, hogy az archeofitonok viszonylag közelebbi területekről – döntően a Mediterráneumból – származnak, és így terjedésük jobban hasonlít a természetes flóravándorlásokhoz, amikor a fajjal »lépést tudnak tartani« a természetes ellenségei is. Ezzel szemben a neofitonok távolabbról, egyetlen nagy ugrással kerültek kontinensünkre, többnyire maguk mögött hagyva specialista természetes ellenségeiket. A két csoport élőhelypreferenciája is eltérő: az archeofitonok inkább a bolygatott területekre jellemzők és mezőgazdasági gyomként okoznak problémát, míg a neofitonok között sok, természetes közösségeket is veszélyeztető faj található” – olvasható Az inváziós növényfajok Magyarországon című, 2012-ben megjelent tanulmánykötetben. Az összesen 74 idegenhonos növényt számba vevő botanikai kalauz szerint az (ős)honosság eldöntéséhez ezzel szemben „csupán” azt kell tudományos eszközökkel tisztázni, hogy a faj a legutóbbi jégkorszak után, de még a neolitikus kultúrák megjelenése előtt, vagyis emberi beavatkozás nélkül telepedett-e meg az adott ökoszisztémában.  

A Wageningeni Agráregyetem vonatkozó kutatásai szerint mindenesetre napjainkban a szárazföldek több, mint harmada számít botanikai szempontból invázió alatt álló területnek. A leginvazívabb fajok – köztük az európai és észak-afrikai illetékességű szelíd csorbóka (Sonchus oleraceus), az ázsiai aszályfű (Eleusine indica) vagy az észak-amerikai selyemkóró (Asclepias syriaca) –  pedig mára meghódították a fél világot, egészen pontosan a szárazföldek 48 százalékát.  

Egzotikum-mánia

A Lenzner és Latombe vezetésével folytatott mostani kutatás szerint az eddig is egyértelmű volt, hogy az európai özönfajokat a gyarmatosítók terjesztették el a haszonnövények betelepítésével, valószínűleg úgy, hogy a gyomok a vetőmagszállítmányok közé keveredtek. Ám furcsa mód, az Európába behurcolt problémás fajok más utat járták be, a véletlennek csekély szerep volt kétes ökológiai értékű karrierjükben.  

A brit, portugál, spanyol és holland gyarmatbirodalmak ugyanis módszeresen gyűjtötték a meghódított területeken talált, potenciális gazdasági értékkel bíró nővényfajokat, amelyek alkalmasságát a kolonizáció első szakaszától kezdve az óhazában megépített üvegházakban és füvészkertekben vizsgálták tovább. A londoni Királyi Botanikus Kert, a Kew Gardens mellett a holland, a spanyol és a portugál birodalom tudósai is igyekeztek az uralkodó fényét emelő növényházakat a gyarmatokról származó valamennyi jelentősebb fajjal teletömni. 

A londoni Kew Gardens 19. századi látképeFotó: Wikipédia

A burgonya-dohány-paradicsom hármasával fémjelzett termesztési sikerszéria pedig igazolta az olyan kudarcokat is, mint amilyen a textilipari céllal honosítani kívánt selyemkóróé volt (akkoriban még senki nem számolt a ma már jelentős gazdasági károkat okozó kivadulás kockázatával). 

A mostani kutatásból egyértelműnek látszik, hogy a 18. század végére jobbára már nem is mindig számított, hogy hasznos-e a növényi gyarmatáru – az egzotikum és az esztétikum elegendő indok volt a behozatalra. Idővel a növényfajok régi és új világ közötti cseréje intézményesült, a gyarmatokon a hazai, Európában pedig az afrikai, ázsiai, amerikai, indiai vagy karibi fajok jöttek divatba. Lenzner és Latombe kutatócsoportja  kimutatta, hogy a 19. század elejétől a növényfajok globális cseréje egyre intenzívebbé vált. Az időközben a kollekciókat más birodalmak gyarmatairól származó fajokkal is bővítő botanikus kertek mellett a szerte a kontinensen gombamód szaporodó akklimatizációs társaságok szorgalmazták a tudományos, orvosi, díszkertészeti, és persze gazdasági célú növénycserét a birodalmak között. A mostani tanulmány szerint a Brit Birodalom fénykorában több mint 100 botanikus kert és 50 akklimatizációs társaság működött a szigetországban. A nemzetközivé terebélyesedett üzletszerű cserebere a magyarázat arra, hogy miként váltak inváziós fajokká szerte a világon a különböző birodalmak más-más égtájakon található gyarmatain honos növények.  

A globális növénytranszfer volumenét jelentősen növelte a gyarmatokon szolgáló honfitársaihoz hasonlóan szabadidejében lelkesen botanászkodó Nathaniel Bagshaw Ward orvosdoktor által 1842-ben szabadalmaztatott elmés találmány. A Wardian case (Ward-féle szekrény) néven ismerté vált hajókoffernyi növényládák állandó páratartalom mellett optimális hőmérsékletet biztosítottak a trópusi palántáknak is, így a 19. század második felétől a Kew Gardenshez hasonló jelentősebb európai botanikai gyűjtemények mellett már a tehetősebb polgárok üvegházait, téli kertjeit is kiszolgálta növényi gyarmatárúval az egyre tömegesebbé váló export. A Ward-féle mobil növényházak kisebb-nagyobb változtatásokkal több mint egy évszázadon át szolgálatban voltak. 

A szállításhoz Ward-féle szekrényekbe telepített egzotikus növények a holland kelet-indiai Buitenzorg botanikus kertben a 20. század elejénFotó: Nationaal Museum van Wereldculturen Amsterdam

Akácos út

Az ipari méreteket öltött növénykereskedelmet lehetővé tevő technológia segítette például a máig az angliai kertészek rémálmaként emlegetett japánkeserűfű (Fallopia japonica var. japonica) ökológiai szempontból rendkívül negatív térhódítását. 

Hasonló a helyzet a fehér akáccal (Robinia pseudoacacia), ami a 17. század elején dísznövényként került Nagy-Britanniába és az európai kontinensre. A faj Nyugat-Európában komoly – az Egyesült Királyságban például évente több milliárd fontra rúgó közvetlen kárt okozó – problémát jelent a természetes ökoszisztémákban. A legújabb kutatások szerint a méztermelés miatt 2014-ben hungarikummá nyilvánított fehér akác magyarországi állománya is durván csökkenti a biodiverzitást. A már idézett magyar nyelvű szakirodalom szerint ugyanis a telepítésének és terjedésének kedvező tulajdonságai „természetvédelmi szempontból rendkívül veszélyessé teszik. Ahol telepítették vagy spontán módon megtelepszik, onnan igen nehéz eltávolítani, köszönhetően kiváló tő- és gyökérsarjképző képességének, valamint hosszú távú perzisztens magbankjának. Magjai több évtizedig csírázóképesek maradnak, magnyugalmukat sokszor éppen az
emberi beavatkozás (égetés, taposás, tuskózás, mélyszántás) töri meg. Az akácosok jellemző, negatív ökológiai folyamata a talaj nitrogéntartalmának feldúsulása, valamint a gyepszint fajkészletének átalakulása, gyomosodása, a nitrofil növényfajok előretörése”.

Egyértelmű, hogy a alföldi futóhomok megkötésének szándékával betelepített névrokonával ellentétben az észak-amerikai élőhelyeiről 1724-ben először a brit fűvészkertekbe, innen 1750 körül a kontinentális Európa botanikai gyűjteményeibe került cserjés gyalogakác (Amorpha fruticosa) az eredeti dísznövényi funkció helyett, egyike lett a legagresszívabban terjedő özönnövényeknek.  

A gyalogakác Magyarországon az egyik legjelentősebb invazív kártevő. Természetvédelmi szempontból elsődlegesen az ártéri fátlan növényzetre, különösen a gyepekre van katasztrofális hatással.

Átjárhatatlan cserjés gyalogakác-rengeteg egy korábbi ártéri legelőnFotó: Haraszthy László

A gyalogakác ugyanis a természetes erdők és rétek flóráját szorítja ki gyakorlatilag maradéktalanul. „Csaknem kiirthatatlan, gyorsan terjed. Gyökérzete rongálja a töltéstestet, és megakadályozza, hogy a fű gyökeret verjen, pedig ez a töltésnek hatékony védelmet adna az áradások rongálása ellen. Úszva terjedő milliónyi magva áradáskor mindenhova eljut” – írja róla a 2012-ben megjelent inváziós növényfajokról szóló tanulmánykötet.

Klímatanulságok

„Eredményeink azt mutatják, hogy az európai gyarmatosítás öröksége még jóval azután is érvényesül az idegenhonos növények elterjedésében, hogy a birodalmak már rég széthullottak” – fogalmaz a mostani tanulmány. A kutatók szerint mivel a globális kereskedelem volumene 1950 óta 30-szorosára nőtt, az idegenhonos fajok behurcolásának mértéke és sebessége is legalább ilyen ütemben változott. 

Mindez tovább rongálja a regionális ökoszisztémák egészségét, miközben a klímaváltozás folyamatai rendszerint kedveznek a szárazságtűrő, melegkedvelő idegenhonos fajoknak, amelyek természetes kártevők híján jelentős biológia előny birtokában terjedhetnek, végképp kiszorítva a honos növényvilág képviselőit természetes élőhelyeikről. 

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: