Egy macskaparazita teszi ordasan vakmerővé a Yellowstone szürke farkasait

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

A toxoplazmózis az állandó testhőmérsékletű állatok világszerte elterjedt parazita-fertőzése. Kórokozója a Toxoplasma gondii nevű egysejtű protozoon, amely csak a végső gazdának tartott macskafélékben képes teljes életciklusát produkálva szaporodni, de ennek ellenére más állatokat is megfertőzhet, így közti gazdája bármely madár- vagy emlősfaj lehet, köztük az ember is. 

A végső gazda bélcsatornájában fejlődnek ki ugyanis a köztigazdákat fertőzni képes oociszták, amelyeket a hordozó állat a székletével ürít környezetébe. A köztigazda rendszerint akkor fertőződik, ha a kórokozóval szennyezett táplálékot vagy folyadékot fogyaszt. Ismert, hogy a lenyelt előalakok az emésztőrendszerben átalakulva a gazdaszervezet makrofágoknak nevezett nagy falósejtjeiben a véráramban jutva eljuthatnak a gazdaszervezet bármely szervébe, a májtól a tüdőn és a szíven át az agyig. Az utóbbi esetben a fertőzés akár jelentősebb mértékben módosíthatja a közti gazda viselkedését, a jelentős magatartási zavarokat eredményező hatása miatt is emlegetik gyakran agykontroll-parazitának a T. gondiit. 

A Nature Communication Biology folyóiratban november 24-én publikált tanulmány nem kevesebbet állít, minthogy az amerikai Yellowstone Nemzeti Park csúcsragadozóinak számító szürke farkasokat (Canis lupus) nemhogy hátrálhatná, hanem kifejezetten segíti a toxoplazmózis. 

A Science beszámolója szerint a nemzeti park és a Montanai Egyetem vadbiológusai több éven folytattak terepi megfigyelésen, etológia, populáció-dinamikai és parazitológia vizsgálatokon alapuló kutatásokat. A mostani publikációjukban arra jutottak, hogy a fertőzött egyedek nagyobb valószínűséggel kerülnek a csoporthierarchia élére, mint egészséges társaik, ráadásul domináns, kockázatkereső viselkedésük miatt gyakrabban és nagyobb arányban hagyják el eredeti élőhelyeiket, így több lehetőségük nyílik a szaporodásra, ezért reprodukciós sikerük jócskán meghaladja a populációs átlagot. 

Szürke farkasok a Yellowstone Nemzeti ParkbanFotó: OSCAR DIEZ/Biosphoto via AFP

Korábbi kutatások már korábban rámutattak, hogy a rágcsálók viselkedési készletéből a fertőzés kitörli a zsákmányállatokat jellemző természetes elkerülési és a menekülési mintázatokat. Neurológiai vizsgálatok alapján feltételezik, hogy a fertőzés nyomán más szervekhez hasonlóan a köztigazdák agyában is kialakuló ciszták még nem tisztázott módon, de mindenképp serkentik dopamin és a tesztoszteron termelését, ezzel növelve az állat bátorságnak nevezhető kockázatvállalási hajandóságát. A parazita-fertőzés elnyomja a predátorokkal, így a macskafélékkel szembeni védekezés egyetlen evolúciós lehetőségét, a kutatók szerint ezért is lehetnek a T. gondii végső gazdái a macskafélék. Az egysejtű ugyanis bennük elsősorban kórokozó, hanem kölcsönös előnyöket biztosító szimbióta.

Az elmúlt években azonban kiderült, hogy a rágcsálók félelmét elaltató hatás más emlősökben is megfigyelhető. 2016-ban gaboni kutatók kimutatták, hogy a fertőzött csimpánzoknál nem váltja ki az elvárt averziót a leopárdvizelet jellegzetes szaga, egy évvel ezelőtt pedig Kenyában figyelték meg, hogy a toxoplazmózis a hiénakölykök oroszlánokkal szembeni ösztönös óvatosságát törölte – megmagyarázva ezzel, hogy miért is váltak olyan kiugróan nagy számban a nagymacskák prédájává a vizsgált időszakban. 

A Science beszámolója szerint az ismert viselkedésváltozások hátteréhez kapóra jött, hogy a 2010-es évek derekán a Yellowstone Nemzeti Park farkasállományának rutinszerű vizsgálata során toxoplazmózisos példányokra akadtak a vadvédelmi program munkatársai. Connor Meyer, a Montanai Egyetem doktorandusza és Kira Cassidy a parki vadbiológusa ezután kezdett utána járni annak, hogy vajon a parazita a farkasok viselkedését is megváltoztatja-e.

Ehhez az a három évtizede kezdett visszatelepítési program teljes, etológiai és állategészségügyi dokumentációja mellett a Yellowstone nagymacskáinak parazitológiai adatait is elemezték. Kiderült persze, hogy azok a farkasok, amelyek a pumákkal (Puma concolor) közös területen éltek, nagyobb valószínűséggel voltak fertőzöttek, mint amik nem. 

Puma concolor a Montana állambeli Glacier Nemzeti ParkbanFotó: Wikipédia

A fertőzési adatok és a korábbi terepi megfigyelések összevetése azonban meglepő mintázatot adott. A kutatók szerint az idősoros adatok alapján egyértelmű, hogy a fertőzött farkasok sokkal nagyobb valószínűséggel váltak falkavezérré, illetve hagyták el falkájukat fiatalabb korban és kerestek új területet, ahol aztán más falkákhoz csatlakozva vagy éppen falkát alapítva váltak domináns egyedekké.

A rágcsálókhoz hasonlóan a farkasok merészsége is kockázatokkal jár, az ilyen állatok gyakran kóboraltak ki a védett területekről, jóval többször gázolták el, vagy lőtték ki őket. A kutatók szerint a párzás során megfertőzött nőstények vemhességét szintén veszélyezteti a fertőzés, ahogy az embereknél is.
A kutatók szerint a farkasok a parazita és a végső gazda szempontjából is zsákutcának számítanak, mivel csekély a valószínűsge annak, hogy a kórokozók visszakerülhetnének a pumák szervezetébe, mivel a két ragadozófaj közötti interakció esélye elhanyagolható, főleg úgy, hogy az előbbi legyen az utóbbi zsákmánya. Ugyanakkor fennáll annak a lehetősége, hogy a parazita farkasokra gyakorolt hatása azt jelenti, hogy az állatok valamikor a távoli múltban szerepet játszottak a fertőzés körforgásában. Már csak azért is, mert az utolsó jégkorszak idején előfordultak Észak-Amerikában az azóta kihalt kardfogú macskaformák (Machairodontinae) fajai, amelyeknek aztán könnyű prédát jelenthettek a rettenthetetlenné fertőzött szürke farkasok.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: