„Aki ekkoriban, huszonhárom esztendős korában nem halt meg, huszonnégy éves fővel nem fulladt a vízbe, és akit huszonöt éves korában nem öltek meg, az adjon hálát az Istennek a csodáért” – jellemezte az orosz író, Valerij Brjuszov az embert évezredeken keresztül körülvevő világot 1908-as regényében, a Tüzes angyalban. Ilyen körülmények között legfeljebb a társak kínáltak némi biztonságot és kevéske örömet, cserébe azért, hogy valaki elfogadta a számára kijelölt helyet. Ám az elmúlt századok politikai, gazdasági, kulturális és technikai forradalmai alapvetően átalakították a világot. Az élet lassacskán kellemesebb lett, és egyre több minden szolgálta az ember kényelmét. Sőt, szemben a korábbi időkkel, amikor a kiemelkedés a szülők státuszán múlt, a forradalmak mindenkinek teret nyitottak. Az élet fokozatosan olyan versennyé vált, ahol bárki rajthoz állhatott, és a mindenkire kötelező szabályok mellett a kiemelkedést az „életversenyben” elért helyezés határozta meg.

A forradalmak nyomán elindult a termékek, a gondolatok és az emberek szabadabb áramlása, ami megnyitotta a korábban egymástól elszigetelten élő kis közösségek zárt világát. A kapitalizmus intézményei – a pénz, a piac, a magántulajdon, valamint a cserét és a rendet biztosító törvények – dinamikus és hatékonyan működő rendszerré fűzték össze a távoli közösségeket. Az egymást jól ismerők közötti kapcsolatot sokáig a kölcsönösség ösztöne és a partnerek reputációjának emléke vezérelte. A kapcsolatok egyre távolabbra terjedtek ki, és az embert egyre gazdagabb tárgyi világ vette körül. Mindennapi tapasztalattá vált, hogy ahhoz, amire szükségünk van és ami örömtelivé teszi életüket, csere útján juthatunk hozzá. A csere útján megszerezhető dolgok mennyisége pedig a siker mércéjévé is vált.

A születésünktől a halálunkig tartó adok-kapok játék azonban nem csak a pénzről és materiális javakról szól. Épp így, cserebere keretében jutunk hozzá a tisztelethez, a barátsághoz, a megbecsüléshez, sőt még a simogatáshoz is. Ám ahhoz, hogy megkapjuk, amire vágyunk, nekünk is adnunk kell valamit, amire partnerünknek éppen szüksége van. Hamar megtanuljuk azonban, hogy van itt egy rejtett csapda. Azzal, hogy átnyújtottuk partnerünknek, amire vágyott, még nem lehetünk biztosak abban, hogy ő is betartja a megállapodást, és hozzájutunk-e, amire mi számítunk. A történelem hajnalán ez kevésbé jelentett problémát, hiszen cserepartnereink döntően közvetlen családtagjaink voltak. Őket ugyan készen kaptuk, de hozzájuk elszakíthatatlan kötelékek fűztek, így szinte már az anyatejjel magunkba szívjuk a mindenki egyért, egy mindenkiért szabályát.

A kis közösségekben már lazábbak voltak a személyes szálak, ezért az együttműködést stabilizáló és az önzés ösztöneit felülíró szabályok bevezetésére kényszerültünk. A faluban fontos lett a múltbeli viselkedés emlékein alapuló és a megbízhatóságot előre jelző reputáció. A személyre szóló szeretetet és figyelmet ugyan továbbra is a társakként számon tartott személyektől kapjuk, akiknek ugyanilyen valutával fizettünk, mégis egyre szélesebb lett a mindenkit körülvevő közösségi kapcsolati háló. Lassacskán az életünkhöz nélkülözhetetlen termékek és szolgáltatások túlnyomó részét döntően idegentől szereztük be, méghozzá pénzért vagy viszont-szolgáltatásért cserébe. Eközben mindennapos élményünk lett az a frusztráció, amit a csereügyleteket fenyegető potyautasok okoztak, akik a közösség stabilitását is veszélyeztették.

Életstratégiák Konfuciusztól Jézuson át Rapoportig

A kölcsönösség betartásának szabályára a szólások, ősi tanítások is emlékeztetnek: „kölcsönkenyér visszajár”; „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”; „szemet szemért, fogat fogért”. Ahogyan azonban egyre nagyobb és heterogénebb közösségek jöttek létre, a békés együttélést és a zavartalan csereberét a mindent látó és a szabályszegést megtorló felsőbb lények beavatkozásától remélte az ember. Az ő tekintélyükre hivatkoztak a sokféle világvallásban megtalálható, a bizalom légkörét és az együttműködés feltételeit megteremtő aranyszabályok: „Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz” (Hillél); „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének” (Jézus); „Azt tedd másnak, amit Ő tesz veled” (Konfuciusz).

Ezek az aranyszabályok az emberi kultúra legértékesebb örökségei, és a társadalmak életében játszott szerepük felismerése a tudósokat is arra késztette, hogy elemezzék a kapcsolatok kialakításának legmegfelelőbb módját. Kant, a filozófus az ész nevében a kategorikus imperatívuszt ajánlotta: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként szolgálhasson.” Ez ugyan kicsit másként hangzik, mint az aranyszabályok, de a lényege ugyanaz: mielőtt cselekednél, gondolkozz el azon, hogy vajon jó volna-e, ha mindenki hozzád hasonlóan viselkedne? De nemcsak a filozófusok, hanem a matematikusok is úgy érezték, hogy nem maradhatnak ki a siker szabályainak elemzéséből. A matematikusoknak pedig többnyire igazuk volt, különösen hogy állításaikat cáfolhatatlanul bizonyítani tudták. Felismerve, hogy az élet alapmodellje a csere, a matematikusok az élet-játék, vagyis a különböző szándékú és számú partnerek viselkedésének leírására kidolgozták a játékelméletet.

A fogolydilemma játék egy konkrét partnerrel történő csere – nyereséget és veszteséget egyaránt felkínáló – kimeneteit vizsgálta, míg a közjavak játék egy csoport tagjai saját közösségükbe való befektetésének indítékait és kockázatait tárta fel. A játékelmélet megvilágította hétköznapi tapasztalatainkat: a csere megkönnyítheti az életet, ugyanakkor mindig egybekapcsolódik a szociális dilemmával. A jutalmon túl felkínálja a lehetőséget, hogy partnered vagy a közösséged rovására tégy szert nyereségre. Az egyén maga dönt, hogy megelégszik-e a szolid haszonnal, vagy önző módon a másik rovására nyerészkedik. Aki óvatlan, azt könnyen rászedik, de persze a mohó partner is ráfizet: miután zsebre tette a nyereségét, kénytelen ráébredni, hogy a csalás miatt megszakad a gyümölcsözőnek induló kapcsolat.

Tit-for-tat, azaz szemet szemért, fogat fogért

Az átláthatatlan körülmények között nehéz felbecsülni, hogy vajon partnerünk becsületesen játszik, vagy enged a csábításnak, és potyautas válik belőle. Akkor viszont kérdéses, hogy miként is játsszuk az élet-játékot. Ezért olyan fontos, hogy a játékelmélet a különböző játszmák csereügyleteit számszerűsítve elemezni tudta a lehetséges kimeneteket és kockázatokat. Így matematika objektív módszereivel elénk tárta, hogyan kell játszanunk életünket, hogy maximalizáljuk sikereinket. Az élet célját a játékelmélet a cserék eredményeként megszerezhető jutalompontok – konkrétan: nyereség, elismerés, öröm, ölelés stb. – gyűjtögetéseként fogalmazta meg.

A különböző életstratégiákat versenyeztetve így akár az is eldönthetővé vált, hogy melyik közülük a nyerő. Nos, éppen ennek eldöntésére hirdetett versenyt a kooperáció evolúciójával foglalkozó amerikai politológus, Robert Axelrod, aki az 1980-as évek elején azt kérte ismerőseitől, hogy írják le, miként játszanák ismeretlen partnerrel ezt az „Együttműködjek vagy csaljak?” típusú játékot.

Axelrod a szavakban megfogalmazva beküldött viselkedési stratégiákat ezután számítógépes programmá alakította, majd 200 meneten keresztül egymással játszatta őket. Az „életprogramok” között, hiszen hús-vér emberek szülték őket, voltak feltétel nélkül együttműködők, a győzelem érdekében csalók, és olyanok is, amelyek váltogatták a csalást és az együttműködést. A közreadott kifizetési mátrix alapján minden menetet követően kiszámolták a partnerek aktuális eredményeit: a nyertesek bezsebelték a pontokat, míg a vesztesektől levonták a veszteséget. Miután mindenki játszott mindenkivel, összeszámolták a „élet” során szerzett pontokat, és kihirdették a nyertest: a legtöbb pontot az ukrán származású amerikai matematikai pszichológus, Anatol Rapoport által beküldött program, a tit-for-tat (TFT) gyűjtögette össze, így ő lett a győztes.

Az eredményben talán az a legmeghökkentőbb, hogy a TFT mindössze két sorból állt: „Első lépésben működj együtt. Azután mindig tedd azt, amit a partnered tett az előző lépésben”. Ha a partnered az előző lépésben együttműködött, akkor működj együtt. Ha viszont becsapott, most csalj te is, de ha változtatott a viselkedésén, térj te is vissza az együttműködéshez. A TFT látszólag agresszív: habozás nélkül megtorolja a rajta esett sérelmeket. Erre utal a kifejezés szótári jelentése is: „szemet szemért, fogat fogért”. A valóságban azonban a stratégia nem tesz mást, mint követi Konfuciusz és részben a bölcs öregek tanácsát: tükrözi a viselkedést. Ha tehát valaki agresszívnek látja, az csak saját agresszivitását látja visszatükröződni, az együttműködő partnerre azonban mindig kedves arc néz vissza. A TFT meglepő sikere nyomán Axelrod megvizsgálta a győzelem mélyebb okait, és tulajdonképpen azonosította modern világunk – mondjuk így – sikerstratégiájának szabályait:

1. Légy kedves. Ismeretlennel találkozva első lépésben mindig előlegezd meg a bizalmat, bátran kezdeményezd a kapcsolat kialakítását, válaszolj pozitívan a kapcsolatfelvételre.
2. Légy együttműködő. Soha ne csalj elsőként. Amíg társad szabálykövető, te is legyél az, mert a csalás megszakíthatja az egyébként jól működő kapcsolatot.
3. Légy provokálható. Az ígéret megszegését azonnal torold meg, ne hagyd szó nélkül, ha valaki rászedett, átrázott, kihasznált.
4. Légy megbocsátó. Soha ne légy megtorló, ne válaszolj egy csalásra hárommal. Ne feledd: akkor gyűjtögetheted a legtöbb örömpontot, ha minél tovább és minél többször játszotok.

A kutató azonban felhívta még a figyelmet a TFT sikerének egy kiegészítő 5. szabályára: Légy félreérthetetlen, vagyis ne rejtegesd, hanem tedd könnyen felismerhetővé viselkedésedet.

Miután Axelrod Rapoport stratégiája révén rátalált a siker szabályaira, a Science-ben 1981-ben közölt tanulmányban mutattta be őket. Nemcsak a publikálási kényszer vezette, hanem arra is kíváncsi volt, hogy vajon az emberek követik-e a siker immár vitathatatlan szabályait. Ennek eldöntésére tehát újabb versenyt hirdetett, amelynek során, mont korábban oly sokszor, ismét bebizonyosodott az ember esendő mivolta. Voltak, akik követték a matematikai alapokon már bizonyított tanácsokat, de voltak, akik ismét csalásra építették viselkedésüket. A megismételt verseny győztese újra a TFT lett, akik pedig csalással próbálkoztak, ismét ráfáztak. Ezzel bebizonyosodott: egy olyan társadalomban, ahol a szükséges dolgokhoz, szolgáltatásokhoz és érzelmekhez csere útján juthatunk hozzá, Axelrod tanácsait követve gyűjthetjük össze a legtöbb öröm-, simogatás-, tisztelet- és nyereségpontot.

Megvannak tehát a siker és a boldogság cáfolhatatlan szabályai, így akár hátra is dőlhetnénk, és, mint a matematikai bizonyítások végén szokásos, idebiggyeszthetnénk, hogy QED. Csakhogy az elmúlt évtizedekben világunkban fontos változások zajlottak le, amelyek a helyzet részbeni újragondolásra késztetnek. Az együttműködés hálója globálissá terjedt, ezért partnereinket a kapcsolatok szorosságától, gyakoriságától és érzelmi telítettségétől függően három eltérően kezelendő csoportba oszthatjuk: ügyfeleinkre, élet-társainkra, és a belénk ütközőkre.

Hogyan viselkedjünk az idegenekkel?

Az első és legnagyobb létszámú csoportba azok tartoznak, akikkel életünk szokásos csereügyleteit intézzük a munkahelyen, a piacon, az iskolában vagy az orvosi rendelőben. Az ő közvetítésükkel jutunk hozzá az élethez szükséges dolgokhoz és szolgáltatásokhoz, ám a hozzájuk fűződő viszony alacsony érzelmi intenzitású. Mivel a világ egyre kaotikusabb, a cserét gyakran zavarja meg a csalódás: a szomszéd megszegi ígéretét, az üzleti partner becsap, a munkatárs hazudik. Az ilyen esetekben a TFT 3. szabálya azt mondja, hogy azonnal vissza kell vágni. Ez azonban az egyre élesedő konfliktus útjára terelhet, miközben előfordulhat, hogy félreértettük a helyzetet, vagy becsapnak érzéseink. A kapcsolatok végzetszerű leromlásának ezért elejét vehetjük egy hatodik kiegészítő szabállyal: „Légy megfontolt”, vagyis ne leckéztesd meg azonnal a partnert, ne szakíts vele véglegesen, hanem legalább egyszer kérdezz vissza: jól értettelek?

A második, rendkívül szűk csoport azokból áll, akikhez szoros és intim kapcsolatok fűzik az embert. Velük hosszú időn keresztül fogunk együtt élni, így itt a cserét nem annyira a hűvös racionalitás, inkább az érzelmek vezérlik. Ezeket a kapcsolatokat nem pénzben mérjük. Életünk társaihoz, közeli barátainkhoz fűződő viszonyunkat évtizedeken során formálgatjuk, ezért ezek több óvatosságot, figyelmet és egyedi kezelést igényelnek. Mára ráadásul a választás szabadsága is megnőtt, igy látszólag bárki lecserélhető lett, emiatt csökkenthetőnek tűnhet az adott kapcsolatba való befektetés iránti elkötelezettség. Ugyanakkor az örömpontok maximalizálásához mégis a kapcsolat érzelmi gazdagsága, tartóssága segít hozzá. Emiatt érdemes „megtanulni” a másikat: megérteni, mit szeret, és mi zavarja, elsajátítani, hogy azt nyújtsuk, amit kíván, cserében azért, hogy ő is ugyanezt tegye. Arra tehát, akivel az ember együtt akar élni, a hetedik kiegészítő szabály szellemében rá kell tudni hangolódni.

A kapcsolatok harmadik csoportját alkotják azok az ismeretlenek, akikkel a véletlen sodorja össze az embert, és csekély a valószínűsége, hogy újra találkozik velük. Globális világunkban kikerülhetetlen a tömeges találkozás olyanokkal, akikbe soha nem fogunk újra botlani. Ráadásul ők gyakran egészen más közösségből és eltérő kultúrából származnak, ami még inkább kiélezi a megelőlegezett gesztusok és az elmaradó viszonzás között ellentmondást. Ez az oka annak, hogy az emberek hajlamosak segítség nélkül elmenni egymás mellett. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a bennünket körülvevők életérzése és viselkedése – a miénkhez hasonlóan – alapvetően befolyásolja környezetünk állapotát. Éppen ezért, bár az idegenek esetében kizárható a viszonosság, a TFT 3. szabályától eltérően célszerű önzetlenül segíteni, különösen akkor, ha egyébként ez nem jelent túl nagy kiadást.

Ha tehát a kedves olvasó sikeres és boldog szeretne lenni, tanulja meg és gyakorolja a TFT sikerstratégia felsorolt szabályait, és közben ne felejtkezzen el arról, hogy a társadalmat alapjában véve a kölcsönös segítőkészség teszi élhetővé.

A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára. További írásai a Qubiten itt olvashatók.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás